KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Olyan költségvetési vita folytatódik ma, amelyben eddig nem alternatív javaslatok vitáztak egymással. Az ellenzéki képviselők mondanivalója az elmúlt két napban nem arra irányult, hogy valami gyökeresen új, más költségvetés kontúrjait vázolják fel, hanem a kormány által benyújtott javaslatot alapnak tekintve teszik meg javaslataikat. Nyilván ezt nem ismerik el, de a hozzászólásaikból egyértelműen levezethető. Ebből pedig számomra az következik, hogy a most tárgyalás alatt lévő költségvetés megalapozott, megfelelő költségvetési politikát tükröz vissza; a lehetőségeket és az adottságokat reálisan számba véve képes biztosítani az ország 2008. évi működését.
Lényegében a 2008. évi költségvetés sorsa eldőlt 2006-ban, amikor megfogalmazta a kormány az egyensúly helyreállítása irányába megteendő lépéseket, és eldőlt akkor, amikor az egészségügyben, a felsőoktatásban, a közoktatásban, az államigazgatásban szükségszerűen megteendő változtatásokról döntöttünk. A költségvetési bizottságban Varga Mihály, a Fidesz gazdaságpolitikai kabinetjének vezetője nagy kivetítőn mutatta be és értékelte az államháztartás jelenlegi helyzetét. A makrogazdasági mutatók értékelésében nincs különbség a kormánypártok képviselői és az ellenzék között. Másképpen fogalmazva: a diagnózisban egyetértünk.
Vita lehet köztünk a jelenlegi helyzethez vezető út megítéléséről, de ha reálisan gondolkodunk a jövőről, akkor alapvetően más tartalmú költségvetést nehéz lett volna összeállítani. Hiszen bárki készítette volna el a költségvetést, fedezetet kellett volna biztosítania a 127 milliárd forinttal nagyobb adósságszolgálattal összefüggő kiadásoknak, összesen 1111 milliárd forintnak, be kellett volna tervezni a költségvetésbe több mint 800 milliárd forintot azért, hogy a költségvetés teljesíthesse garanciális és hozzájárulási kötelezettségét a társadalombiztosítási ellátásokhoz, és az EU-költségvetéshez történő 200 milliárd forintos hozzájárulástól senki nem tekinthetne el. Továbbá az is korlátot szabna az esetleges vágyaknak, hogy nem lehet engedni abból a követelményből, hogy az elsődleges egyenleg közel nullszaldós legyen.
Utaltam az imént az elhatározott és megvalósított reformok következményeinek fontosságára. Ezzel összefüggésben a már említett kiadási tételeken túl vegyük figyelembe, hogy az állami működési funkciókra fordított kiadásokat a 2006. évi 14,3 százalékról ugyan sikerül mérsékelni 2008-ra 13 százalékra, de a jóléti funkciók aránya lényegében nem változik. És változatlan arány mellett 2008-ban a megfinanszírozandó intézmények száma lényegesen nem lesz mérsékelhető sem az egészségügyben, sem a felsőoktatásban, sem a közoktatásban. Ez nem a kormánypártok felelőssége, szeretném hangsúlyozni. Bennünk megvolt a szándék a mély változtatásra, de az a populista, demagóg hangulat, amit az ellenzék országszerte gerjesztett, nem segítette a változtatás kiteljesítését. Ha pedig így van, akkor azt is tudomásul kell venni, hogy az optimálisnál nagyobb intézményrendszer megfinanszírozása elveszi a lehetőséget a határozottabb versenyképesség-javítási, gazdaságélénkítési eszközöktől.
Vita lehet arról, hogyan jutottunk ennyire meghatározott helyzetbe. Két mutató kedvezőtlen alakulására hívnám fel a figyelmet. A gazdasági növekedés megtorpanásának kezdete 2000, a drasztikus hiánynövekedés időpontja 2002. Az is igaz, hogy a kedvezőtlen folyamatot tovább tetézte a 2002-2006 között folytatott gazdaságpolitika. Ebben azonban közös a felelősségünk; a kormánypártoknak abban, hogy nem volt bátorságuk a reális folyamatokhoz igazítani a költségvetés-politikát, az ellenzéknek pedig abban, hogy belehajszolta a kormányt egy értelmetlen kiadásnövelő és egy ésszerűtlen bevételmérséklő csapdába.
Ma már mindannyian tudjuk, hogy a reálbérek alakulása milyen káros következményekkel járt, de amikor a felelősségről beszélünk, akkor ne veszítsük szem elől az Állami Számvevőszék e vonatkozásban tett megállapításait. Az ÁSZ azt mondja, hogy ebben négy tényező játszott szerepet: a minimálbérek drasztikus emelése 2001-ben és 2002-ben, a költségvetési szférában 2001-ben és 2002-ben végrehajtott rendkívül nagy arányú illetménynövelés húzóhatása, az infláció olyan mértékű lelassulása, amelyhez a béralakulás nem tudott alkalmazkodni, és végül a termelékenység, illetve a jövedelmezőség növekedése a gazdaság versenyképes szektoraiban. 2002 végén egyik oldalnak sem volt bátorsága megfogalmazni a pénzügyi stabilitás helyreállításának szükségességét.
Ha tehát egyetértünk a diagnózisban, közös a felelősségünk a kialakult helyzetért, akkor ugyan a 2008. évet tekintve lehetnek a részletekben más hangsúlyok, de a költségvetés-politika fő vonulatát, irányát nem érdemes megkérdőjelezni, már csak azért sem, mert ha ezt a 2007. évhez hasonló fegyelmezettséggel teljesítjük, akkor joggal reménykedhetünk közösen egy kedvezőbb folytatásban 2009-2010-ben.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
