DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN (MSZP): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy a vita végül is mégiscsak abba az irányba mutatott, hogy helyes a szakmának az az elvárása, ami a törvényben is mint szellemiség végig megjelenik, hogy elsősorban az otthoni ellátás és a szakellátás között hol található meg az a szakmai mezsgye, ahol minél inkább elsősorban az otthon történő ellátást biztosítsuk a rászoruló ember számára.
(13.10)
Hiszen amit elmondtak az előttem szóló képviselőtársaim, teljesen egyetértek azzal, hogy az idős, rászoruló embert - ameddig lehet, és a környezete, a helyi társadalom ezt lehetővé tudja tenni számára - a saját otthonában, a megszokott környezetében kell a szükséges ellátásban részesíteni. Ennek mértéke természetesen mindig függ attól a személytől, akinek személyre szólóan ezt az ellátást biztosítjuk. Azt gondolom, valóban differenciált ellátás szükséges azon idős vagy beteg emberek számára, akiknek a szakmai javaslatok alapján más-más igényük jelentkezik. Van, akinek elegendő az, hogy 15-20 percre betekint hozzá valaki, és megkérdezi, kell-e bevásárolni, és van, aki ettől jóval több segítségre szorul, de még az otthoni lakókörnyezetében, a saját otthonában ellátható.
Ezért egyetértek ennek a törvénynek a módosításával, hogy egyértelműen a házi segítségnyújtás és az étkeztetés megerősítésére hívja fel az önkormányzatokat. Hiszen - valljuk be őszintén - ez a két terület ma is kötelező feladata az önkormányzatoknak, de ismerve az ellátásban részesülők számát, az időskorúak számával összevetve bizony az mondható, hogy nagyon sokan - akik egyébként igénybe vehetnék ezeket a szolgáltatásokat - vagy nem tudnak róla, vagy nem férnek hozzá, mert az adott önkormányzat csak korlátozott számban biztosítja ezeket a lehetőségeket. Ezért nagyon indokoltnak tartom, hogy pluszforrások kerüljenek bevonásra, és ösztönözzük az önkormányzatokat arra, hogy bővítsék a szolgáltatásra jelentkezők arányát, akár úgy is, hogy a törvény elfogadását követően ők maguk is tekintsék végre át, hogy valóban utolérték-e minden egyes állampolgárukat, akiket esetleg ott a településen akár étkeztetésben, akár házi segítségnyújtásban részesíteni kellene.
Tudjuk nagyon jól, hogy a népességen belül a 65 éven felüliek száma meghaladja a 15 százalékot, és ahogyan említettem, ez közel másfél millió ember. Ezzel szemben, ha az adatokat nézzük, hogy kik vesznek részt ezekben az alapellátásokban, bizony jócskán van teendő. Nem az-e a társadalom feladata, hogy gondoskodjon ezekről az emberekről, és amennyiben lehetőséget teremt rá a költségvetés - márpedig itt a pluszforrásokat biztosítja a két alapellátásra -, akkor a helyi társadalom éljen a lehetőséggel?
Számomra ez annál inkább fontos, mert azt gondolom, hogy pontosan a házi segítségnyújtás és az étkeztetés területén új munkahelyek teremtésére is alkalom nyílik egy adott önkormányzatban. Hiszen valljuk be, a 45-50 év körüli nők, akik a kistelepülésen ma munka nélkül vannak, néhány hónap alatt megszerezhető képzésen át bevonhatók a házi segítségnyújtásba, szolgáltatásba, és azt gondolom, mennyivel jobb az, ha a szomszédasszony kérdezi meg az idős nénit, hogy miben tud segíteni, aki persze egyébként is átjár, és bízzunk benne, hogy segít neki. De ha ez még foglalkoztatásnak is számít a 45-50 éves nő esetében, mert a szakképesítés megszerezhető a házi gondozásra, akkor azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat több szempontból is nagyon fontos társadalmi problémára ad választ.
Fontosnak tartom azt, hogy az étkeztetés keretében valóban biztosítsuk annak a lehetőségét, hogy ne elsősorban a kihordáson legyen a hangsúly - tehát hogy házhoz szállítjuk; ez azoknak az esetében indokolt, akik mozgásukban esetleg akadályoztatva vannak -, mert fontos az is, hogy ez mindig egy közösségi, találkozási lehetőség is. Mindannyian ismerjük, hogy ha egy adott településen működik idősek napközi otthona, emellett olyan közösség is kialakul, ahol az étkezésen túl egyfajta mentális gondozása is folyik ezeknek az idős embereknek. Azt gondolom, nagyon gyakran ezek a közösségek a helyi társadalomnak igen aktív magját is képezik.
