ALMÁSSY KORNÉL
ALMÁSSY KORNÉL
ALMÁSSY KORNÉL, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! A szegénység a legbiztosabb eszköz arra, hogy az emberek elsatnyuljanak a mindennapok kis anyagi gondjai közepette. A zsenik talán felemelkednek a nyomorúságon, de a szegények az anyagi gondok miatt egyre kevésbé lesznek szabadok.
Sajnos Ludwig Erhardt gondolatai Magyarországon most is nagyon aktuálisak: egy itt már emlegetett 2003-as kutatás szerint minden tíz gyermek közül négy él szegénységben, és a szegénysorban élő gyermekek közül minden hetedik látja teljesen kilátástalannak az életét. Ferge Zsuzsa 2003-as adatai szerint 2,2 millió gyerekből 430 ezer volt nagyon szegény, ami alatt a mélyszegénységet értjük, ami 20 százalékos szegénységi rátát jelent. Ennél egy kicsit jobb az anyagban is hivatkozott UNICEF-jelentés, amely szerint Magyarországon 9 százalékos a gyermekszegénységi ráta mértéke.
Magyarországon a nemzeti össztermék 20 százalékát fordítják szociális kiadásokra, szemben az európai uniós országok 28 százalékával. A rendszerváltozás óta 1,9 százalékkal nőtt a gyermekszegénységi ráta, ami nem olyan jelentős növekedés a többi országhoz képest, de hogyha az általános szegénységi rátával mérjük össze ezt a számot, akkor azt gondolom, hogy már sokkal elgondolkodtatóbb a kép.
Szeretnék egy újabb idézetet felolvasni Darvas Ágnesnek és Tausz Katalinnak a jelentéséből: A szegénység nem egyszerűen az alapvető szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges források hiánya. Szegénység az is, ha az emberek, embercsoportok nem érik el a társadalomban elfogadottnak ítélt életszínvonalat, életminőséget, ezért kizáratnak megszokott, hétköznapi tevékenységekből, megfosztatnak a teljes társadalmi részvétel lehetőségétől. A szegénység nem csupán jövedelemhiány: jogfosztottság, hatalom nélküliség, kitaszítottság, az emberi méltóság elvesztése. A gyermekek a szegénység tágabb értelmében is speciális helyzetben vannak, nincs idejük jobb időkre várni.
Nos, tisztelt Országgyűlés, ez az anyag, ami előttünk fekszik, azt mondja, hogy 25 év alatt próbáljuk meg jobb helyzetbe hozni a gyermekeinket. Mi, MDF-esek úgy gondoljuk, hogy nincsen 25 esztendőnk. Ezt az anyagot egy kiváló helyzetértékelés vezeti be szerintem, és nagyon sok szimpatikus cél van ebben az anyagban, azonban azt gondolom, hogy cselekedni kell, itt az idő, hogy erre a súlyos problémára, amelyet egyébként évek óta mondanak a szakértők, és nem csak most jelenik meg, végre válaszokat tudjunk találni.
Elöljáróban én is azt tudom elmondani, amit többen az ellenzéki képviselőtársaim közül elmondtak, hogy igazából a konkrétumokat, a konkrét cselekvési terveket, illetve a most elkövetkezendő két-három esztendőben azokat a konkrét programokat hiányoljuk, amivel rövid távon is javítani lehetne a gyermekek helyzetén, hiszen nincsen 25 évük a gyermekeknek arra, hogy javítsuk a gyermekszegénységi helyzetet.
A helyzetértékelésből egy mondatot emelnék ki, ami szerintem összefoglalja azt, hogy mi a legnagyobb problémája ennek a stratégiának is: a szegénység forráshiány, a forráshiányt többletforrások nélkül nem lehet megszüntetni. Azt gondolom, hogy ez teljesen világosan megfogalmazza azt a problémát, amivel szembesülünk.
Egy újabb idézetet szeretnék felolvasni, amely, azt gondolom, hogy az egész politikai életről, rólunk, MDF-esekről is, a jelenlegi kormányzó pártokról és az ellenzéki pártokról is hű tükröt mutat, és mutatja ennek a problémának a megoldatlanságát, amely szerintem nem aktuálpolitikai kérdés, hanem közösen mindannyiunkra tartozik.
