MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (MSZP): Igen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! 11 évvel ezelőtt egy rendkívül fontos és korszakalkotó törvényt hoztunk létre, amely segített az általános és a XX. századra annyira jellemző elidegenedés oldásában. Akkor az emberek úgy érezték, és mi magunk is, hogy az állam tőlünk függetlenül cselekszik, tőlünk függetlenül használja fel a mi pénzünket, és ezt oldotta az az elgondolás, hogy először 1 százalékot, majd még 1 százalékot az állampolgár a saját adójából a maga rendelkezése szerint oszthat el. Nyilvánvalóan még 98 százalék megmaradt a közös célokra, de akkor úgy gondoltuk, hogy ez segíti az állampolgári öntudat fejlődését, ugyanakkor az állam vezetőit és azokat, akik sáfárkodtak az adófizetők pénzével, azokat is figyelmezteti, hogy gondosabban kell eljárni.
Az elmúlt 11 évben ez a rendszer működött, több problémája derült ki, és elérkezett az idő arra, hogy felfrissítsük ezt a törvényjavaslatot. Ennek a kísérletét látjuk az előttünk fekvő törvényjavaslatban.
Egyetértek Gegesy Ferenc képviselő úrral, hogy rendkívül szövevényesre sikerült a javaslat. Jó lett volna egybefésülni az eredeti törvényjavaslattal, és egy egyesített példányt rendelkezésre bocsátani, mert nagyon nehéz egy-egy állításnak vagy egy-egy mondatnak az értelmét meglelni, amikor a két szöveget össze kell vetni. Úgy is néztem ezt a szöveget, mintha programoznom kellene, és egy számítógép-programot kellene készíteni, amelyik végrehajtaná az ebben lévő utasításokat, és a premisszákat felállítaná, az ellentmondásokat kiküszöbölné, és bizony, ez nagyon nehezen menne.
Az APEH igen sok tapasztalatot szerzett az 1 százalékok kezelése során, erre különböző döntvényeket hozott, és ezeket is célszerű lenne valami rendben beilleszteni, hogy könnyebb legyen eligazodni, mert nem könnyű eligazodni.
Amikor annak idején létrehoztuk ezt a törvényt, akkor az volt az elképzelésünk, hogy ez majd tovább fog fejlődni, hogy további százalékok fölött rendelkezhessen az állampolgár, és nemcsak a személyi jövedelemadó esetében, hanem a helyi adók esetében is célszerű lenne ezzel foglalkozni.
Az elidegenedés valamivel csökkent, az állampolgárok hangulatára és mentalitására azonban nem volt kellő hatással. Még mindig úgy érzik az állampolgárok, hogy tőlük függetlenül, a fejük felett, az akaratukkal nem mindig egyezően használják fel az ő hozzájárulásukat, az ő adóforintjaikat. Jó lenne, hogyha az adójövedelem felhasználásánál sokkal jobban ragaszkodnánk ahhoz, hogy olyan célokra használjuk, amilyenekre eredetileg szánták; tehát például, ha az üzemanyag árában lévő jövedéket használjuk fel, akkor célszerű lenne arra a szférára fordítani, amely szférából ezt kivettük. Ugyanez vonatkozik a többi adónemre is. Tehát ne érezze senki azt, hogy a feje fölött történnek a döntések.
Hadd mondjak egy példát, amely első pillanatban idegennek fog tűnni! Svájcban a svájci polgárok helyi népszavazáson döntöttek arról, hogy a hadsereg F16-os vagy F18-as vadászgépeket vásároljon. Ez látszólag egy abszolút szakmai kérdés, mégis a svájci kormány és a svájci hadsereg vezetői az állampolgárokra bízták ennek az eldöntését. Találkoztam a svájci vezérkari főnökkel, és csodálkoztam, hogy hogyan tudták ezt a döntést a nép segítségével meghozni. Azt mondta, hogy nagyon egyszerűen: tájékoztattuk az állampolgárokat, hogy mi az előnye és hátránya az egyik gépnek és a másiknak. Én azt kérdeztem, hogy közismert, hogy a svájciak nagyon takarékosak - nem akartam a smucig szót használni németül -, hogyhogy a drágább gépet választották. Azt mondta, hogy elmondtuk a svájciaknak, hogy egy F18-as 30 év alatt a beszerzési és a fenntartási költségeket összeadva, 30 százalékkal kevesebbe kerül, mint az olcsóbb beszerzésű, de drágább fenntartású F16-os. És a svájciak úgy döntöttek, hogy F18-ast választottak.
