HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A kormány megszorító intézkedései és leépítései elérték a szociális szférát is, azonban én most a törvénymódosítás konkrét kérdései előtt szeretnék néhány gondolatot talán általános társadalmi kérdésekről szólni.
Amikor élő és erős közösségekre épült a társadalom, akkor ápoló és gondozó funkciója volt ezeknek a közösségeknek. Amikor a közösségek leépültek, gondoljunk a nagy családokra, akkor ez a funkció intézményesült, és átkerült például a bentlakásos intézményekhez. Az a nagy család nemcsak gazdasági egység volt, hanem működött mint nevelési funkciót betöltő közösség, mint gondozó, ápoló közösség is. Nem szeretnék romantikázni, de képzeljék el azt az idős embert, aki otthon, a családjában megöregedve úgy tudta a napjait élni, hogy a megszokott környezetében maradt, kiült arra a 20-30 éve használt padra, és tudta nézni a kedvenc körtefájának termését. Valahogy egészen más, mint amikor bekerül - én láttam olyan szociális intézményt néhány évvel ezelőtt, ahol 8-10 vaságy volt egy nagy teremben. Nem mondom, hogy ez általános, de volt ilyen. Szóval, az intézményesülés egy picit az elmagányosodás irányába mozdult el.
Ma elsősorban a magányos emberek vágyódnak a bentlakásos intézménybe, akár megözvegyülés, akár más ok miatt. Tehát kimondhatjuk azt, hogy nagy igény van a bentlakásos intézményre, még akkor is, hogyha van jobb megoldás. Ez a jobb megoldás pedig az otthonápolás és a házi gondozás megoldása, viszont amit a törvénytervezet javasol, az semmiképpen nem nevezhető járható útnak, hiszen egy radikális fejlesztést igényelne ez a terület, ami aztán önmagától csökkentené az intézmény iránti igényt.
De itt most fordítva történik: először leépítés történik a bentlakásos intézményben, aminek következménye lesz a gondozottak vagy a gondozásra szorulók ellátatlansága, illetve a dolgozók szélnek eresztése, nyilván több intézményben.
Itt eszembe jut az az intézkedés, ami talán a szakmában az egyik legnagyobb visszhangot váltotta ki a polgári kormány idején, az 1/2000-es miniszteri rendelet. Ennek a lényege az volt, hogy a dolgozói létszámot jelentősen megemeltük, ugyanakkor a gondozottak területi igényét is, vagyis az egy főre jutó négyzetméterszámot növeltük. Ez nagy fejlesztéseket igényelt az intézményekben, de ezekre a fejlesztésekre mi olyan pályázati rendszert tudtunk működtetni, amely ezeket a fejlesztéseket lehetővé tette.
Tehát a kiépülésnek, a fejlődésnek az irányába tudtunk elmozdulni, most viszont a visszafejlesztés napjait éljük meg.
Gondoljunk arra, hogy például mit jelent ez a munkaerő-piaci hatásában. Ezekben az intézményekben általában 40 év feletti, átképzett munkavállalók dolgoznak. Mit jelent ez? Második, harmadik szakmájukat tanulták meg egy sok esetben hátrányos helyzetben lévő körzetben azok a dolgozók, akik most már abba a korba értek, amikor nagyon nehéz újból elhelyezkedni. Ha egy részüket elbocsátjuk, az nem csupán az intézményekben gondozottak helyzetét rontja, hanem az ott dolgozókét.
Szóljunk néhány szót a normatíva helyzetéről! Az alapnormatíva, ha levonjuk belőle az államkasszába történő visszafizetést, mindjárt mondok egy-két példát, meglepő eredményt hoz, hiszen gondozottként havonta 12 ezer forint jut az állami költségvetésből egy gondozottra. Ez az alapnormatíva. Ha hozzáadjuk a kiegészítést, amit az önkormányzatok, egyházi intézmények esetén az egyházi normatív kiegészítés jelent, akkor eljutunk 34 400 forintig havonta. Ennyibe kerül az államnak egy gondozott havonta.