Az 1989-es rendszerváltást követő magyar kormányok egy vonásukban biztosan megegyeztek: azt vallották és vallják, hogy a gazdaság teljesítőképességének fokozása csak a jóléti ellátások szintjének csökkenése árán érhető el. Abban sem tértek el alapvetően az elmúlt tíz év magyar kormányai, hogy a gazdasági válságból való kilábalás terheinek eloszlását hogyan képzelték el. A gazdasági növekedés elérésében hasznosítható paraméterekkel bíró állampolgárokra kevesebb teher nehezedett, míg a szükségleteik kielégítését döntően a jóléti rendszerekre alapozó emberek számottevő hátrányokat szenvedtek. E felfogás szükségszerű velejárójaként bizonyos társadalmi csoportok marginalizálódása és a társadalomból történő kizáródása következett be. E szűk látókörű felfogás azt sem észleli, hogy most dől el, hogy az ország csupán a globális gazdaságba kíván-e integrálódni a következő években, vagy a klasszikus európai szociális modellt is elfogadja. Nos, azt gondolom, ez is egy hű tükre a jelenlegi helyzetnek, ebben a tekintetben is van tennivalónk.
Az anyag nagyon jó helyzetértékelés, és én azt gondolom, hogy kormányzati részről - ennyi dicséretet mondhatok - ilyen őszinte szembesítést a tényekkel, ezzel a problémával én már régen olvastam. Azonban a megoldási javaslatok tekintetében nem látunk konkrétumokat. Nagyon szép célokat fogalmaz meg az V. fejezet, ami a lényegi részét jelenti az anyagnak, amely a fejlesztési elképzelésekről, a fejlesztési célokról szól; hat szegmenst sorol fel ez az anyag, amelyben lépni szeretnének, amelyet a legégetőbb problémának lát a tanulmány és az előterjesztés szerzője a gyermekszegénység, a gyermekek helyzetének javítása érdekében.
Nos, én azt gondolom, hogy amit én kiemelnék, az mindenképpen a szociális ellátásoknak a problémája. Az anyagban megjelenik az, hogy a családi pótlék növelésével lehet a leghatékonyabb támogatást elérni, és ez mindenképpen a leghatékonyabb, leggyorsabb segítséget jelentené a gyermekszegénység felszámolása érdekében.
Tetszik az anyagban, hogy beszélnek arról, hogy a családi pótlék gyermekszám szerinti differenciált növelésére, nagyobb differenciált növelésére van szükség. Ezt mi is támogatjuk. Itt is a konkrét elképzeléseket hiányoljuk. A családi pótlék reálértéke ugyanis 40 százalékkal csökkent 1990 óta. 1990-ben az átlagbér 20 százalékát tette ki a családi pótlék, az átlagbér 20 százalékát; ez mára 6 százalékra csökkent. Ezzel az eredménnyel egyébként Magyarország a legnagyobb visszaesést produkálta a régióban, Közép-Kelet-Európában.
Mint mondtam, a gyermekszegénységet - és itt, azt hiszem, a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka világosan fogalmazott - lehetne gyorsan felszámolni, csak ehhez komoly forrásbevonásra lenne szükség. Én most azért egy kicsit árnyalnám a képet, mert mit tekintünk komoly forrásbevonásnak? A gyermekszegénység megszüntetéséhez szükséges összeget ki lehet kalkulálni: nemzetközi összehasonlításban Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el a gyermekszegénység megszüntetéséhez szükséges összeg tekintetében: a bruttó nemzeti össztermék 0,24 százalékát, azaz körülbelül 30 milliárd forintnyi pluszösszeget kéne évente költeni az országnak arra, hogy egy gyermek se éljen szegénységben. És hogy viszonylagos ez a szám, hogy ez sok-e vagy kevés, azt gondolom, hogy 15-20 kilométer autópálya megépítésére elegendő ez a pénz.
