DR. KUPPER ANDRÁS
DR. KUPPER ANDRÁS
DR. KUPPER ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Akkor, amikor egy kormány előterjeszti a költségvetést, akkor abból nemcsak kiadások, nemcsak bevételek, nemcsak tételek és sorok, főösszegek és apró tételek olvashatók ki, hanem a kormányzó pártok, a kormányzó képviselők társadalomfilozófiája is kiolvasható. Az tehát, hogy mit tartanak fontosnak, milyen prioritásaik vannak a jelenleg kormányzó pártoknak.
De ettől talán még fontosabb dolog, ami szintén kiolvasható a költségvetésből, hogy hogyan értékeli mindazokat a folyamatokat, amelyek az előző éveket jellemezték, milyen következtetéseket von le belőle, és mit tart kijavítanivalónak, megváltoztatnivalónak, továbbá milyen célkitűzéseket fogalmaz meg az elkövetkezendő időszakra: vannak-e olyan társadalmi prioritásai a költségvetésnek, amelyekre többet kíván költeni?
Ebből a költségvetésből azonban csak az olvasható ki, hogy a kormány megy tovább azon az úton, ahol elindult, növekszenek a terhek, nő a társadalmi feszültség, egyre nő a távolság a társadalom leszakadó rétegei és leggazdagabb milliárdosai között. Ez a költségvetés egyetlen prioritást fogalmaz meg: a konvergenciaprogramot. Azt a konvergenciaprogramot, amit nem kellett volna ilyen szigorúra, keményre, vagy ahogy kormánypárti képviselőtársaim megfogalmazták: ilyen merevre formálni, ha nem térítették volna le az országot arról a fejlődési pályáról, amelyen rajta volt, amivel a régió legjobbjai közé tartoztunk, amivel az eurót már 2007-ben be lehetett volna vezetni.
A konvergenciaprogram mára egy olyan mumussá vált, amire mindig lehet hivatkozni, hogy ez a záloga annak, hogy az ország dolgai jobbra forduljanak. Nos, erről a mumusról nekem csak Atkári János SZDSZ-es, egykori budapesti pénzügyi-gazdasági főpolgármester-helyettes jut az eszembe, aki egyszer Demszky Gábor programját kritizálva úgy fogalmazott, hogy azzal dicsekszünk, hogy megoldjuk azokat a problémákat, amelyek nélkülünk nem jöttek volna létre. Nos, így jellemezhető az önök konvergenciaprogramja.
Wiener György MSZP-s képviselőtársunk GDP-ről, növekedésről beszélt, sokan mások hiányról, inflációról, egyensúlyról beszélnek. Engedjék meg nekem, hogy én orvosként eltereljem a vitát egy kicsit más irányba, és megpróbáljak a társadalom egészségi állapotával foglalkozni, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom.
Érdekes összefüggésekre hívják fel az utóbbi évtizedben megjelent tudományos kutatók a figyelmet akkor, amikor azt írják le, hogy amikor a fejlődő országokban érdekes módon a GDP növekedésével - tehát minél gazdagabb, minél fejlődőképesebb egy ország - az egészségügyre fordított pénzek egyre növekszenek, érdekes módon ezekben az országokban az egészségi állapot egyre javuló statisztikákat mutat. Ennek kitűnő példája volt Japán és Nagy-Britannia példája. 1970-ben a két országban a várható élettartam közel azonos volt, és azóta a japán társadalmon belül az iskolázottsági és jövedelmi különbségek drámaian csökkentek. Tehát hogy úgy mondjam: a szociális távolság a legfelső és a legalsó rétegek között meglepően szűkre szabott lett, és ma a legalacsonyabbak valamennyi statisztikát vezető országok közül. Ezzel párhuzamosan a japán várható élettartam a világon a legmagasabbá vált, ami nem magyarázható táplálkozási, egészségügyi vagy akár prevenciós, megelőzési okokkal.
(13.20)
Ugyanezen idő alatt - miért hoztam Angliát? -, ugyanezen idő alatt Angliában jelentősen nőttek a társadalmon belüli jövedelemkülönbségek, miközben Japánnal összehasonlítva a gazdaság nagyjából egyformán növekedett, a jövedelemkülönbségek azonban drámaian megnövekedtek, és a várható élettartam tekintetében a viszonylag rosszabb helyzetű országok közé került. Hogy egy harmadik országot idehozzak példaként, álljon itt példaként Svédország is, ahol mind a mai napig nagyon alacsonyak a jövedelembeli különbségek, ezért aztán a segédmunkások várható életkora is magasabbá vált, mint az angol legfelső szociális rétegé.
Az egyenlőtlenség tehát nem csupán rosszabb egészségi állapottal jár, hanem számos más egyéb tünete is van. Melyek azok a fontos társadalmi tünetek, amelyek a szociális távolsággal együtt növekszenek? Először is megnövekszik a munkanélküliség - ezt látjuk Magyarországon is -, megnövekszik a bűnözési arány. A munkaképtelenség magasabb arányával, az alacsony súlyú újszülöttek magasabb arányával, a felsőfokú végzettek alacsonyabb arányával, és az oktatásra fordított alacsonyabb összegekkel, mindezekkel jellemezhető tehát nemcsak a magyar helyzet, hanem mindazon országok helyzete, ahol ugyan nő akár a GDP, azonban ennek az elosztási folyamatát nem jól szabályozzák a kormányzó erők, és a társadalmi különbségek mindeközben nőnek.
