BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Akkor, amikor a gyermekek helyzetéről, a gyermekszegénység elleni küzdelemről beszélünk, vitatkozunk, akkor tulajdonképpen a jövőről beszélünk, hiszen a gyermekeink, unokáink a jövő, ők lesznek a jövő társadalmának, a jövő országának azok a polgárai, akik reményeink szerint tanulni is, dolgozni is tudnak, családot alapítani is, és otthonuk is lesz, lesz fedél a fejük felett.
(18.50)
Akár azt is mondhatnám, és ez a szocialista képviselőtársaimnak különösen ismerős lesz, hogy jövőnk a tét. Mint ahogy valóban az, mert arról van szó, hogy a tervezet szerint egy generáció múlva hogy is fog kinézni ez az ország, sikerül-e a gyermekszegénység ellen valamit tennünk. Márpedig hogy tennünk kell, ez nem kétséges, hiszen minden eddigi felszólaló valamilyen gondolattal hozzájárult ehhez. Nem én vagyok az első, és bizonyára nem is az utolsó, aki azt mondja, azt állítja, hogy a szegénységhez vezető út vagy az első lépés a munkanélküliség, mert munka nélkül nincsen az embereknek biztos, kiszámítható jövedelme, nem tud a fiatal pár összeházasodni, nem tud családot alapítani, nem tud otthont teremteni, mert teljesen kiszámíthatatlan a jövője.
Mit lehet tenni azért, hogy ez ne így legyen? Természetesen munkahelyeket kellene teremteni, és olyan munkavállalókra van szükség, akik a munkát el is tudják látni. Tehát ez egy - ha úgy tetszik - kétszereplős társasjáték, amelyben a mindenkori kormánynak óriási felelőssége van, és feladatai vannak, mert azt a sokkot, amely 1990 után érte a magyar társadalmat, a mai napig nem hevertük ki. Nem hevertük ki, hogy megszűnt mintegy másfél millió munkahely, tömeges munkanélküliséggel kellett a társadalomnak szembenéznie, és azóta sem született annyi munkahely, amennyi akár ezt csak töredékében is pótolta volna. Ha el akarjuk érni az Európai Unió által lisszaboni irányelv szerinti 70 százalékos foglalkoztatottsági szintet, az azt jelenti, tisztelt képviselőtársaim, hogy mintegy 900 ezer, 1 millió új munkahelyet kellene teremteni. Márpedig ahhoz, hogy ez megvalósuljon, bizony sok mindenre szükség lenne.
Szükség lenne például arra is, hogy azok a térségek vagy azok a megyék, amelyekben különösen riasztó a munkanélküliség, vannak olyan falvak, ahol 90 százalékos vagy 100 százalékos a munkanélküliség - ezen sürgősen változtatni kell. Nem biztos, hogy ez az egyetlen üdvözítő módja, a különböző Start-programokban nyújtott támogatás. Más megoldásokat is keresnünk kell. Fel kell kutatnunk olyan pénzügyi, európai uniós forrásokat vagy akár hazai forrásokat, példának okáért a Munkaerő-piaci Alapból, és akár ki is lehet mondani, hogy ezekből a pénzügyi forrásokból olyan támogatást kell nyújtani, ami elősegíti az új munkahelyek létrehozását, mert enélkül minden csak frázis, minden csak szóvirág, mert munka nélkül nem lehet előrébb jutni. Annak a családnak, annak az apának, annak az édesanyának, akinek nincsen munkája, és segélyből él, a gyereke - ahogy előttem Vidorné képviselő asszony is említette - azt látja, hogy nem történik a családban munkavégzés, csak várják, hogy mikor hozza a postás a segélyt vagy a családi pótlékot, ha még jár a gyermekek után, és nem tanulja meg a gyermek azt a kötelességet, ami az iskolába járással és a munkába járással összefügg.
Ezért ez a helyzet, ez az állapot tarthatatlan. A statisztika szerint 260 ezer gyermek él olyan családban, ahol mindkét szülő munkanélküli. Ez így nem mehet tovább, mert 260 ezer gyermek úgy nő fel, hogy semmilyen kötelességtudata nincsen, mert nem látja, hogy a szülő dolgozik. Miért nem látja? Mert nincsen munkahely.
Természetesen nem csak ez az oka. Ehhez szorosan kapcsolódik a jövedelembeli különbség is, ami azt jelenti, hogy ha, mondjuk, a fővárostól elindulunk egy Baranya megyei kis faluba, akkor azt fogjuk látni, hogy ahogy haladunk, távolodunk Budapesttől, úgy csökkennek a jövedelmek.
Ugyanazért a munkáért ugyanolyan képesítéssel kevesebbet keresnek vidéken, kis falvakban az emberek, mint a megyeszékhelyen vagy mint a fővárosban. Ezeket a jövedelembeli különbségeket is csökkenteni kell, mert semmi nem indokolja ennek a fennmaradását.
Szeretnék még röviden szólni azokról a családokról, amelyek fogyatékos gyermeket nevelnek. Több tízezer ilyen család van, ahol sajnos úgy hozta a sors, hogy a gyermek valamilyen fogyatékkal született. Itt az édesanya helyből nem tud dolgozni, mert az ő életét, minden idejét az köti le, hogy a fogyatékkal élő gyermekét segítse, orvoshoz vigye, különböző egészségügyi ellátásokra hordja, illetve óvodába vagy iskolába juttassa el. Tehát ebben a családban az édesanya legfeljebb ápolási díjat kap, ezenkívül pedig az emelt családi pótlékot. Ha ennek most az összegszerűségét megnézzük, akkor az valami dermesztő. Úgy gondolom, hogy ezzel mindenki csak egyetérthet, hiszen az ápolási díj összege most 27 130 forint, ehhez jön az emelt családi pótlék, 22 300 forint.
Kérdezem én, tisztelt képviselőtársaim, hogyan tud ebből a család megélni, még akkor is, ha az édesapának van munkája, és teszem azt, az édesapa minimálbéren van bejelentve. Nem lehet ebből a szerénynek sem nevezhető támogatásból és fizetésből megélni, mert a gyermekkel kapcsolatos kiadások jóval meghaladják azoknak a családoknak a kiadásait, ahol egyébként egészséges gyermeket nevelnek. Persze az sem megoldás, amikor az ilyen kisgyermek felnőttkorba kerül, és eléri a 18. életévét, mert hiába kap rokkantsági járadékot, abból megélni nem tud, továbbra is a családra van szorulva, és az a család, amely otthon akarja tudni a gyermekét, ragaszkodik hozzá, mert szereti, mert a gyermekét az ember nem azért szereti, mert kiváló matematikus, vagy mert nagyszerűen zenél, vagy ő ugrik a legmagasabbra, hanem azért szereti, mert van, mert ő az enyém.
Ezeket a családokat megítélésem szerint a tervezethez képest sokkal körültekintőbben, árnyaltabban és sokkal nagyobb mértékben kell a társadalomnak segítenie, mert ők azok a családok, amelyek a lehető legnagyobb terhet cipelik egész életükön át. Itt természetesen nem a gyermekre gondolok, hanem azokra a kötelességekre, amelyeket önként vállaltak. Ebben kutya kötelessége segítenie mindenkinek, mert egyedül nem tudják ezt a feladatot megoldani.
Én nagyon remélem, hogy azok a módosító javaslatok, amelyeket majd reményeim szerint is ötpárti egyetértéssel be tudunk nyújtani, elfogadásra kerülnek, és mindazokat az érveket, amelyeket itt a vitában elmondtunk, elmondtam, a másik oldalon is figyelembe veszik.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki pártok soraiból.)
