DR. LANCZENDORFER ERZSÉBET
DR. LANCZENDORFER ERZSÉBET
DR. LANCZENDORFER ERZSÉBET (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A T/3449. számú törvényjavaslat egy salátatörvény-javaslat, négy törvényt érint. Én elsősorban a szociális törvény módosításával szeretnék foglalkozni.
Amint már többször elhangzott, ezt a 14 éve működő törvényt tizenhétszer módosították, és mi, kereszténydemokraták sem értjük, hogy miért is van szükség tényleg a tizennyolcadik módosításra itt lóhalálában, amikor jövőre a kormány úgyis egy átfogó szociális törvény megalkotását tervezi. Romándon, az én kis bakonyi szülőfalumban gyakran hallottam a parasztemberektől, hogy a jó munkához idő kell.
Áttanulmányozva a törvényjavaslatot, azt a konklúziót vontam le, hogy bizony a törvényhozók nem adtak elég időt a törvény megalkotására, így az eredmény is olyan lett, amilyen lett: nem lett jó munka. A rendszernek a célként hangoztatott fejlesztése, igazságosabbá és hatékonyabbá tétele sem várható el a törvénymódosítástól.
A szociális törvény módosításával kapcsolatban mint negyven éven keresztül belgyógyászként praktizáló orvos szeretném elmondani a véleményemet. Ugyanis a magukon segíteni nem tudók, a társadalom legelesettebbjei, akik szegények is, öregek is, gyakran egyedülállók is, először mindig az orvossal kerülnek kapcsolatba. Így volt ez az én életemben is. A házi gondozást, az ételhordást egy telefonnal intéztem el, aztán ennek szükségességéről szóló orvosi igazolásomat soha senki nem vonta kétségbe, és az a gyors intézkedés nemegyszer az életet jelentette a beteg számára, különösen, ha úgy adta ki a kórház, mondjuk, péntek délután a beteget, hogy egyedülálló volt, és ottmaradt volna szombat-vasárnapra étlen-szomjan, és minden ápolás nélkül.
De senki nem vonta kétségbe az orvosi véleményemet és igazolásaim igazságtartalmát a szociális ügyekkel foglalkozó hivatalban akkor sem, amikor a beteg önellátásra való képtelenségére hivatkozva sürgős intézeti elhelyezést kértem, ami lehetett átmeneti vagy akár végleges. A törvényjavaslat szerint 2008. január 1-jétől bevezetik, hogy a bentlakásos intézménybe újonnan belépő időskorúak gondozási szükségletét megvizsgálják. Kik? Tudom, hogy a törvényjavaslatban az áll, hogy a gondozási szükséglet vizsgálatát az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézetben szervezik meg.
De miféle szakértői csoport tudná jobban eldönteni az intézeti elhelyezés szükségességét, mint az a háziorvos, az a kezelőorvos, aki, mint az én esetemben is, évtizedek óta ismeri betegeit? Kik lennének egy ilyen szakértői csoport tagjai? Netán csak olyanokból állna, akik akkor látnák először a beteget, amikor elmennek hozzá, hogy megállapítsák, hogy szükség van-e napi négyórás gondozásra? Elhangzott, lehet, hogy nem kell egy stroke-on, tehát egy agyi történésen átesett, féloldali végtaggyengülést elszenvedett beteget naponta négy órán keresztül gondozni, de az biztos, hogy 24 órán keresztül felügyeletre van szüksége, mert kiszámíthatatlan időkben van szükség segítségre, például legalapvetőbb emberi szükségleteinek végzéséhez.
Húszezer ember vár bentlakásos intézményi elhelyezésre. A törvényjavaslatban szereplő feltételek szerint viszont csak tízezer ember fog bekerülni az intézményekbe. És mi lesz a másik tízezer emberrel?
Tisztelt Képviselőtársaim! Három nézőpontot szeretnék figyelmükbe ajánlani. Először: egy idős ember - és ezt orvosként tapasztalatból tudom - nem jókedvéből hoz élete utolsó éveire egy ilyen nehéz döntést. Gondoljanak csak bele, kedves kormánypárti képviselőtársaim, abba az ugyancsak nagy igazságot kifejező népi bölcs mondásba, hogy az öreg fát nehéz átültetni. Ez a húszezer ember bizonyára nem jókedvéből hagyná el a harminc, negyven, ötven, hatvan év alatt megszokott környezetét, lakását, bútorait, szomszédait, egyszóval az ő mikrokörnyezetét. Bizonyára komoly lelki viaskodás előzte meg náluk azt a belátást, hogy önálló életvitelre, önellátásra képtelenné váltak. Micsoda lelki megrázkódtatást jelenthet ezeknél a rászorulóknál, hogy egy dolgos, munkával telt élet után mások segítségére szorulnak egy számukra idegen környezetben, és amikor végre nem kevés lelki tusa után döntenek az elfogadás mellett, akkor jön a szakértői csoport, hogy a törvényjavaslat szellemének gyakorlati alkalmazásával közöljék, hogy nem kerülhetnek intézetbe.