Hogy kicsit elszakadjunk a külföldi példáktól, hadd idézzem ide Juhász Pál magyar kutató eredményeit, aki 1960-tól vizsgálta Csengersimán a társadalmi folyamatokat, és ebben a faluban végigkövette a falu lakosságának lelkiállapot-változásait. Azért érdekes az 1960 környéki időszak, mert hiszen ekkor zajlott le a faluban az erőszakos téeszesítés. A téeszesítés előtt a faluban nem volt depressziós beteg, egy sem. Két évvel azután, hogy a falu lakosait bekényszerítették a termelőszövetkezetekbe, közel 30 százalék - a lakosság 30 százaléka - neurotikussá vált, és ennek egyik jelentős összetevője a depressziós tünetegyüttes volt. Ez az arány a további években - tehát már a téeszesítés lezajlása után - tovább növekedett, annak ellenére, hogy a termelőszövetkezet egyébként anyagilag eredményessé vált, a lakosság életszínvonala, legalábbis ennek külső jellemzői javultak, gazdag kerítések jelentek meg, megjelentek az első fürdőszobás házak.
Juhász Pál kutató azt a folyamatot írta le, hogy ha egyszer megjelenik a depresszió, a depressziós tünetegyüttes, akkor az az életszínvonallal önmagában már nem gyógyítható, hiszen megjelentek azok a különbségek, amelyek a társadalmat jellemzik. A Juhász Pál által vizsgált helyen egyébként a neurózis fő okaként a kutatók az autonóm életforma feladásával, a szabad emberként korábban éjjel-nappal, de a maga uraként dolgozó parasztok bérmunkássá válásával magyarázták.
Miért hozom itt elő a depressziót? A depresszió a XXI. század első évtizedeinek valószínűleg legfontosabb népegészségügyi problémája lesz. Nem véletlenül tartották 1999-ben Londonban a Royal Society of Medicine, a WHO és az egészségpénztárak nemzetközi szervezete konferenciáját, amelynek a címe is egyébként magyarra lefordítva: “A depresszió mint szociális és társadalmi időzített bomba”. A tudósok ezen a konferencián arra hívták fel a figyelmet, hogy a szociális feszültségek kezelhetetlen problémát fognak jelenteni a társadalmaknak. Nos, sajnos lassan már Magyarországon is idáig jutottunk.
Képviselőtársaim egy sor olyan példát hoztak fel, hogy melyek azok az első jelek, amikor az emberek a saját problémáikat már nem tudják orvosolni, melyek azok a hétköznapi jelenségek, amelyek lassan az egész magyar társadalmat ebbe a depressziós-neurotikus állapotba sodorják. Én tehát azt szeretném jelezni ezzel a hozzászólásommal, hogy amíg a magyar költségvetés nem tesz a társadalmi folyamatok tekintetében olyan intézkedéseket, amelyekkel ezeket a folyamatokat meg tudja állítani - adja Isten, meg tudja fordítani -, addig ez a költségvetés nem sokat fog enyhíteni a legsúlyosabb népegészségügyi problémákon.
Végezetül, képviselőtársaim az előző napokban már szóltak arról, hogy egy költségvetés hitelességét mi minden befolyásolja, többek között az is, hogy az előterjesztőnek milyen a hitelessége. Engedjék meg, hogy most ne soroljam fel mindazokat a tételeket, amelyeket Révész Máriusz itt már elmondott, hogy a pénzügyminiszter - akinek ugye, egyébként az adóbevételek növelése a célja - egyébként milyen hírbe keveredik különböző korábbi ügyletei kapcsán.
Az elfogadás mellett érvelő kormánypárti politikusoknak hadd hívjam fel a figyelmét azokra a jelenségekre, azokra a tünetekre, amelyek ezeket a szociális feszültségeket jelzik. Ellehetetlenülnek a falvaink, tovább csökken az iskolák száma - különösen a kistelepüléseinken -, bezárják a postákat, vasúti szárnyvonalakat szüntetnek meg. A fiatalok továbbtanulását a tandíjjal nehezítik, pénzbefizetéshez kötik az egészségügyi ellátást, és a január után nyugdíjba vonulók helyzetét is megnehezítik.
Ezért én orvosként ezt a költségvetést elfogadni csak akkor tudnám, ha annak minden sorából az a szándék tükröződne, hogy a társadalmi-gazdasági különbségeket ez a költségvetés csökkentse. Ebből az előterjesztésből, amelyet egyébként egy olyan kormány tett meg, amelyben milliárdosok ülnek, tehát ettől a költségvetéstől azt várni, hogy a szociális helyzetben meglévő különbségeket csökkentse, illúzió volna. Lehet, hogy Cipolla önöket, tisztelt szocialista képviselőtársaim, meg tudja téveszteni, minket azonban nem, én ezt a költségvetést így elfogadni nem tudom, és annak elfogadását megfontolásra ajánlom önöknek is.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
