GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Excellenciás Uraim! Eminenciás Uram! Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt három évben kétszer látogathattam meg a washingtoni Holokauszt Múzeumot, - először magánemberként; később - több már, mint egy éve - a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként, az Egyesült Államokban tett hivatalos látogatásom részeként.
Az első látogatásom megdöbbentett; a második letaglózott és összetört. A látogatás végén - gyanítom, hogy másnak is kijáró szokás szerint - arra invitált az intézet igazgatója, hogy írjak egypár sort a Holokauszt Múzeum könyvébe. Én pedig - küszködve a szégyennel - nem tudtam ezt megtenni. Arra kértem, hogy várjunk egy kicsit, hadd menjek külön a delegációtól, nem azért, hogy rejtsem könnyeimet, nem csak azért, hogy fújjam az orromat, nem csak azt nem tudtam, hogy hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben egy ország miniszterelnökének - kétségtelen, fogalmam sem volt róla -; azt nem tudtam, hogy hogyan kell megbirkózni mindazzal, amivel szembesültünk.
Tudniillik más volt ez a látogatás, mint amikor az ember magánemberként fejet hajtani, emlékezni, tanulni odamegy. Nem egyszerűen magamat képviseltem. Képviseltem egy olyan országot, amelynek polgárai falvakban és városokban éveken keresztül szótlanul tűrték, hogy ismerősöket vagy ismeretleneket, barátokat vagy éppen riválisokat csak azért, mert úgymond máshonnan származnak, korlátozzák a méltóságban és szabadságban megélt emberi élet lehetőségében; hogy mit kell azzal kezdeni, hogy magyar férfiak és nők, fiatalok és idősek ott álltak az utca mellett az út szélén, és egy szót nem szóltak, mikor a szomszédjuk egy batyuval elindult, és vitték a bőröndöt. Nem századok, nem egy regiment kísérte a szerencsétleneket, hanem pár csendőr - ők hagyták.
Mit kell mondani arra, hogy olyan emberek, mint én, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt a Madáchot olvassák, ugyanúgy féltek gyerekként az iskolában, és bújtak oda édesanyjukhoz, édesapjukhoz, ezek az emberek Dávid-csillagot rajzoltak nagy büszkén, talán még örömmel is a zsidó kereskedők, iparosok üzletének falára? És mit kell kezdenem azzal a ténnyel, hogy bár természetesen sokfajta felelőssége van egy államnak, sokfajta felelőssége van a kormánynak, de van valami, ami a legvégső, vagy ha máshonnan nézem, akkor a legelső: óvni valamennyi polgárát, megfogni a kezét, menedéket ajánlani? Ehelyett Szent István ezeréves államának képviselői a hazára, a nemzetre, a magyarságra hivatkozva nem egyszerűen elengedték a kezét százezreknek, hanem vagy aktívan, vagy csendben, de közreműködtek, hogy magyarok százezreinek a szervezett, ocsmány halál legyen a vége.
Miniszterelnökként, politikusként megtanultam, hogy az ember követ el hibákat. Én is követtem el nem egyet politikusként és miniszterelnökként is. Van olyan, amelyet rosszallok, van olyan, amelyet szégyellek is. Van olyan, hogy az ember nem jól sáfárkodik mindazzal, amit rábíznak - megesik. Emberek vagyunk politikusként is. De mi van akkor, amikor átlépjük a végső határt, amikor már nem emberi hibákról, tévedésekről beszélünk, hanem a gonosszal való kokettálásról éppen saját magyarjaink ellenében? Azt szoktuk mondani, hogy azok vagyunk, ahonnan jöttünk, és azzá válunk, ahová megyünk. Ez is Magyarország volt, és mi is része vagyunk ennek a múltnak, a mi magunk egy darabkája.
Azt szeretném mondani önöknek itt a parlamentben, s azt szeretném mondani Magyarország valamennyi polgárának, hogy Magyarország, a harmadik Magyar Köztársaság valamennyi kormánya, legyen az bal- vagy jobboldali, érti és tudja, hogy Isten és ember előtt van egy meghaladhatatlan és megfellebbezhetetlen kötelessége: megóvni polgárainak biztonságát, és megakadályozni, hogy a legszörnyűségesebb még egyszer beköszönthessen, hogy van erőnk tanulni, hogy megértettük az ocsmányság XX. századának sok-sok tanulságát. De hiszünk mégis abban, hogy az ember jó. Hiszünk abban, hogy az ember tisztességes, jóravaló és jónak született, még akkor is, ha volt idő, mikor elcsábult és eladta a lelkét az ördögnek, de mi, a maiak ezt visszavettük. Vitáink, küzdelmeink közepette pontosan értjük, hogy meddig lehet, és hova már nem lehet elmenni. És mert azt látom, hogy a szótlanság vagy a csend legalább olyan bűnös tudott lenni, mint az aktív részvétel, arra kérem valamennyiüket, hogy tegyük világossá: megértettük, hogy a legszörnyűbb tett a szörnyűség gondolatával, majd szavával kezdődött, s pontosan tudjuk, hogy nekünk nincsen keresnivalónk ezen az úton.
Bár vitáink annyi van, mint a tenger, van egy pont, ahová ezt nem akarjuk elvinni. Abban közösek vagyunk, hogy nem kokettálunk rasszista, antiszemita, kirekesztő, intoleráns magatartással, nézetekkel, gondolatokkal, hogy annak még a látszatát is kerüljük, hogy mi ezt nemcsak hogy tűrjük, de talán még bátorítjuk is.
(13.20)
Van, amiben van oka a zéró toleranciának, annak, hogy egy tapodtat se. Ezért azt kérem az Országgyűlés valamennyi tagjától, hogy írja alá azt a kiáltványt, a zéró tolerencia kiáltványát, ami a következőképpen szól:
„A szavak és a tettek erőszakot szülhetnek, de példát is mutathatnak. Tudjuk jól, hogy eddigi történelmünk legembertelenebb, legelvetemültebb tettét, a holokausztot az antiszemitizmus és a rasszizmus gyávaságban és önzésben fogant gondolatai és szavai készítették elő. Ezért figyelmeztetünk a beszélők felelősségére, mint ahogyan a csendben maradók, az elfordulók felelősségére is, hiszen a holokauszt nemcsak az áldozatokra emlékeztet, hanem a gyilkosok mellett a felbujtókra és a passzív szemlélőkre is. Éppen ezért a zéró tolerancia elvét hirdetjük meg mindazokkal szemben, akik gondolataikkal, szavaikkal és cselekedeteikkel kirekesztenek, gyűlöletet szítanak, és akik vallási, faji, származási vagy nemi alapon különbséget tesznek ember és ember, magyar és magyar között. Nem vállalunk közösséget szélsőséges egyénekkel és csoportokkal. Elhatárolódunk az antiszemita és rasszista megnyilvánulások minden formájától. Semmilyen formában nem támogatjuk azokat, akik erősítik a gyűlöletkeltést, a kirekesztést és a bűnbakkereső agressziót. Megértve a holokauszt mindannyiunkat érintő förtelmes és feldolgozhatatlan tragédiáját, így kell cselekednünk, és ezt ajánljuk példának valamennyi honfitársunknak, valamennyi tisztességes embernek.”
Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