Miért mondtam el ezt? Elgondolkodtam azon, hogy ha Magyarországon, mondjuk, népszavazásra tettük volna fel azt a kérdést, hogy Gripent vegyünk vagy F16-ost, mert ez volt a variáció, nem jöttek volna el az emberek szavazni, akik eljöttek volna, azok pedig ki tudja, hogy hogyan szavaztak volna.
Tehát el kell érnünk azt, hogy az állampolgárok tudatosan döntsenek a saját pénzük felhasználásáról. Az, hogy ezek a pénzek integrálódnak, egy nagy közöst alkotnak, ez nem jelenti azt, hogy herdálhassuk, hogy lophassunk belőle, hogy más célra használjuk. Erre rendkívül jó iskola az 1 százalékok rendszere. Igenis, jó gondolat volt az is, hogy növeljük további 1 vagy még 1 százalékkal, bővítsük a kört, és például a rendkívül neuralgikus egyház-finanszírozási kérdéseket tisztességesen meg lehet oldani.
(18.10)
Amikor nem a kegyuraktól vagy a főkegyuraktól függenek az egyházak, hanem a saját híveiktől és az állampolgároktól, akik úgy döntenek, hogy fenntartják ezt vagy azt vagy amazt az egyházat. Úgy gondolom, jó lenne bővíteni ezt az eredeti elképzelésnek megfelelően.
Van néhány pont, ahol problémáim voltak a törvényjavaslattal. Az egyik az volt, hogy abban az esetben, ha az adózó rosszul tölti ki az adóívét, és több adót tüntet fel, akkor az 1 százalék is több. Utána a revízió során kiderül, mondjuk, hogy 20 százalékkal kevesebb, de már kifizették a kedvezményezettnek az 1 százalékot, akkor meg kell fizetnie a szerencsétlen adózónak. Tehát az adózó jót tett, jót akart, segíteni akart egy egyházat vagy egy civil szervezetet vagy óvodát vagy iskolát vagy bármit, és kiderül, hogy számítási hibák folytán még neki kell utólag fizetnie. Ez szemben áll azzal a mentalitással és szellemiséggel, államtitkár úr, amivel hoztuk az eredeti törvényt, és amelynek még erősödnie kellene. Miért büntessük mi azt az adózót, aki jóhiszeműen járt el, és jóhiszeműen rendelkezett?
Ugyanakkor rengeteg ember nem él ezzel, és egy nagy pénztömeg marad meg az APEH kasszájában, amelyet különböző módon próbálunk elhelyezni különböző célokra. Tehát van fedezet arra, és nem éri kár az államháztartást, ha ezt a néhány esetet - ez néhány száz eset lehet - az APEH nem követeli vissza. Adtam is be erre vonatkozó módosítást.
A másik dolog az, hogy amikor magam is beraktam borítékokba a kitöltött szelvényt, úgy éreztem, hogy egy nagy, mély, fekete kútba dobom be. Fogalmam sincs, hogy mi lesz az én pénzemmel. Nem tudom. Bíznom kell az APEH-ben, bíznom kell az ügyintézőkben, hogy nem hányják el az én papíromat, bízni kell abban, hogy jó számot írtunk fel, bíznunk kell abban, hogy az a szervezet, amelynek küldtük, az a civil szervezet vagy egyház, nincs adótartozása és mit tudom én, ötven feltételnek megfelel-e. Amennyiben ez nem történik meg, akkor nem kapja meg. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)
Tehát módosító indítványokkal, amelyeket kidolgoztam és beterjesztettem, én magam is el tudom fogadni a törvényjavaslatot.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
