BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A gyermekszegénység kérdéséről tárgyalunk, egy nemzeti stratégiáról, amiről én azt gondolom, hogy óriási jelentőségű. Éppen ezért, mielőtt elkezdeném elmondani az álláspontom, nem állom meg, hogy ne tegyek megjegyzést az előttem szóló fideszes vezérszónok hozzáállására, amivel nekem személy szerint nagy csalódást okozott. Meglepett, mert az ifjúsági és szociális bizottságban ezt a nemzeti stratégiát egyhangúlag támogattuk, ellenzéki képviselők is támogatták. Azt reméltem, hogy van egy olyan kérdés, a gyermekszegénység kérdése, amiben egyet tudunk érteni.
Nemzeti stratégiáról van szó! Hogy a megoldás, a lépések, a cselekvési program részleteiben lesz közöttünk vita, az szerintem természetes, de most nem a cselekvési programról van szó, hanem a nemzeti stratégiáról azokkal az általános célkitűzésekkel, amikben talán illene egyetértenünk, már csak azért is, mert ez egy 25 éves program, egy generációs program, ezalatt pedig egy többpárti parlamenti demokráciában bizony többször kormánycserére is sor kerülhet.
Ami a szegénységet illeti: meg kell állapítani, és ki kell tudni mondani, hogy a rendszerváltás óta a szegénység problémája súlyosbodott és mélyült. Valamikor a kilencvenes évek elején a társadalomban meglévő jövedelmi távolság az alsó és felső decilis között négyszeres volt, egy évtized elteltével nyolcszoros, tehát ki kell tudni mondani, és szembe kell nézni azzal a problémával, hogy itt bizony - különösen a gyerekekre vonatkozóan - fajsúlyos kérdésről van szó. Amikor jó másfél évvel ezelőtt elindult a gyermekszegénység elleni program előkészítése, kidolgozása, most már őszintén bevallhatom, magam is szkeptikus voltam, egyszerűen azért, mert abból indultam ki, hogy nincs gyermekszegénység a család szegénysége nélkül. Abból indultam ki, hogy kétségeim voltak, ki lehet-e emelni ezt a problémát, ami a gyermekszegénységre vonatkozik, az általános nagy szegénységgel kapcsolatos problémából.
Ez az anyag nagyon tisztességesen úgy foglalkozik a gyermekszegénység kérdésével, úgy irányítja rá a gyermekszegénység problémájára a figyelmünket, hogy igazából nem emeli ki abból a környezetből, ami megjelenik. Ezt támasztja alá, hogy az a szemléletmód, amivel készült, alapvetően komplex, nemcsak a gyermekekre, hanem a családra figyel - ahogy egyébként ezt éppen hiányolta Pelczné -, a foglalkoztatási viszonyainktól kezdve a lakáskörülményeken át a családtámogatási, szociális szolgáltatórendszeren és az iskolán keresztül egészen az egészségi állapotig egy holisztikus komplex szemléletben nyúl ehhez a kérdéshez, amivel én csak egyetérteni tudok. Az igazán fontos dilemma a komplexitásnak és a prioritások kijelölésének az ellentmondásából fakad, mert mindannyian tudjuk, reménytelen vállalkozás lenne ebben a komplex szemléletben az élet minden területén rövid távon sikeresen beavatkozni és változást elérni. Tehát kell, hogy bizonyos értelemben prioritásokat jelöljön meg a program, és nagyon fontos, hogy ezeket a prioritásokat háromévenként - ahogy eltervezi - részletes, konkrét cselekvési programban hogyan fogalmazza majd meg.
Tisztelt Képviselőtársaim! Én is abból indulok ki, hogy a gyermek nem tehet arról, hova születik. A szegénységgel kapcsolatban három lényeges megállapításra szeretnék utalni, és ezekről szeretnék egy kicsit bővebben beszélni. Mindjárt az első, hogy a szegénység a XXI. században nem egyenlő a jövedelemhiánnyal. Ahogy azt a szociológiai vizsgálatok már a múlt század hetvenes éveiben egyre-másra megfogalmazták, ma a szegénységen nem az anyagi hátrányt értjük, nemcsak az anyagi hátrányt értjük, hanem sokkal többet: szociológiai kulcsszóval magát a deprivációt, a megfosztottságot, a kirekesztettséget, az esélyektől való elzártságot, tehát a hátrányt. És bizony, ahol a munkanélküliség jelen van, ahol rosszak a lakáskörülmények, ahol a település hátrányos helyzetű, ott halmozottan együtt jelentkezik a szegénység.
