BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Hadd kezdjem azzal, hogy én a magam részéről örülök neki, hogy az előttem szóló Soltész képviselő úr pozitívumokat is mérlegelt ebben a törvényben. Ez egy jó irány, egy lehetőség arra, hogy érdemben arról beszéljünk, ami benne van a javaslatban.
Magam is úgy készültem erre a beszédemre, hogy egyfelől elsorolom azokat a kérdéseket, pontokat, amikben teljes az egyetértés köztem és az előterjesztés között, másfelől meg szóba hozom azokat a kétségeket, aggodalmakat, amik bennem is motoszkálnak a javaslattal kapcsolatban.
Mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy miért is kerül ide ez a törvénymódosítás most, amikor komoly ígéretünk van rá, hogy megszületik az új szociális törvény. És ez egy közeli ígéret, 2008-ra ígéri a szaktárca, hogy kapunk ilyen anyagot. Tehát azt is mondhatom, hogy ennek az ígéretnek az árnyékában, vagy mondjuk, reményében tárgyaljuk ezt a törvénymódosítást.
Többszörösen elhangzott, hogy ez a szakasz egy reformfolyamat része. Azt kell mérlegelnünk, hogy miért is van szükség erre az átfogó reformra, és hogy ez a javaslat mennyiben felel meg ennek az átfogó reformigénynek.
Ami az átfogó reformot illeti, abban szerintem nagy az egyetértés - kiderült ez eddig ellenzéki képviselők megszólalásából is -, ma Magyarországon a szociális ellátórendszer országos lefedettsége nagyon egyenetlen, nem egyformán férnek hozzá a különböző lehetőségekhez, szolgáltatásokhoz az emberek, illetve a rászorulók. Nincs egyenlő esélyű hozzáférés, de hogy még súlyosabban fogalmazzam meg, ki kell mondani, hogy Magyarországon éppen a legrászorultabbak nem jutnak hozzá nagyon sok esetben ahhoz az ellátáshoz, amire szükségük van. Éppen a legrászorultabbak nem vagy nagyon nehezen kerülnek be bentlakásos intézménybe, ahol gondozzák őket. Mindannyian tudjuk, hogy három-négy éves várakozási idő van egy szociális otthonba való bekerüléshez az országban nagyon sokfelé.
Felmerült, és éppen a szakma részéről merült fel már régen a szükséglet felmérése; hogyan is tervezzük meg az intézményeinket, a szolgáltatásokat, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mekkora a szükséglet, mekkora kapacitás kell. Ez egy nagyon nehéz feladat. Különböző rászorultsági kritériumokat kellene tudni pontosan számba venni ahhoz, hogy megbirkózzunk ezzel a feladattal.
Tisztelt Képviselőtársaim! Én azért is szemléltem borúlátóan és csüggedten ezt a törvénymódosítást, mert mindannyian tudjuk, hogy a '93. évben született szociális törvény ma már a szinte legtöbbet módosított törvényünk. Évente legalább két-három módosításon megy keresztül. Ma már a legendás '75. évi II-eshez tudnám hasonlítani. Akik foglalkoztak a társadalombiztosítással, azok tudják, hogy ez az olvashatatlan társadalombiztosításról szóló törvény volt, élt 22 évet, amikor a '97-es reformmal ad acta tettük.
A szociális törvény jelenleg még csak 14 éves, de már szinte ugyanennyire olvashatatlan, ezerszer megbabrált törvény. Éppen ezért az utóbbi időben mi, képviselők mindig nagyon rosszkedvűen és csüggedten néztünk a következő szociálistörvény-módosítás elé.
