TÖRÖK ZSOLT
TÖRÖK ZSOLT
TÖRÖK ZSOLT (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ha megengedi képviselő asszony, az utolsó mondatára azt mondanám, valóban az a cél, ami az elmúlt három évben már nem kormányfüggő, de mégiscsak siker, valamennyiünk közös sikere, s leginkább azoké, akik ennek örömét is lelik: minden évben egyre több és több gyermek születik, hiszen a születésszám immár három éve az azt megelőző húszéves tendenciával ellentétesen pozitív irányt mutat, s talán azt gondolom, hogy valamennyiünknek az a közös célja, hogy növekedjék Magyarországon a gyermekek születésének száma. S ha már megszülettek a gyermekek, akkor örüljünk nekik, és próbáljunk meg olyan körülményeket teremteni - hiszen nekünk, döntéshozóknak, politikusoknak ebben van a felelősségünk -, hogy ne szegénységben, hanem inkább relatív vagy tényleges jólétben tudjanak felnőni.
Lehet persze - hogy egy klasszikus példával éljek - halat adni nekik, de azt is megtehetjük, hogy hálót adunk nekik, és megtanítjuk őket halászni. Éppen ezért a baloldali, vagy mindegy, hogy milyen módon nézzük, de az igazából hosszabb távon gondoskodni képes politika és értékrend elsősorban az esélyteremtésről és az ezzel párhuzamosan meglévő szolidaritásról szól. Szolidaritás alatt a törvénybe, a jogba iktatott igazságosságot értem, és nem az önkéntes, olykor-olykor esetleges karitativitást, karitászt, hanem azt, amikor jogilag minden egyes állampolgárra, minden egyes társaságra kötelező érvényű szolidaritást határozunk meg, önmagunkat is korlátozva ezzel, amikor azt mondjuk, hogyha jövedelmeket csoportosítunk át, akkor azt úgy tegyük, hogy inkább a gyermektelenektől a gyermekesek felé, és ha a gyermekesek között teszünk valamilyenfajta pozitív diszkriminációval különbséget, akkor a többgyermekesek kapjanak több támogatást és a kevesebb gyermeket nevelők kevesebbet, s nem azért, mintha az ő tevékenységük, az életük nem lenne ugyanolyan gazdag és értékes, hanem azért, mert társadalmi szempontból is nagyon fontos, hogy a gyermeknevelés költségeihez mi valamennyien, 10 millióan hozzájáruljunk. Természetesen csak hozzá tudunk járulni a gyermeknevelés költségeihez, és nem tudjuk azt fedezni teljes egészében. Tudjuk jól, hogy a családtámogatásban meglévő források csak egy töredékét fedezik annak, amilyen költséggel egy gyermek nevelése jár.
De rögtön tegyünk különbséget itt is a családtámogatás és a szociálpolitika között. Ahogy mi hívjuk, szociálpolitika, bár Nyugat-Európában vagy az angolszász országokban mást jelent a szociálpolitika, egyfajta társadalompolitikát, mi pedig inkább a szegénység kezelésének, a szegénység valamifajta felszámolásának, illetve megelőzésének a módszereként szoktuk ezt emlegetni. Ha tehát családtámogatásról beszélünk, akkor egyértelműen azt kell mondanunk, hogy minden gyermek egyenlőnek születik, függetlenül attól, hogy milyen jövedelmi viszonyok között élnek a szülei, vagy éppen - hát hogy is fogalmazzak finoman? - mennyire gondolkoznak felelősségteljesen a gyermekük felneveléséről. A gyermek arról nem tehet, hogy a szülője felelős vagy felelőtlen, éppen ezért az egyenlőség híve vagyok.
Abban az esetben azonban, ha szociálpolitikáról és nem családtámogatásról beszélünk, akkor azt mondom, hogy a szegénység - és elsősorban a gyermekszegénység - felszámolása kiemelt és közös célunk kell hogy legyen. Éppen ezért tartom nagyon jónak ezt a stratégiai programot, ezt a nemzeti stratégiát a gyermekszegénység felszámolására. Akik itt vagyunk, tudjuk, hogy nem laikusként beszélünk erről, nem a gyermekek szegénységéről szól a dolog, hiszen a gyermek szerencsés esetben családban él - hála a Jóistennek, nagyon sok esetben -, hanem az egész család szegénységét próbáljuk meg felszámolni.
Utólag tudtam meg, hogy szerencsés vagyok olyan szempontból - biztos sok szempontból, de egy szempontból mindenképpen -, hogy a felsőházi teremben ott lehettem azon a találkozón két évvel ezelőtt, amikor nemcsak öltönyös emberek ültek a padsorokban - hogy finoman fogalmazzak -, Egerből is például a nálunk Rulivárnak nevezett helyről vagy a szegényebbek lakhelyeként nyilvántartott helyekről is eljöttek fiatal emberek, fiatal asszonyok, édesanyák, édesapák, és elmondták véleményüket, hogy milyen mélyszegénységben élnek, és hogyan lehetne ezen segíteni.