A másik nézőpont: ha tízezer ember bentlakásos intézménybe jutására nem lesz mód, akkor miért is van az, hogy a regionális operatív programokban bővítésre nem lehet pályázni a bentlakásos intézmények esetében, csak korszerűsítésre? Mi a magyarázat erre? Nehéz lenne magyarázatul igazságosságra és hatékonyságra hivatkozni. Egyetlen magyarázat látszik logikusnak: a bentlakásos intézményi elhelyezés túl drága, az olcsóbb házi gondozás felé kell terelni a betegeket. És mi más magyarázhatná, ha nem az anyagiak, a zsugorító politika, hogy csökkentik a települések idősekről való gondoskodását is? Csakhogy a fürdővízzel kiöntik a gyermeket is, az anyagiakkal a szolidaritás nagy kincsét is elvonják a településekről. Minden ez, képviselőtársaim, csak nem emberközpontúság.
Mi, kereszténydemokraták, ma is valljuk, amit hatvan évvel ezelőtt Barankovics István, a kereszténydemokrata politizálás atyja úgy fogalmazott meg, hogy a keresztény világnézet számunkra emberközpontú politikát jelöl ki. Képviselőtársaim, mi, kereszténydemokraták, nem mondhatunk le a másik tízezer, bentlakásos intézményre várakozóról sem, akik már meghozták a maguk számára ezt a súlyos döntést.
A harmadik nézőpont: van még egy rendkívül igazságtalan mozzanata a törvényjavaslatnak, a térítési díj megállapítása. Nézzük csak! A törvényjavaslat szerint “a jegyző megvizsgálja az ellátást igénylő vagyoni helyzetét” - ez rendben van. “Vagyonként kell figyelembe venni az ellátás igénylésének időpontjában az ellátást igénylő tulajdonában álló ingatlant és járművet, valamint az őt illető hasznosítható vagyoni értékű jogot” - s a többi. Ha valaki hetvenéves korára nem kártyázta el vagy nem itta el keresetét, hanem összespórolt egy panellakásra valót és vett egy autót, hogy gyerekeire is hagyjon majd valamit, önök e vagyon értékének nagy részét jövedelemként kezelik, és ez felháborító. Ez az idős, kiszolgáltatott emberek megsarcolása, még gondolatnak is erkölcstelen. Az igazságosság okán feltétlenül differenciálni kellene a méltó emberi élethez szükséges vagyonnal bíró rászorult és a dúsgazdag rászorult között. Itt lehetne és kell is határértéket megszabni. De nem így!
Továbbá, a gyermekek helyzetének figyelembevétele szintén igazságossági kritérium. A milliomos- vagy milliárdosgyermek valóban szálljon be a térítési költség megtérítésébe, ezt követeli az igazságosság. Nem lehet nem észrevenni, tisztelt képviselőtársaim, hogy a szociális törvény tervezett módosítása szervesen illeszkedik be a lassan másfél éve tartó, reformnak csúfolt megszorítások, zsugorítások folyamatába. Nincs irgalom! (Szórványos derültség az MSZP soraiban.) Az élet alfájától elinduló gyermekek, és az élet ómegája felé tartó idősek, vagyis a társadalom két legkiszolgáltatottabb rétege egyformán áldozata egy tetszetős jelzőkkel ellátott, eredendően hibás és velejéig rossz kormányzati politikának.
A 13. havi családi pótlék megszüntetése, a gyermekek után járó adókedvezmény megvonása, a közgyógyellátás durva megnyirbálása, a rendszeres szociális segéllyel kapcsolatos változtatások, a bentlakásos intézmények térítési díjának emelése után szembesülnünk kell az idős, beteg emberekkel és a fogyatékosokkal szembeni támadással. Nem jó minta, nem jó üzenet ez a felnövekvő ifjú generációnak. Mire gondolok? Talán ismerik a történetet: életerős fiatalember ütlegeli az apját, majd hajánál fogva húzza kifelé; a bejárati ajtó előtt megszólal az agyonvert apa: megállj fiam, ne tovább, én is eddig vertem az apámat!
Végezetül kérem kormánypárti képviselőtársaimat, fontolják meg, hogy oda lehet-e állni a pénzvisszatartás, a megszorítás inspirálta szociálistörvény-módosítás mellé. Egy szociális törvény megalkotása vagy módosítása rendkívül komoly feladat, tudom. De nem felejthetjük el Antoine de Saint-Exupéry figyelmeztetését, amelyet A kis herceg felnőtteknek szóló meséjében a megszelídített rókával mondat ki, és így hangzik: “Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Az emberek gyakran elfelejtik ezt az igazságot.
(13.40)
Képviselőtársaim, a patkó mindkét oldalán, a szociális törvény módosításának szavazásakor ne felejtsük el ezt az igazságot! Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
