DR. GYENESEI ISTVÁN
DR. GYENESEI ISTVÁN
DR. GYENESEI ISTVÁN (független): Köszönöm szépen, elnök úr. Van egy címe a nemzeti stratégiának, az, hogy „Legyen jobb a gyerekeknek!”. Ez nyilvánvalóan célként fogalmazódik meg. Amiről itt egyfolytában beszélünk, nem más, mint a cél megvalósításához szükséges eszközrendszer megteremtése, annak lehetőségei, igényei, egyáltalán, hogy milyen realitása van ennek. Egy biztos, hogy nem másról van szó, mint arról, hogy ahhoz, hogy ez teljesüljön, a felnőtt-társadalomnak, a gyereket befogadó felnőttközegnek kell jobb helyzetbe kerülnie.
Evidenciaként fogalmazza meg ezt mindenki, legyen az, aki ezt úgy közelítette meg, hogy az intézményhálózat, a bölcsődétől az iskolán keresztül, vagy éppen a család, vagy éppen a civil szféra, azok a közösségek, amelyek hatással vannak a gyerekekre. Viszonylag kevés szó esett azonban például az állami gondozásban lévő, nem elhanyagolható számú gyermek helyzetéről, ezen belül is arról, hogy más lehetőségeik vannak azoknak, akik intézményben nevelkednek, és minőségileg más lehetőségei vannak azoknak, akik nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Éppen ezért a nevelőszülői hálózat lehetőségeinek kibővítése olyan kihívás, amire itt a vita kapcsán is, egyébként is a kelleténél jóval kisebb figyelmet fordítunk ma. Sokkal több lehetőség van ebben, és a cselekvési programban erre komoly figyelmet is kell majd erre fordítani.
(21.10)
Maga a stratégia használ egy kifejezést, amit, megmondom őszintén, mindjárt a második mondatában én vitatnék, egyszerűen azért, mert miután egyébként mi magunk is leszűkítettük itt a vitában a „Legyen jobb a gyerekeknek!” témakört a gyermekszegénységre - nyilván nem ok nélkül -, ez a mondat úgy fogalmazza meg, hogy „minden szegénység szenvedést okoz, de a gyermekek szegénysége elviselhetetlen”. Hát én azt mondom, hogy az „elviselhetetlen” szó helyett sokkal inkább az „elfogadhatatlan”-t kellene behelyettesíteni és ide betenni. Mert hogy kinek elviselhetetlen, és kinek nem elviselhetetlen, ezen lehet vitatkozni, de hogy mindannyiunknak elfogadhatatlan kell hogy legyen, ebben egészen bizonyos vagyok.
Ha már a szegénység: a szegénységet is alapvetően leszűkíti a határozat, a határozati javaslat a gazdasági szegénységre, a pénzügyi szegénységre, holott azért én úgy gondolom, hogy az a mondat, amikor azt mondja, hogy a gyerekeket nevelő háztartások a többieknél szegényebbek, azért itt, én úgy gondolom, nem csak gazdasági értelemben kell és szabad ezt értelmeznünk. Ha viszont lelkiekben közelítem meg, akkor egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a több gyermeket nevelő családok mindegyike szegényebb a gyermektelen családokhoz képest - sőt, teszem hozzá. Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy pontosabban fogalmazzunk akkor, amikor ilyen jellegű megállapításokat teszünk.
Amúgy pedig akár a szegénység, a társadalmi szegénység, akár a gyerekszegénység nem abszolút mérhető valami. Maga a szegénység nem más, mint kizáródás valamiből, ami természetes része lenne vagy lehetne az életünknek. De minden esetben vagy az esetek nagy többségében relatív, valamihez viszonyítva szegényebb, másokhoz mérve, a célokhoz mérve, a szomszédos országokhoz mérve, a tegnaphoz vagy éppen a jövőhöz mérve, és sorolhatnánk tovább. Egy biztos azonban: abszolút esélyegyenlőséget sem itt, sem másutt ne akarjunk elérni, ne tűzzünk ki célként, mert nincs esélyegyenlőség. A gyermekek esélyeit lehet javítani, lehet közelíteni valamihez, egy kitűzött célhoz, de hogy esélyegyenlőséget teremtsünk, ezt valahol a terminológiából is száműzni kellene.
Én javaslom, hogy a határozatba többször kerüljön bele, konkrétan például a 6. pontba is, hogy ne csak a szociális, szakmai és civil szervezeteket vonjuk be, hanem sokkal inkább be kell vonni majdan a cselekvési programba, és számítani kell, építeni kell az önkormányzatokra. A kelleténél kevesebbszer említjük itt meg, majdnem azt mondom, hogy egyáltalán nincs megemlítve az önkormányzati felelősség és az önkormányzatnak, a helyi önkormányzatoknak, a települési önkormányzatoknak az ebben betöltött mai szerepe és a lehetséges szerepe vagy szerepköre.
És ami talán a legfontosabb: leírhatjuk mi a legcsodálatosabb programot, elfogadhatjuk vagy elkészíthetjük a legcsodálatosabb cselekvési tervet, egyetérthetünk egy nemzeti stratégiában megfogalmazott megállapításokkal, ha akkor, amikor ennek a feltételeit költségvetés formájában kidolgozzuk és elfogadjuk, ez nem kerül oda a prioritások közé, és nem ezen a szemüvegen keresztül készül, hanem újra és újra az oly sokszor vitatott és támadott, kritizált fiskális szemlélet érvényesül, és innen is, onnan is és mindenhonnan egyformán ki kell húzni valamit szinte fejkvótaszerűen, szinte egységesen, akkor nem fogunk előrelépni ebben a kérdésben sem, mint oly sok másban.
Talán a legfontosabb szó, amit itt használni lehetne: legyen ez egy prioritás a között a néhány prioritás között, amit most már meg kéne találnunk, és amit tényleg fel kéne vállalni mindenkinek politikai hovatartozástól vagy párthovatartozástól függetlenül, mert ha ez nem így történik, akkor minden egyes kormányváltás után mindenki ki akarja találni a spanyolviaszt, mindenki úgy gondolja, hogy a nap vele kél és vele nyugszik, ahelyett, hogy folytatná azt, amit érdemes folytatni, de csak azt érdemes folytatni, ami elkezdődik. Tehát kezdjük el, hogy legyen mit folytatni!
És azt hiszem, hogy ennek az elég hosszan elhúzódó vitának talán a legfontosabb üzenete az, hogy mindenki el akarja kezdeni, és ebben partner lesz, még azok is talán, akik nem fogják elfogadni szavazataikkal, mert tudják, hogy előbb vagy utóbb ők is odakerülnek a rúdhoz, a kormányrúdhoz. És hogyha ugyanonnan kell folytatni, ahol most van vagy még rosszabb helyzetből, akkor szégyenkezhetünk valamennyien. Ne akarjunk szégyenkezni! Együtt akarjunk változtatni ezen!
Köszönöm szépen. (Taps.)