(19.20)
Valamennyien a gyermekükről, a családjukról beszéltek, persze azzal a megfogalmazással, hogy kinek hány családja van, hogyan lehetne az ő életüket jobbá tenni. Túlnyomórészt egyébként a segélyezés körül folyt a vita, és sokkal kevésbé, bár néhányan már közülük is megemlítették azt, hogy hogyan lehetne azt megvalósítani, amiről itt többen beszéltek, ellenzéki és kormánypárti képviselők is, hogy ne örökletes dolog legyen a szegénység. Amiről képviselőtársaim is beszéltek konzervatív oldalon is, ne legyen predesztinálva egy gyermek sorsa arra, hogy ő maga is szegénységben kell hogy éljen csak azért, mert szegény sorsú családba született.
Éppen ezért az esélyteremtés tehát a legfontosabb eszköze annak, hogy ezen a területen kimozduljunk. De ha ma esélyt teremtünk, és itt az idővel való versenyfutás a fő kihívás, az csak hosszú évek múltán teremt a valódi felemelkedésre tényleges esélyt. Szolidárisnak kell lenni nap mint nap, törvényileg garantált módon, a szegényekkel, az elesettekkel, nemcsak karitász jellegű tevékenységet folytatni, hanem szolidárisnak lenni mindennap, de hosszú távon az esélyteremtés az, ami lehetőséget teremt.
Miben kell esélyt teremteni? Ez a stratégia, azt gondolom, példaértékű, amikor felsorolja, hogy az egyik legfontosabb, már rövid távon is megtérülő teendő a foglalkoztatás bővítése és azoknak a családoknak a munkához való juttatása, akik, és itt magunk között vagyunk, lehetünk megint őszinték, maguk is akarnak tenni azért, hogy a szegénységből kiemelkedjenek. Mert sok esetben a szociális ellátórendszerünk egyes elemei elkényelmesítik az embereket. Amiről Vidorné képviselőtársam is beszélt, tanulják meg a gyerekek, hogy milyen az, amikor reggel fel kell kelni, fel kell öltözni, és valóban megáll a településen a busz, mert vannak, akik dolgozni mennek. Ehhez tehát a foglalkoztatás elősegítése az egyik fontos tétel. Nem általánosságban a foglalkoztatás elősegítése, hanem célzott támogatása a hátrányos helyzetű kistérségekben, vagy éppen azoknál a családoknál, ahol fogyatékossággal vagy valamilyen hátránnyal indulnak az életnek.
De a foglalkoztatást meg kell előznie, vagyis a mai gyerekeknek meg kell adnunk azt a lehetőséget, hogy tanulhassanak is. Erre szolgálnak egyébként már most meglévő programok is, de biztos vagyok benne, hogy a már korábban említett bölcsődei, óvodai, általános iskolai nevelés is jelentős mértékben hozzájárulhat ehhez, a szakképzettség fejlesztése rendkívül fontos, és természetesen a későbbiekben a felsőoktatás kiterjesztése, támogatása azoknak az esetében, akik erre rászorultak, hogy támogatást vegyenek igénybe.
Említették itt a bölcsődei, óvodai ellátást már képviselőtársaim. Valóban, kisgyermekkorban dől el, hogy hogyan fog alakulni a gyermek élete felnőtt korában. A későbbiekben persze maga is tehet annak érdekében, hogy tanulmányi eredményeivel, szülői ráhatással, az iskolatársak, diáktársak segítségével vagy önmaga jobban tanuljon, de az esélyt az elején kell megteremtenünk.
És valóban, nemcsak tanulással, nemcsak a foglalkoztatással, a lakás, a lakhatás feltételeinek javításával is tudunk tenni. Persze ebben is, a célban egyetértünk, de más- és másképpen képzeljük el, hogyan kell a lakhatás minőségének javulását megvalósítani. A célt fogadjuk el közösen, aztán majd vitatkozunk még, hogy hogyan kell ezt a gyakorlatban megvalósítani.
Nekem egy jó pár évtizeddel ezelőtti időszak képei jutnak eszembe, amikor erről a programról beszélünk. Azok, amikor a hosszú hajú fiataloknak azt mondták, hogy nem is igazi férfi, akinek hosszú haja van. Sőt leborotválták a hajukat, megrendszabályozták őket. Ez a Hair, az Eper és vér korszaka, időszaka. És ma ezek a fiatal emberek, ezek a fiúk, lányok a ma teherhordó generációja Magyarországon. Olyan lett a világ, amilyenné ők szerették volna, legalábbis nagyrészt olyan lett, szebb, jobb, gazdagabb. Bármit mondunk, azért csak jobb, mint harminc évvel ezelőtt, csak komfortosabb, csak jobb körülmények között élünk, legalábbis a földtekének ezen a részén. S azt gondolom, ha most bevonjuk a fiatalokat, a ma tizen-, huszonéveseit abba, hogy sorsuk alakítói legyenek, ne csak elszenvedői, és ez a stratégia erre is megoldást kínál, akkor biztos vagyok benne, hogy a következő tíz-húsz-harminc év múlva ez a világ jobbá válik. Biztos miattunk is, de túlnyomórészt inkább majd őmiattuk, akik alakíthatják saját sorsukat, és nemcsak elszenvedői lesznek a döntéseknek, pozitív vagy negatív értelemben, hanem alakítói, mert felnőttek, bár még nem túl idősek ahhoz, hogy alakíthassák a sorsukat. Én bennük bízom igazából, meg egymásban, magunkban, ha közösen el tudjuk fogadni ezt a stratégiát.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)
