LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt negyed Ház, ott szemközt! Ha az előbbi hozzászólást nem hallottam volna, akkor voltaképpen egy rossz humorú javaslattal akartam volna kezdeni. Azt akartam volna javasolni a tisztelt ellenzéki frakcióvezető kollégáknak, hogy hozzászólásaikat ezentúl kezdjék egy rövidítéssel: mindig mondják el, hogy MHKÜ - értsd: a miniszterelnök hazudik, a kormány ütődött -, és akkor végre rátérhetnének a lényegre, hogy van-e bármi javaslatuk vagy véleményük az ország sorsáról.
De most még ezt a gyenge humort sem engedem meg magamnak, mert azért itt valami egészen szokatlan dolog történt: a politikai pince legmélyebb bugyraiba mentünk frakcióvezető úr - feltételezem, végig nem gondolt - szavaival. Azért az nagyon rossz korszakot idéz, hogy valaki az ország minden problémáját a zsidó-nem zsidó kérdésre szűkítse le! Nagyon rossz korszakot idéz az, hogy valaki Weiss bácsizzon és Schwarcz nénizzen a parlamentben, még ha nem is úgy gondolja, mint abban a rossz korszakban gondolták. Az azért egészen példátlan, hogy valaki egy parlamenti párton Mózes hitének betartását kérje számon - értsd: lezsidózzon egy pártot, mert ezt másképp azért nem nagyon lehet érteni. Szóval, sokszor gondoltam már a magyar parlamentben, hogy ilyet még nem hallottam, hogy ennél lejjebb nem lehet… Ezek szerint lehet. Hadd ne vesztegessek erre több szót! Szeretném elfelejteni ezeket a méltatlan perceket a parlamentben, és szeretném, ha az ország is elfelejtené. Ezért visszatérnék eredeti témánkra.
Milyen feladat áll a parlament előtt, milyen feladat áll az új parlamenti évadban az ország előtt? Nyilván a legfontosabb kérdés az, hogy van-e előttünk új szakasz, mi az, ami azonos a kormány politikájában, az ország előtt álló változásokban, és mi az, ami változik. Abban az értelemben semmiképpen nem kezdődik új szakasz, hogyha valaki új szakaszon politikai rükvercet vagy valami visszarendeződést ért. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy az ország útja előre, a szükséges változások megtételén át vezet.
De új szakasznak lehet nevezni ezt az előttünk álló korszakot abban az értelemben, hogy új feladatok új arányokban jelentkeznek. Hiszen sok minden megváltozott, a változásokat végig is kell venni, de a politika feladatai között fokozatosan, egyre nagyobb arányban jelennek meg azok a feladatok, amelyek a változások hozta új viszonyokat stabilizálni, konszolidálni akarják, amelyek azt az új rendszert, amely az új viszonyokban kialakult, lakhatóvá és áttekinthetővé kívánják berendezni.
Ennyiben új tehát ez a szakasz. Abban az értelemben is, hogy bízunk benne, az ország, a magyar állampolgárok kevésbé sokkhatásként élik meg az előttünk álló szükséges változásokat. Úgy kell cselekednünk - és most már lehet is úgy cselekednünk -, hogy a sokkhatások fokozatosan adják át helyüket az értelmes és mindenki számára érthető változásoknak. Mert be kell vallanunk: az ország számára - olykor a politikusok számára is - nyilván egyfajta sokk volt szembesülni azzal, hogy az élet nem folyhat a régi mederben, hogy a rendszerek nem működhetnek tovább a régi módon.
