TÓTH GYULA
TÓTH GYULA
TÓTH GYULA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Kié is valójában a gyermek? Mi is valójában a gyermek érdeke? Hogyan is lesz jobb a gyereknek holnap, holnapután, 2032-ben, egy nemzeti stratégia konkrét lépései következtében.
A válaszok minden bizonnyal sokrétűek, de abban egyetértés kell legyen, hogy érzelmi biztonság, ép személyiség nélkül nincs esély a bármely okból leszakadó gyermekek felzárkóztatására. Talán abban is, hogy bármilyen pedagógiai racionalitással megteremtett nevelési tér, a szerető családi környezet, a gazdag érzelmi világ kibontakozását segítő családon belüli kapcsolatok nélkül önnön céljai ellen hat.
Közismert, hogy a megszokott védő családi környezetből korán kiszakított gyerekek többsége nem válik esélyesebbé, versenyképesebbé. Kié a felelősség? - tehető fel a kérdés. Csak az iskola felé mutogatni, csak az iskolát felelőssé tenni azért nem lehet, mert az elmúlt évtizedek hátránykompenzációs tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolának meglehetősen korlátozottak a lehetőségei. Azért, tisztelt képviselőtársaim, mert nem teheti zárójelbe, nem iktathatja ki a családot, azt a szocializációs tényezőt, amely talán leginkább szerepet játszik a hátrányok kialakulásában.
Kompenzálni, felzárkóztatni csak családokkal együtt, a családok megnyerésével, együttműködésével lehetséges. És ez még akkor is igaz, ha a család kulturális szintje rendkívül alacsony, ha az általa közvetített értékrend, életmódminta a tanulás, a felzárkózás ellenében hat. Éppen ezért csak olyan nemzeti stratégia életképes, amely a gyermekek mellett a családok felzárkóztatását, a szülők kulturális szintjének fejlesztését is célul tűzi ki, mert a gyermek nem az államé, nem a társadalomé, hanem azé a családé, ahova született.
Nem mond ellent a most megfogalmazottaknak az általános vita első szakaszában az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előadójaként elmondott véleményem. Emlékeztetőül: nem tartható tovább, hogy a szegény ember gyermekének oktatási esélyeit alapjaiban ássa alá a magyar közoktatás szélsőséges szelektivitása. Azért nem, mert több nemzetközi összehasonlító felmérés igazolja, hogy ma a magyar a világ egyik legszegregáltabb iskolarendszere. Hogy ne az maradjon, hosszú utat kell megtenni. Ámde Konfucius óta tudjuk: ha hosszú az út, akkor tedd meg az első lépést.
Akár első lépésként üdvözölhetjük, hogy a 2007-2008. tanévtől kezdődően az általános iskolák mellett már a középiskolák és a szakiskolák is igényelhetnek támogatást hátrányos helyzetű gyerekek esélyegyenlősége elősegítése érdekében. Üdvözölhető az is, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium az odaítélés feltételéül szabta meg, hogy sem iskolák közötti, sem osztályon belüli elkülönülés ne valósuljon meg, vagyis az iskola semmilyen formában ne szegregálja a halmozottan hátrányos helyzetű tanulókat.
Véleményem szerint azonban alapjaiban másról, többről van szó. Arról, hogy az általános iskola - ezt az iskolaszociológiai kutatások már bebizonyították - nem csökkenti, hanem megnöveli a tanulók közötti induló különbségeket, a társadalmi rétegződéshez igazodó teljesítménykülönbségek nemhogy csökkennének, hanem növekednek. Márpedig demokratikus társadalmakban az iskolák - különösképpen az alapfokú oktatási intézmények - egyik alapvető funkciója a társadalmi különbségek csökkentése, a tanulógyerekek esélyeinek egymáshoz közelítése. A magyar közoktatás annak ellenére, hogy minden tanuló számára azonos feltételek alapján és azonos színvonalon kellene biztosítani az oktatási szolgáltatásokat, ismereteket, nem képes ellátni ezt a funkciót.