Fontosnak tartom azt a szemléletet is, hogy valóban végig kell gondolni, hogy a házi segítségnyújtásba is jóval több embert kell bevonni. Egyetértek azzal, hogy milyen a mai intézményi bentlakás, a mai intézmények állapota - és valljuk be őszintén, ezzel adósak vagyunk, nem a rendszerváltás óta, hanem jóval előbbre tekintve -, a szociális ellátórendszer nem tudott lépést tartani ezen nagy intézmények felújításával, karbantartásával. Az önkormányzatok mint fenntartók képtelenek kastélyépületeket renoválni, átalakítani a mai, korszerű viszonyoknak megfelelően. S valahogy kicsit divattá is vált egyébként, hogy az a legegyszerűbb, ha betesszük a nénit, a bácsit az otthonba, ott megkap mindenféle ellátást. Valószínű, ha járunk ilyen otthonokban, tudjuk nagyon jól, hogy igaz, hogy mennyire elmagányosodottak ezek az emberek, s mennyire nem igazán érzik magukat otthon a néha kaszárnyaszerű elhelyezésben.
Az a fontos, hogy amíg lehet, a saját lakásában - és a családja felelősségét is bevonva az ellátásba - történjen meg a házi gondozás. Egyetértek azzal, hogy az adott személy, illetve a családja anyagi lehetőségeit is figyelembe véve kerüljön sor arra a támogatásra, amelynek differenciáltan kell odakerülnie az önkormányzathoz. Természetesen ez nem jelenti annak akadályát, hogy egyébként akár a legjobb anyagi körülmények között lévő ember is igénybe vehesse ezt a szolgáltatást, amennyiben annak a piaci árát vagy az önkormányzat által megállapított árát fizeti. Ugyanakkor azt gondolom, pontosan az a cél, hogy elsősorban azok az emberek, akik önmaguktól nem tudják megfizetni a szükséges ellátást, a szolidaritás elve alapján megkapják az állami költségvetésből a hozzájutás lehetőségét, tehát differenciált támogatást kapjanak.
Nem tartom olyan borzalmas dolognak, hogy az önkormányzatok részéről jelzett igények alapján valóban differenciált támogatást - a költségvetésen keresztül - oda lehessen juttatni ehhez az intézményrendszerhez. Hiszen teljesen egyértelmű, hogy az önkormányzatok a saját rendeleteik alapján ma is valós tényből, valós számból indulnak ki, és eszerint igényelték meg eddig is a támogatásokat. Azt gondolom, most az önkormányzat a szociális területen nagyobb gondoskodással és odafigyeléssel fogja felmérni, hogy az adott településen valóban milyen jogos igények vannak.
(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Nagy vita van a szakmában és a társadalomban is abból a szempontból, hogyan lehet megállapítani, hogy az ápolási idő milyen módon alakítható. Azt vélem, hogy a hozzáértő szakemberek - egy megfelelő szakmai protokoll megléte mellett - bizton meg tudják mondani és állapítani, mennyi idő szükségeltetik ahhoz, hogy az adott személyt teljes egészében el tudják otthon látni, illetve egy szakértői bizottság - és helyeslem, hogy külső bizottság - állapítja meg, hogy hol van az a pont, ahonnan már otthoni ellátás nem vehető igénybe, hanem szükséges az intézményi ellátás. Pontosan a szűkös intézményi helyek és a nem igazán megfelelő intézményi körülmények miatt ezt nagyon pozitív lépésnek tartom. Természetesen fontos lenne látni hozzá azt a végrehajtási utasítást és azt a fajta működési módot, ahogyan ezek a bizottságok működni fognak. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Azt gondolom, megkérhetjük erre az államtitkár urat, hogy láthassuk ezt a szakmai részt is, hiszen nincs kétségem, hogy szakemberek fogják végezni ezt a feladatot, de óvnék attól, hogy bürokratikussá váljon ez a dolog, vagy nehezítse - mondjuk a határidők tekintetében - az ápolásra szorulónak az intézetbe jutását. (Az elnök ismét csenget.)
Tehát, tisztelt képviselőtársaim, maximálisan támogatom azt a fajta szemléletmódot, amelyet tükröz ez a törvénymódosítás.
Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
(13.20)
