BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Az előző felszólalások kapcsán egy dologra az elején engedjék meg, hogy kitérjek. Nevezetesen arra, hogy a Gyenesei képviselőtársam és Korózs képviselőtársam által elmondottakkal, nevezetesen és most konkrétan azzal, hogy a szegénységet ne kifejezetten anyagi szegénységként tekintsük, maximálisan egyetértek. Hiszen ha a szegénység fogalmát nézzük, az egyén szempontjából legtöbbször nem valaminek a hiánya, hanem valaminek az elérésétől való megfosztottság érzése vagy annak az állapota az, ami igazán azt érezteti valakivel, hogy ő szegény. Azt gondolom, ha ebben a programban azt el tudjuk érni, hogy senki ne érezhesse megfosztottnak magát attól, hogy amit ő akar, azt elérhesse, nyilván kemény munkával és megfelelő energiabefektetéssel, akkor már nagyon sok mindent elértünk.
De azért ne hagyjuk ki ezt az anyagi részét a kérdésnek! Azért nézzük meg, hogy most hol állunk, mert a kiindulási alapot tekintve ez már önmagában nagyon sok megfosztottságot tud generálni. Az elmúlt évek adatai azt mutatják, hogy míg a nemzeti össztermékünk valahol az Unió átlagának a 60 százaléka körül mozog, addig a kereseteink úgy 40 százalék körül. Ha nagyon egyszerűen le akarjuk fordítani, és nem akarunk különféle közgazdasági rejtelmekbe belemenni, ez magyarul azt jelenti, hogy a termelékenység és a bérek között van durván egy egyharmadnyi kifizetetlen rés. Ahhoz képest, amilyen teljesítményt nyújt a gazdaság, nagyjából egyharmadával kevesebbet kapnak az emberek. Na, ez még a kisebbik probléma.
A nagyobbik probléma az, hogy ez a jövedelem, ez az uniós átlaghoz képest 40 százaléknyi átlagjövedelem úgy oszlik meg, hogy a magyar társadalom 10 százaléka szerzi meg az összjövedelem 40 százalékát. A maradék 90 százalék - ha ezt a maradék jövedelmet szétosztjuk, arányosítjuk - nagyjából az Unió átlagjövedelmének 26 százalékán él átlagosan. Nyilván ebben is nagy szórások vannak, vannak nagyon alacsonyan, meg van a középosztály, amelyik egy kicsit jobban él. Tehát ne felejtsük el azt, amikor a jövedelemátcsoportosításokról beszélünk, hogy nehogy az amúgy is alacsony színvonalon élő 90 százaléknál elkövessük azt a hibát, hogy úgy csoportosítunk át jövedelmeket, hogy attól a nagy nehezen és kicsi mértékben kifejlődött középosztálytól úgy vegyünk el, hogy egyébként ezzel őket visszafogjuk, és azt a kibontakozási lehetőséget, ami egyébként az ő erőfeszítéseikben rejlik, nem tudja kihasználni a nemzet.
Hogy rátérjek a mondanivalómra, én egy más megközelítésből gondolom, hogy nézzük meg ezt a programot, amiről beszélünk. Én elfogadom azt, hogy azt mondja a kormányzat meg a manapság divatos irány, hogy tudásalapú társadalmat akarunk kiépíteni. Ez rendben van. Akkor nézzük meg, hogy a tudásalapú társadalmaknak a kutatók szerint egyébként milyen jellemzői vannak. Itt nem kell túl bonyolult dologra gondolni. Az az egyik jellemzője, hogy a tudás meg az információ nagyon széles körben, szinte mindenki számára hozzáférhető kell hogy legyen. Akkor beszélhetünk arról, hogy itt valamiféle ilyen típusú társadalom kezd kialakulni. Ennek az a következménye, hogy mivel a tudásokat különféle vélemények, különféle leszűrt esszenciák alapján különféle csoportok másképp és másképp hasznosítják, az az állammodell, ami egy jó stabil piramis alapú, amit lehet különféle központi regulákkal szabályozni, átalakul, és egyfajta mozaikos fejlődés jön létre, ahol különféle csoportok különféle entitásokat alakítanak ki maguknak. Ezt nagyon nehéz megfelelő módon irányítani és kezelni. Mindaz a pluszelőny, ami az ilyen típusú társadalmi fejlődésben benne rejlik, az bizony elveszik akkor, amikor azt vesszük észre, hogy az ilyen típusú társadalmakat egy szűk, jól szervezett, az információkkal jól gazdálkodó és hozzáférhető csoport teljes mértékben a hatalmába tudja keríteni és a hatalmában tudja tartani, és olyan irányba viszi, amilyenbe akarja.