Hogyha idézem a megválasztott új SZDSZ-elnök szavait, illetve idézem a miniszterelnök úr szavait, aki azt mondta, hogy 100 milliárd forintot vonnak ki különböző csatornákon a költségvetésből a kartellezésekkel, amit a nagyvállalatok kartellezéssel vonnak ki a magyar államháztartásból, és 200 milliárd forintra tehető évente a korrupciós úton-módon kifolyó összegeknek a nagysága az államháztartásból, akkor ez a 30 milliárd forint, valljuk be, tisztelt képviselőtársaim, nem túl magas összeg egy olyan problémához, amely valóban, és az anyagban ez kiválóan meg van fogalmazva, a gyermekeink jövőjét, a jövőbeni magyar társadalmat fogja meghatározni.
(11.30)
Az anyag kiemelt szerepet szán a közoktatás, illetve az oktatás növelésének. Az anyagban többször is találkozunk a szegregáció problémájával, amelyet én magam is és a Magyar Demokrata Fórum is egy komoly és sürgősen kezelendő problémának tartunk. Azonban azt a fajta minősítést, amelyet nemcsak ebben az anyagban, hanem gyakorlatilag évek óta - talán ebben egyébként Magyar Bálint volt oktatási miniszter jeleskedett a leginkább - a közoktatás, a magyar pedagógustársadalom minősítésével, gyengeségével jellemez az anyag, azt gondolom, nem lehet elfogadni, mert a közoktatásnak nagyon sok problémája van. A közoktatás alapvetően, mint ahogy az egész gyermekszegénység probléma is, alapvetően forráshiánnyal küszködik, és a közoktatásban azokat a problémákat, amelyeket különböző jelentések megfogalmaztak és leszűrtek, az elmúlt években egy teljesen rossz, egy teljesen - azt gondolom, hogy szélsőségesen - liberális irányba vitt el a kormányzat.
Gondolok itt a PISA-jelentésre, amely valóban leszűrt egy problémát, bár voltak más jelentések is, amelyek nem annyira mutatták, hogy a magyar közoktatás olyan nagy problémákkal küzd. A szegregáció tekintetében valóban vannak problémák, azonban hadd idézzek egy tanulmányból, amelyet a magyar kormányzat támogatott: jelentés a magyar közoktatás 2006-os helyzetéről. A kutatás szerint az emberek harmada véli úgy, hogy az együtt nevelés, az integráció a többség és a kisebbségi társadalom számára egyaránt hasznos. A másik egyharmad szerint - és itt nyilván a roma kisebbségről beszélünk, amely konkrétan megjelenik ebben az anyagban, mint a szegregációval leginkább veszélyeztetett társadalmi réteg - csak a romák számára előnyös ez a rendszer, de még ennél is többen vélik úgy, hogy mindenki számára negatív hozadékú az a túlzott integráció, amely megjelenik, vagy amelyre nyomást próbál gyakorolni a jelenlegi kormányzat. Ugyanis azt gondolom, hogy a túlzott integráció erőltetése - és egyetértek Soltész Miklóssal - valóban hasonlóan káros tud lenni, mint ha figyelmen kívül hagynánk a szegregáció problémáját.
Még egy érdekes dolgot szeretnék kiemelni, ami szintén ebből a jelentésből derül ki. Ha akkora szegregáció van ma Magyarországon, akkor az Egyenlő Bánásmód Hatóság, amelyet létrehozott a kormányzat, egyetlenegy oktatási szegregációs ügyben az elmúlt években a létrehozása óta nem járt el. Azt gondolom, hogy erre is figyelemmel kell lenni.
A szegregáció kérdésére… - és amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy a bizottsági vitában elhangzott Demcsák Zsuzsa egykori kormányszóvivő-jelölt kijelentése, amivel az MDF tudatosan nem foglalkozott az elmúlt időben. Mégpedig azért nem foglalkoztunk vele az elmúlt időben, mert méltánytalannak tartottuk ezt a dolgot, de azért egy dolgot el lehet mondani. Demcsák kijelentésében nem az a gond, hogy ki mondta, mármint hogy egy kijelölt kormányszóvivő mondta, hanem hogy egy valós, érzékelhető problémára mutatott rá, és a szörnyű az egészben az, hogy ez a rosszul eltalált blogbejegyzés világított rá talán először végre arra a szörnyű problémára, amelyet a gyermekszegénység kérdése és a szegregáció jelent.