Ha összehasonlítjuk a szociális ellátás más területeivel, akkor azt mondjuk, hogy nem is olyan drága az intézményi ellátás. Miből jön ez ki? Nem szeretném a számokkal untatni önöket, vegyünk egy 160 fős idősotthont, ahol a kihasználtság, mondjuk, kijön 158 főre, és kap 118 millió 725 ezer forintot évente ez az intézmény. Most jön a meglepő szám, ebből 90 millió visszajön az államkasszába. Hogyan? Hadd olvassam fel ezeket a tételeket!
Tehát 118 milliót említettem mint alapnormatívát, a vissza nem igényelhető áfa képében 14 milliónál többet - kerekítem az összeget - vissza kell adni az államkasszába, személyi jövedelemadó 20 millió, egészségbiztosítási járulék közel 20 millió, egészségügyi hozzájárulás 2 millió, munkaadói járulék 4 millió, munkavállalói járulék 1,3 millió, nyugdíjjárulék 28 millió, és akkor ott marad, nem fogják elhinni, ha még a magán-nyugdíjpénztári kötelező befizetést is számolom, 22 millió 800 ezer forint az intézménynél, a 118 milliós évi alapnormatívából.
Ebből a 22,8 millióból kell végső soron 90 fő munkatársat fizetni, így kijönne olyan 21 ezer forint havonta egy munkatársra. Tudom, ez az alapnormatíva. Ehhez még hozzájön az az önkormányzati, illetve egyházi kiegészítés, ami megnöveli valamelyest, és amint az előbb mondtam ezt az adatot, valóban így egy gondozottra már 34 ezer forint jut havonta.
Ha ezt végiggondoljuk, akkor látjuk azt, hogy ma a szociális intézményeknél a létükért küszködnek, a működésük olyan beszorított költségvetésben kell hogy megvalósuljon, amin nyirbálni már nem lehet.
(13.00)
És mégis azt látjuk, hogy a leépítés, a visszafogás és ennek következtében nyilván a gondozottak gondozási minőségének a romlása, illetve előbb-utóbb a leépülés következtében a munkatársak utcára kerülése várható.
És ha már az állami támogatásról van szó, ne vegyék demagógiának, de hadd hasonlítsam össze, mondjuk, a Hankook gumigyárnak a támogatásával. Ott egy munkahely megvalósítására 15 millió forint jutott. 15 millió forint! Tetszik tudni, hogy hány évig lehetne egy szociális intézményben dolgozó munkatársat ebből fizetni? Húsz évig. Húsz évi teljes fizetését kapta egy ilyen munkatársnak az említett gumigyár egy munkahely teremtésére. Ezzel, azt hiszem, az állami pénzekkel való gazdálkodásnak az ésszerűségét és tisztességét is érzékeltettem.
Tehát az a módosítás, aminek néhány mozzanatával egyet lehet érteni, bizonyos irányaival is, amikor az intézményi ellátást próbáljuk kiváltani a házi gondozással, ez az irány jó. De az a mód, ahogy ez megvalósul, ahogy említettem, hogy először leépítjük az intézményt, utcára kerülnek emberek, ellátatlanok maradnak a gondozottak, és utána próbáljuk fejlesztgetni egy kicsit a házi gondozást, ez nem megoldás. Itt olyan átgondolt, és ebben csatlakoznék az előttem szóló Iván professzorhoz, olyan átgondolt, hosszú távú, egyeztetett megoldásokra lenne szükség, ami ma teljesen hiányzik a kormányzati munkából. Kapkodás van, a megszorító intézkedéseknek való megfelelés van, és ezért a szakmai szempontok kiszorulnak, és ezeknek az intézkedéseknek a társadalmi eredménye inkább a kár, mint a hasznosság.
Ezek után ne csodálkozzanak, ha ezt az előterjesztést nem tudjuk támogatni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