Ahhoz, hogy ezt kikerüljük, egyébként magától értetődő, hogy az adott kormányzatoknak, akik az ilyen típusú társadalmat próbálják összefogni és jó esetben nemzetként kezelni, törekedni kell arra, hogy az államot ne rombolják szét. Itt most nem abba a vitába kívánok belemenni, hogy kicsi állam kell vagy nagy állam kell, vagy mekkora kell, hanem a lényeg az, hogy stabil állam kell, mert azokat a kereteket, amin belül ez a sok mozaikos fejlődés valamilyen irányt tud venni, azt egy stabil államnak kell körülvenni, és a kereteket kijelölni. Ez egy nagyon fontos kérdés.
Ezt hogyan lehet megcsinálni? Ezt úgy lehet megcsinálni, hogy az adott kormányzat vagy akik irányítják az országot, hihetetlen fegyelemmel hajtanak végre programokat, nagyon-nagyon sok energiát kell az ilyen típusú irányításba belefektetni, és bizony egy nagyon erős erkölcsi szigorúság kell. Ahhoz, hogy ezt az erkölcsi szigorúságot meg lehessen valósítani, van a rendteremtés politikai eszköztárán kívül egy eszköz, ami ezt nagyon elő tudja segíteni. Ez pedig az, hogy a családoknak mint olyannak bizony vissza kell adni a jogait, és meg kell erősíteni. Ez egy fontos kérdés.
Miért fontos? Azért fontos, mert Hollandiában egy politikus - ráadásul hölgy az illető, ez egy egyéves hír, 2006. márciusi hír - azt mondja, hogy büntetni kellene azokat a magasan képzett anyákat, akik otthon nevelik a gyereküket, mert azt mondja, hogy egy magasan képzett nő, aki az otthonmaradást választja a munka helyett, az a tőke elpusztítása bűnét követi el. Ugye, érdekes, ezt nem egy jobboldali politikus mondta, jelenleg kormányzó párt egyébként.
Amikor erről beszélünk, akkor mi nem arra gondolunk, hogy a magasan képzett családok olyan jövőképet látnak maguk előtt vagy a magasan képzett emberek, fiatalok, hogy majd ők buliznak meg vásárolgatnak, és egyébként majd a jövőt a szegény és nem túl képzett családok által felnevelt gyerekeket megsegítő állam fogja majd összerakni a számunkra. Nagyon fontos ez a kérdés, és akkor, amikor a népesedésről vagy hasonló kérdésekről beszélünk a parlamentben, akkor lehet, hogy célszerű a család fogalmát mint olyat mégiscsak kiejteni a száján a kormányzati többségnek, és nem azt mondani helyette, hogy párok. Ez nagyon sok mindent elő tud segíteni.
A másik ilyen kérdés, ami ezzel kapcsolatos, a tudásalapú társadalom építése, az pedig abból fakad, hogy azon túl, hogy elismerjük a gyermeknevelés költségeit, a képzésnél nem abba az irányba megyünk - és itt nem keletkeztetünk ellentétet az elénk került program és az egyébként az ötpárti megállapodásban foglaltak és egyébként a napi kormányzati ténykedés között, mert azért a kettő között éles ellentét feszül. Ami a napi kormányzati program mentén végrehajtódik, amikor iskolákat zárunk be, amikor most az utolsó KSH-jelentés szerint hihetetlen mértékben nő a szegénységbe csúszók száma, és 8-9 százalék körül csökken a reálbérek értéke, egy vadkapitalista kormányzati program hajtódik végre, ahhoz adnak támogatást. A másik oldalon pedig beszélünk egy nagyon jó dologról, ami majd ha megegyezünk, akár pozitív is lehet.
(21.40)
Emellett például elfelejtünk olyat, és rosszul vesszük észre, hogy az a tudásalapú társadalom - kutatók szerint, meg egyébként a tapasztalatom szerint is - nem úgy jön létre, hogy először keletkeztetünk a munkaerőpiacon olyan állásokat, amelyekhez majd kell ez a nagy tudás, a különleges képesség és egyéb más, hanem ez úgy szokott a világban történni, hogy először a humán erőforrásba beinvesztálnak, megjelenik az a munkaerő, amelyik ilyet el tud és el képes végezni, és akkor jelenik meg a gazdaságban az a fajta innováció, az a fajta munkahelyteremtés, amely erre az igényre reagál.
Azt kérem, hogy ne felejtsük el a jóléti állam fogalmát, és ne menjünk nagyon bele az esélyteremtés című történetbe, mert lehet, hogy tévútra visz bennünket. Azt gondolom, senki sem akarja - aki itt van a teremben - azt, hogy egy gondolkodásmentes jövő ifjúsága nőjön föl, vagy olyan, aki pszichológusfüggő, vagy pedig egy elhízott társadalom jöjjön létre, ezért ha azokat a javaslatokat elfogadják, amelyekben az ötpártiban megegyeztünk, azt hiszem, jó program jöhet létre.
Köszönöm.