Akkor most kezdem sorolni azokat a kérdéseket, amikben maradéktalan az egyetértésem. Leginkább az előterjesztés célját, szándékát illetően, és ez ott kezdődik, hogy a legrászorultabbak elérését célozza ez a törvénymódosítás. És ott folytatódik, hogy vigyünk be egy olyan szemléletet a szociális szolgáltatások rendszerébe, ami az alapellátásra teszi a hangsúlyt, szemben a szakosított ellátásokkal, magyarul, próbáljunk meg minél több segítséget alapellátásként az illető rászoruló ember otthonában biztosítani ahhoz, hogy ne kelljen őt majd intézményi gondozásban részesíteni. Tulajdonképpen a feladat, a probléma hasonlatos ahhoz, ami az egészségügyben is előttünk van: ha a háziorvosi szolgálattal, járóbeteg-ellátásban tudunk segíteni a betegeken, akkor kevesebb fekvőbeteg-kapacitásra keletkezik igény. Azt gondolom, hogy ezzel maradéktalanul egyet kell érteni, és ezt még csak jó erősen megtámogatja az a szempont, az a szemlélet, hogy mindenki szívesebben van az otthonában, mint intézményben vagy kórházban. Tehát azt gondolom, hogy itt az érintettek, a segítségre szorulók és a szolgáltatók szempontjai nagyon szerencsésen találkoznak. Az alapellátás fejlesztése mindenekelőtt az étkeztetés, a szociális étkeztetés, házi segítségnyújtás fejlesztését jelenti, és ebbe az irányba mutat jelentős lépéseket ez a javaslat.
Kétségeim ott kezdenek megfogalmazódni, amikor az önkormányzati mozgástér növekedésére is hivatkozik az előterjesztő, mintha ez egy kívánatos dolog lenne. Az a tapasztalatunk, hogy hiába írunk elő kötelező feladatokat különböző törvényekben az önkormányzatoknak, nagyon sok önkormányzat nem tesz eleget ezeknek a kötelezettségeinek.
Mi, képviselők, akik szociálpolitikával foglalkozunk, nagyon sokszor eredményként éltük meg a közelmúltban, ha sikerült törvényben kötelező feladatként előírni valamit. Lehet mondani, hogy ez a mi tévedésünk, hogy ilyenkor úgy érezzük, hogy csináltunk valamit a jobb ellátás érdekében, mert ha az a tapasztalat, az a gyakorlat, hogy ezek a kötelező előírások a valóságban nem teljesülnek, akkor valóban megkérdőjeleződik, hogy érdemes-e kötelező feladatként előírni. Mégis azt gondolom, hogy úgy állunk hozzá, hogy amikor ilyen kötelezően előírt feladatokról lemond a törvény, akkor mintha visszalépnénk az elvárásainkból.
(11.30)
Ennyi bevezető után szeretnék rátérni a konkrétumokra, hogy mit is tartalmaz ez a 72 paragrafusból álló, tulajdonképpen nagy lélegzetvételű törvénymódosítás, amelyből 48 szakasz csak a szociális törvényt módosítja, és a többi a másik három szóban forgó törvényt, a gyermekvédelmit, a családok támogatásáról szóló, illetve a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt. Megjegyzem, több mint tíz oldalon keresztül kerülnek felsorolásra azok a záró rendelkezések, amelyek megszámlálhatatlan korrekciót jelentenek magában a törvény szövegében.
Én is a gondozási szükséglet mérésének az előírásával kezdem, azzal a kérdéssel, hogy vajon megoldható-e jól, megnyugtató módon a gondozási szükséglet előírása. Ehhez a törvénymódosítás szakértői szervet, illetve szakértő bizottságot ír elő, amelynek orvos, szociális munkás, szociális szakember tagja lesz majd a jövőben. Ez a bizottság kötelező erejű szakvéleményt ad majd, amit a tárca elvárásai szerint az önkormányzatnak kötelezően figyelembe kell vennie.