A végeredmény a drámaian különböző továbbtanulási arányokban, majd a rosszul felkészültek munkaerő-piaci kudarcaiban, végül az alacsony mobilitásban, a szegény gyermekek szegénységbe szorulásában mutatkozik meg. A megoldás látszólag egyszerű. Nem ugyanazt kell adni az egymástól különbözőknek, hanem éppen azt, ami nekik való, ami tehát a legjobban motiválja és fejleszti őket. Ha az iskola nemcsak jogilag, hanem társadalmilag is igazságos akar lenni, abban kell egységesnek lennie, hogy mindenkihez egyaránt alkalmazkodik, tehát differenciál.
Napjainkban látszólag ez történik, amikor az évjáratokban lefelé nyomuló gimnáziumok felkínálják magukat az általános iskolák tehetségesebb gyerekeinek már az ötödik évfolyamtól kezdve. A gimnáziumok a differenciálás eszközeiként jelennek meg a gyanútlan és a naiv közvélemény előtt. Az elszabadult gimnáziumi terjeszkedésnek jelszava is van: minden gyereknek a neki megfelelő iskolát!
Tisztelt Képviselőtársaim! Éppen ez az: nem a neki megfelelő pedagógiai gondoskodást, hanem a neki megfelelő iskolát! Látszólag csak egy szónyi a különbség, mégis két ellentétes iskolapolitikát takar. A minden gyereknek a neki megfelelő iskolát követelés mögött a szelektív iskolarendszer igénye húzódik meg. Az egyik a teljesítményeken alapuló szabad verseny filozófiája, a másik az egyenlő pedagógiai esélyeké. Az előzőben a differenciálás intézmények közötti, az utóbbiban intézményen belüli.
Megfontolásra ajánlható, hogy ma Magyarországon a lakosság többségének, a gyermekek többségének, a pedagógusok többségének melyik a jobb; az-e, amelyik továbbra is szelektál, hátrányokat újratermelő vagy az, amelyik a beiskolázásnál nem ismeri a hátrányos helyzet fogalmát, nem ismeri a tehetség vagy a butaság fogalmát. Vagy ha használná is a hátrányos helyzet fogalmát, csak abban az értelemben tenné, hogy kimondja és meg is valósítja, hogy falai között a pedagógiai gondoskodás szempontjából senki sem lehet hátrányos helyzetben, mert első számú ismérve, hogy egyenlő esélyt biztosít mindenkinek arra, hogy éppen azt kapja, amire fejlődéséhez szüksége van. Ebből a szempontból falai között senki sem lehet előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetben a másiknál, és ebből a szempontból nem más, mint az esélyegyenlőség iskolája.
Tekintve, hogy a tanulói eredményesség szorosan összefügg a családi háttérrel, mindenekelőtt a szülők iskolai végzettségével, a közoktatási rendszerben szociális hovatartozás, származás szerinti szelekció valósul meg. Lehet, hogy ez a közoktatási rendszer legalapvetőbb ellentmondása?
(21.50)
Talán egyfelől azért, mert ellentmond az érvényesülési esélyek mindenkit megillető egyenlősége társadalompolitikai elvének, igazságtalan és antihumánus, másrészt alapvetően ellentmond a foglalkoztathatóság javítására, a munkaerőpiacon való érvényesülés elősegítésére és a nemzetgazdaság versenyképességének növelésére irányuló gazdaságpolitikai célkitűzéseknek, tehát mind az egyének, mind az ország szempontjából káros.
Nem kétséges, hogy a „Legyen jobb a gyerekeknek!” nemzeti stratégia elindítása kiáltó társadalmi szükséglet. A problémák olyan méretűek és olyan veszélyekkel járnak a társadalmi, gazdasági, sőt a politikai fenntartható fejlődésre, hogy a cselekvést azonnal meg kell kezdeni. Ezért támogatom a határozati javaslatot.
Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)