Azt gondolom, amikor a szegregációt vizsgáljuk, akkor át kell tekintenünk azt, hogy vajon a közoktatás jelenlegi helyzete jó irányba tart-e, és amikor azokról a célokról beszél az anyag, hogy a közoktatást milyen formán kell fejleszteni, akkor szeretnék néhány dolgot megemlíteni; egyrészt, hogy jó-e, ha minden rosszat elmondunk a közoktatásról. Vajon szerencsés volt-e az, hogy megszüntettük a buktatás intézményét az alsó tagozaton? Szerencsés-e az, hogy nem lehet ma osztályozni az alsó tagozaton? Azt gondolom, hogy nem szerencsés, nem jó irányba vittük el a dolgot. Szerintem az általános iskolának írni-olvasni kell megtanítania, és igenis oda kell minél több időt szentelni, hogy a pedagógusnak legyen arra lehetősége és ideje, hogy a hátrányos helyzetű, speciális nevelési igényű gyermekeket felzárkóztatja. Erre ma se forrás, se ideje nincs a pedagógusnak, hiszen fölemeltük a pedagógusok kötelező óraszámát.
Megjelenik a bölcsődei elhelyezés, az óvodai elhelyezés preferálása ebben az anyagban. Ebből az anyagból számomra az is kiderül, hogy szeretnék a közoktatás fejlesztését is kiemelt célként kezelni. Ennek teljesen ellentmondanak a 2007-es költségvetési számok, amelyek a közoktatásban pont az alsó tagozaton és egyébként a bölcsődei, óvodai ellátásban csökkentik a normatívákat. Megszűntek a bejárónormatívák, gyakorlatilag megszűntek azok a lehetőségek, amelyek a pedagógusok továbbképzését jelentik.
Beszél az anyag arról, hogy szükség van arra is, hogy a szabadidős tevékenységet támogassa a kormányzat, hogy ne csak az iskolai tevékenységhez, hanem az iskola utáni időeltöltéshez is nyújtson támogatást a kormány. Gyakorlatilag az elmúlt egy évben mit sem látunk, mint azt, hogy az alapfokú művészeti oktatás intézménye teljes leépítését célozta meg a kormányzat. A tavalyi évben még sikerült megúszni ezt, ebben az évben, gyakorlatilag 2007 szeptemberétől nagyon komoly megszorítások fogják érni ezeket az intézményeket, és ezek pont olyan területek és pont olyan intézmények, amelyek akár a legkisebb településeken is megvannak, léteznek, és pont azokat a gyerekeket érintik, akik nem feltétlenül jó anyagi körülmények között élnek, viszont az egyetlen lehetőségük arra, hogy a szabadidejüket hasznosan töltsék el.
Még beszélhetnék arról is, hogy az MDF a gyermekszegénység kérdését már számtalanszor napirendre tűzte. Miért nem tudunk megállapodni abban, hogy egy gyermekügyi ombudsmant kinevezzünk, egy gyermekvédelemmel foglalkozó biztost? Egyébként ezt a Magyar Szocialista Párt is javasolta még az Orbán-kormány ideje alatt. Az elmúlt négy-öt esztendőben nem tudtunk ebben a kérdésben megegyezni. A gyermekszegénység Magyarország legégetőbb veszélye, hiszen ha gyermekeink biztonságát kockáztatjuk, azzal hazánk jövőjét tesszük kétségessé. A szegénység újraszüli a szegénységet, a reménytelenség pedig a reménytelenséget.
Azt gondolom, hogy ezen az anyagon érdemes elgondolkodni, lehet vitatkozni, örülünk, hogy ezt az anyagot szóba hoztuk, vitatkozzunk rajta, és próbáljunk meg közösen megoldást találni a gyermekszegénység égető problémájára.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