Nagyon sok kritikát fogalmazott meg maga a szakma is, részben azokon az egyeztetéseken, amelyek megtörténtek, amelyekre utalt az államtitkár úr is. Mindjárt az első ilyen észrevétel, hogy nagyon aggályos, lehet-e órában mérni ezt a gondozási szükségletet, vagy vannak olyan szempontok, amelyek nem órásíthatók akkor, amikor valakinek az elhelyezéséről dönteni kell, hogy aggályos, hogy miért pont négy óra. Valamennyire önkényes, hogy miért pont négy óra van előírva, hogy ilyen módon, mondjuk, ha valakinél megállapítják, hogy háromórányi gondozási szükséglete van, akkor nem kerülhet be bentlakásos intézménybe.
A szakma nagyon sok olyan észrevételt tett, amellyel arra utaltak, hogy nem igazán életszerű egy ilyen bizottságot mindenre vonatkozóan működtetni. Én a magam részéről egy értelmes szétválasztásnak azt tekinteném, hogy ez a bizottság működjön akkor, hogyha bentlakásos elhelyezési igényről van szó, illetve működjön akkor, hogyha valamilyen fellebbezési, panasz jellegű beadvány kerül elő.
A házi segítségnyújtásnál én magam is úgy érzem, hogy egy ilyen bizottságnak a működtetése bonyolultabbá teszi a rendszert, ami, azt gondolom, nagyon életszerűen tud a jelenben is működni. Valaki kijön a kórházból, nincsen hozzátartozója, a háziorvos megmondja, hogy neki gondozásra szüksége van, és a szociális intézmény segít, ameddig erre szüksége van. Ezek ilyen rugalmasan és életszerűen működő dolgok sok helyen, legalábbis ahol működnek. A szakértő bizottság kötelező előírása a házigondozási szükséglet megállapításánál, azt gondolom, kicsit túl bürokratikussá teszi ezt az eljárási folyamatot. Felmerült az is, hogy ez drága, költséges, hogy ezt a bizottságot nyilvánvalóan fizetni kell, a felmerülő költségeket fizetni kell. Kiszáll egy bizottság az érintettek lakására, és némiképp ellentmond ennek a tervezett eljárási folyamatnak a szubszidiaritás elve, hogy ott szülessen a döntés, ahol felmerülnek valóban az igények. Szerintem megoldatlan a fellebbezés is most a jelenlegi szöveg alapján, hogyha valaki elégedetlen a szakértői bizottság döntésével; én legalábbis nem találtam a szövegben arra való utalást, hogy hova fordulhat a panaszával.
Szerintem ezeket az észrevételeket némiképp akceptálta a tárca, illetve az előterjesztés készítői, amikor a 63. §-hoz hozzáillesztettek egy, úgymond, rugalmassági eljárást, hogy el lehet térni a kötelező szakvélemény procedúrájától, indokolt esetben az intézményvezető dönthet úgy, hogy mondjuk, három hónapra az ellátást megítéli. Vagyis el lehet térni. Hát, kérdés, hogy nem ez lesz-e a fő szabály, hogy alapellátásra vonatkozóan ilyen rugalmasan az élet megoldja - de akkor minek is írjuk elő alapellátásra vonatkozóan a bizottságot?
Hozzáteszem még, hogy kötelező erejű szakvéleménynek tekinti a törvényjavaslat ezt a megoldást, miközben ugyanaz a dilemma ezzel a szakvéleménnyel kapcsolatban is sajnálatos módon előállhat és elő fog állni, mint a törvény kötelezőfeladat-előírásával kapcsolatban, hogy ha az önkormányzatnak nincsen pénze arra, hogy különböző szolgáltatásokat működtessen, akkor vélhetően ezen a területen is majd kialakul egy várólista, mint ahogy van ez a bentlakásos intézményeknél, és azzal, hogy valaki lobogtathat egy papírt, amely kötelező erejű szakvélemény, még nem biztos, hogy magához a szolgáltatáshoz is menten hozzájut.
