ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! A kormányoldal képviselői bátran, határozottan és büszkén beszélnek mindig a felsőoktatásban hozott intézkedéseikről. Bátran, határozottan és büszkén beszélnek arról, hogy lezárták azt a korszakot, amikor sok fiatal tudott bejutni a felsőoktatásba. Önök ezt a mennyiségi változások kora lezárásának tekintik. Így tett Hiller István a napirend előtti felszólalásában is, a múlt héten.
Bátran, büszkén és határozottan beszélnek ma már ennek okáról, a tandíjról. Nem mindig tették ezt. Emlékszünk, az országgyűlési választások előtt még cáfolták ennek tervét. A helyzet a kormányprogram elfogadásának időszakában már változott, hiszen akkor utólagos képzési hozzájárulásról volt szó. Bár ez is ellentétes volt a korábbi ígéretekkel, de ezt a tanulmányi időszak után kellett volna fizetni. Ekkor Arató Gergely - 2006. május 23-án tett nyilatkozatában - még arról beszélt, hogy a közvetlenül fizetett tandíjat nem támogatják, mert az távol tartaná a hallgatókat az egyetemektől. Hiába mondta az MSZP, hogy nem lesz tandíj, hiába mondta Arató Gergely, hogy nem támogatja a képzési idő alatt fizetett tandíjat, amikor eljött az idő, megszavazták azt.
A tanulmányaikat most megkezdő fiatalok hamarosan több mint százezer forintot fognak fizetni. Államtitkár úr! Erről a tervükről miért nem beszéltek bátran, büszkén és határozottan, amikor a fiatalok támogatását kérték a kampányban? Miért kellett átverni a fiatalokat?
Az államtitkár úrnak igaza lett. A közvetlenül fizetett tandíj távol tartja a hallgatókat a felsőoktatástól. 2006-ban még 132 ezren jelentkeztek egyetemekre, főiskolákra, idén ez a szám már csak 108 ezer. 24 ezer fiatal nem mert belevágni az egyetemi életbe. Drasztikus szám ez a korábbi évek csökkenéseihez képest. Az OECD legújabb jelentéséből kiderül, hogy Magyarországon a legnehezebb azon családok helyzete, akik gyermeküket felsőoktatási intézménybe kívánják járatni. Magyarországon már-már ott tartunk, hogy a gyerekvállalás egyenlő a szegénység vállalásával. Önök eközben persze arról beszélnek, hogy a rendszer segíti a szegényeket.
Tisztelt Államtitkár Úr! Tudja, mennyi egy hallgató átlagos havi megélhetése? Körülbelül 70-80 ezer forint, és ez csak a minimális létmódot jelenti. Ebben benne van a szállás költsége, az étkezés, a könyvek, a jegyzetek beszerzése, az utazás.
(9.40)
Egy, az átlagnál jobban tanuló diák körülbelül havi 10 ezer forintot kap ösztöndíjként, azaz még további 55 ezer forintot kell előteremtenie havonta csak a megélhetésre. Ha felvette a diákhitelt, akkor is további 30 ezer forint hiányzik havonta, amit vagy neki, vagy a családjának kell biztosítania. A havi tandíj így jelentős többletköltség, diákmunkásként 20-25 órányi pluszmunkával lehet megkeresni ennyit, ami könnyen csökkenti a tanulásra fordítható időt, és ezzel beszűkül annak a lehetősége, hogy valaki ösztöndíjat kapjon, vagy esélyes legyen, hogy bekerüljön abba a bizonyos 15 százalékba, akik mentesülnek a tandíj fizetése alól.
Államtitkár úr, önök gyakran hivatkoznak a versenyre. Egy olyan versenyben vagyunk, amelyben már-már nemcsak a legszegényebbek, de egy átlagos, két gyermeket nevelő szülő sem tudja a gyermekeit beíratni. Önök azt mondják, hogy a verseny segíti a felsőoktatást. Mi viszont úgy látjuk, hogy önök nem versenyt hirdetnek, hanem megakadályozzák a verseny lehetőségét. Ebben a versenyben eleve el van döntve, ki a győztes, a gazdag fiatalok, a gazdag szülők, a gazdag családok. Ez nem verseny, ezt bundának nevezik. A jelentkezési adatokból kiderül: 24 ezren nem tudták vállalni a nevezést ebben a versenyben. Sokak számára pedig időközben fog kiderülni: a felsőoktatás a gazdagok pályája. A tandíj bevezetésével ugyanis nem a diákok szorgalmán és tehetségén, hanem szüleik pénztárcájának vastagságán fog múlni a továbbtanulás lehetősége. A kormány részéről most az államtitkár úr bizonyára fel fog állni, és elmondja azt, hogy miért rossz a mi érvelésünk. Lehet mondani bármit, a lényeg ettől nem változik: amikor eljön az idő, akkor majd be kell fizetni azt a bizonyos csekket.
Államtitkár úr, miért nem mondták a kampányban büszkén, határozottan azt, hogy a tandíj bevezetésére készülnek, amikor korábban ön úgy vélekedett, hogy nem támogatja a képzési idő alatt fizetett tandíjat, hiszen az távol tartja a hallgatókat az egyetemektől? Akkor miért szavazta meg azt? És most, amikor mindenkinek több mint százezer forintot kell majd fizetnie, elismeri-e azt - és a jelentkezési adatokból egyértelműen kiderül, hogy csökkent a jelentkezők száma -, hogy igaza volt korábban, és rossz döntés volt ennek a tandíjnak a bevezetése? Itt a büszkeség (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) és a határozottság ideje.
Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