Hogy van-e hibánk nekünk, kormányoldalnak abban, hogy mindez sokkhatásként érte az országot, amit nehéz volt átélni - és amit meg kell köszönni, hogy mégis türelemmel átélték -, ha azt kérdezzük tehát, hogy van-e ebben hibánk, akkor van. Ezt el kell ismerni. Kettős értelemben is. A múltban hibáztunk, hogy hagytuk - másokkal, a politikai elit egészével együtt - feltorlódni a teendőket úgy, hogy egyszerre valóban sokkélményként érjék az országot. A jelenben is hibáztunk - ezt is be kell vallani -, sok részletben nyilván. Nem abban, hogy felvállaltuk az elkerülhetetlen konfliktusokat - újra ezt tennénk és tesszük is -, hanem azzal, hogy néha elkerülhető konfliktusokat is produkáltunk, hol sima ügyetlenségből, hol magyarázat és párbeszéd hiányából, hol szakértői, bezárkózó gőgből, hol meg fanatizmusból. Igen, volt ilyen. És biztosan a kivitelezésben néha tévedünk a jövőben is. A célokat, a szándékot azonban fenntartjuk.
Az eszközökben elkövetetett olykori tévedések, elrendezetlenségek miatt érhette sok jogos kritika is azt, amit az egészségügyben, közigazgatásban, az élet más területein, jogszabályalkotásban tettünk. De ugye senki sem gondolja - a parlamenti patkó egyik oldalán sem -, hogy jól volt úgy, ahogy volt? Hogy jól volt-e a sokat szidott egészségügyben az igazságtalan területi különbségek rendszere, hogy jól volt-e, hogy 10 százalékos halálozási különbség volt például az infarktusos betegek esetén egyik vagy másik kórházban? Mert ez nem százalék: ez szülők, családtagok elvesztését és halálát jelentette. Hogy jól volt-e, hogy a felsőoktatási fizetős képzésben több nehezebben élő gyerek vett részt, mint az úgynevezett ingyenes képzésben? Hogy jól volt-e, hogy a szabad iskolaválasztás gyakorlatilag azt jelentette, hogy az iskolák szabadon leválogathatják a nekik tetsző családokat és gyerekeket? Hogy jól volt-e a szülések és műtétek interneten közzétett szabad ára? Nem, nem volt jól. És nincs rükverc abba az irányba, amely ezeket a jelenségeket előidézte.
Tisztelem mindazokat, akik az elkövetett ügyetlenségeinket kritizálják, akár - politikai véleményüket képviselendő - demonstrálnak is. De nem tudom tisztelni azokat, akik úgy vesznek részt a minden elleni tiltakozásban, hogy közben saját maguk már rég megtalálták a külön utat a hivatalosan élő rendszerekből. Nem tudom tisztelni azt, aki akkor védi a kistelepülések iskoláit, amikor ő már a gyerekét rég kocsival a szomszéd városba hordja. Akár mondhatom ezt magunknak, képviselőknek is. Hány volt köztünk, aki körzeti falusi iskolába járatta a gyerekét? Szerintem egy darab sem. Mert mi, akiknek volt erre eszközünk és pénzünk, pontosan tudtuk, hogy a régi oktatási rendszer stabilizálja a különbségeket. Most, amikor ezen változtatni akarunk, nekem ne tüntessen a régi rendszer fenntartásáért az, aki nem ebben a rendszerben, hanem ebből kimenekülve és kiskaput találva iskoláztatta a gyerekét!
(15.20)
És nem jó az, hogy az beszél az egészségügy régi viszonyait idealizálva, aki a feleségét szülni már eddig is a mostani súlyponti kórházba vitte és nem a kis kórházba; aki betegsége esetén már eddig is összetelefonálta magát, hogy a legjobb és legnagyobb kórház legjobb és legkitüntetettebb orvosát találja meg. Neki szabad? Neki szabad saját választásában súlypontivá tenni egy kórházat, a többieknek nem szabad? És nem jó az, ha a nagycsaládosok amúgy tiszteletre méltó közösségében az beszél ingyenes felsőoktatásról (Az elnök csenget.), aki a gyerekét már rég Amerikában taníttatja. (Taps az MSZP soraiból.) Nem volt ez jól, és nincs jól.