A törvény arról rendelkezik, hogy a gondozási szükséglet megállapításának különböző szempontjai egy ilyen homogén gondozási csoport kidolgozása mentén próbálja meg szövegesíteni, ez a hgcs - ez majd egy külön jogszabályban lesz részletezve -, ami a térbeli, időbeli tájékozódó képességet, a helyzetnek megfelelő viselkedést, a mindennapi tevékenységet, funkciót, étkezést, öltözést s a többi, látást, hallást, szakápolási teendők igénybevételének a szükségességét, s a többi, s a többi, nagyon hosszan sorolja, hogy mi mindent vesz majd figyelembe az a bizottság, amelyik dönt.
Röviden szeretnék szólni - tényleg nagyon röviden, mert nagyon eltelt az időm - arról, hogy milyen kötelező szolgáltatásokban van vagy lesz változás, ha így marad a törvény. Már szó volt róla, hogy a házi segítségnyújtáshoz és az étkezéshez lényegében bővítési terv kapcsolódik, de sajnálatos módon a nappali ellátások vonatkozásában az eddigi 3 ezer fős települési kötelezettség megemelkedik 20 ezer főre. Szerintem ez azért aggályos, mert a nappali ellátások igénybevétele nagyon sok család életében fontos segítség ahhoz, hogy például munkába tudjanak járni a hozzátartozók. Azt gondolom, hogy ezen nem kellene spórolni, vagy ezen nem lehet spórolni, itt meg kellene fontolni meghagyni azt a régi településnagyságot, vagy legfeljebb 10 ezerben meghatározni, de még ennél is fontosabbnak tartom kistérségi vonatkozásban kötelezően előírni, hogy gondoskodni kell ilyenről.
Már szó esett arról, hogy a támogató szolgáltatás és a közösségi ellátás is megszűnik kötelező feladatként előírtnak lenni. Ezzel kapcsolatban kettős a lelkületem; ugye, a támogató szolgálatok éppen a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényben kerültek először leírásra, és nagy eredmény volt, hogy ezeket sikerült kötelező feladatként előírni. Nem működött, ezt be kell látni. Ezt az ellentmondást be kell látni. Az a baj, hogy azok a civil szervezetek, amelyek működtetnek ilyet, és jól működtetnek ilyet, nem érzik magukat most létbiztonságban azáltal, hogy ezentúl pályázati forrásokat érhetnek el ehhez a feladathoz, és nem normatívát, amely bizonyos értelemben a biztonságot jelentette a működésükhöz.
(11.40)
Sehol nincs, szerintem országosan sehol nincs a szenvedélybetegek gondozásának a kérdése. Ebben a tájékoztató anyagban az szerepel, hogy 3600 vagy 3900 főnek van ez idő tájt közösségi ellátási formában szervezve valamilyen segítségnyújtás. Tudjuk, hogy a magyar alkoholizmus, az alkoholistákkal kapcsolatos adatok vonatkozásában ez minimális, említésre nem érdemesen kevés. Ha most megint egy fél lépést visszafelé teszünk meg, és lemondunk arról, hogy inspiráljuk ezeknek a típusú segítségnyújtásoknak a lehetőségét, akkor nem fog javulni a helyzet.
Ami az idősek átmeneti elhelyezését illeti, itt is 10 ezer főről 30 ezer főre emelkedik az a településméret, ahol kötelező a feladatellátás. Ezt is sajnálatosnak tartom, mert az átmeneti elhelyezés nagyon életszerű szükséglet. Az idős emberek nem szívesen választják, vagy nagyon sokan nem szívesen választják a végleges elhelyezést, viszont például a téli leghidegebb hónapokban rábeszélhetőek arra, hogy bemenjenek egy biztonságos otthonba, hogy aztán majd egészségi állapotuktól függően önállóan élhessenek a saját otthonukban újra. Ezt a formát tehát szerintem inkább fejleszteni kellene.
Nagyon sok mindent nem tudtam sajnos szóba hozni. A Szabad Demokraták Szövetsége fog módosító indítványokat készíteni a javaslathoz, abban a reményben, hogy végül is meg tudjuk majd szavazni a törvénymódosítást.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