A második, amiről bővebben beszélni akarok, a hátrányok halmozódásának a kérdése. Nagyon jól összefoglalta előttem ezt a rossz kört Korózs Lajos, aki abból indult ki, hogy ahol az iskolai végzettség alacsony, ahol rossz iskolába jár a gyerek, ahol nem szerez a munkaerőpiacon konvertibilis, eladható tudást, ott ismétlődik a munkanélküliség, és halmozottan ismétlődik minden hátrány, ami egy családot sújthat.
Ezen a ponton szeretnék egy kicsit bővebben foglalkozni a szegregáció kérdésével, amiről szerintem nem beszélünk eleget, pedig a szegregáció és a gettósodás a legnagyobb, a legsúlyosabb probléma, ami történhet a magyar társadalomban. A közelmúltban láttam egy sokkoló filmet - képviselőtársaim közül talán többen is látták -, az Isten városa című brazil filmet a favelák világából, ahol azt láttuk, hogy 5-6 éves gyerekek bandákba verődve úgy élték a mindennapjaikat, hogy loptak, raboltak, üzletekbe törtek be, fegyvert szereztek és lőttek vele, pont úgy, mint a filmeken, mert fogalmuk sem volt az emberi élet értékéről. Egyszerűen megrázó, sokkoló film volt, hogy 3-4 éves gyerekek rablással szerezték meg maguknak, amire éppen szükségük volt.
Tisztelt Képviselőtársaim! Gondolhatják, hogy Brazília messze van, de attól tartok, hogy időben nincs annyira messze, mint amennyire földrajzilag messze van. A Magyar Televízió éppen tegnap este mutatott egy 11 éves gyereket, aki mostanra már olyan szocializációs folyamaton ment keresztül, hogy belőle törvénytisztelő, egészséges embert nevelni már nagyon-nagyon nehéz, szinte lehetetlen, mert 11 éves korára a lopás a természetes magatartásforma, amiben él, 11 éves korára már stabilan rálépett a bűnözés útjára, és kétségeim vannak afelől, hogy sikerrel le lehet-e téríteni erről.
(Az elnöki széket dr. Világosi Gábor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A harmadik probléma, amit a szegénységgel kapcsolatban szóba szeretnék hozni, a hátrányok újratermelődésének a problémája.
(11.00)
A közelmúltban volt vitanap. Én akkor is utaltam arra, hogy ebből a szempontból az iskolának lenne kitüntetett jelentősége, de sajnálatos módon ugyancsak szociológiai tanulmányok már évtizedekkel ezelőtt arra kezdtek el bennünket figyelmeztetni, hogy az iskola nem megszüntetni és csökkenteni képes azokat a hátrányokat, amelyekkel egy gyerek az iskolába érkezik, hanem pont ellenkezőleg, tulajdonképpen csak áttranszformálja az otthonról hozott szociális hátrányokat, áttranszformálja tanulmányi hátrányokká, hogy aztán az iskolából kikerülve ezek megint szociális helyzetbeli hátrányokká transzformálódjanak vissza.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nemzetközi problémáról beszélünk. A világ fejlett részében a gyermekszegénységgel kapcsolatos tennivalók ugyanúgy figyelmet és nagy hangsúlyt kapnak, mint ahogy most mi megpróbáljuk ráirányítani ezekre a kérdésekre a figyelmet. Amerikában éppen öt éve indult el egy „No child left behind” program, vagyis egy gyereket se hagyjál magad mögött, „Egy gyerek se maradjon le” program. Ez egy olyan program, amely kifejezetten az iskolára koncentrál, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását próbálja meg különböző eszközökkel segíteni. Angliában ismert a „Sure start” program, a biztos kezdet, amelynek modellkísérlet-jellegűen a magyar adaptációjával már egy-két éve itt is foglalkozik egy lelkes csapat.
Én az előbb azt mondtam, hogy ha komplex is az a szemlélet, amellyel ehhez a kérdéshez nyúlunk, mindenképpen meg kellene fogalmazni prioritásokat, komolyan venni ebben a programban. Én magam hajlok rá, hogy az iskolára szavazzak, de az iskolát tág értelemben gondolom, beleértem az iskola előtti éveket, az óvodát és a bölcsődét. Néhány év után, amikor éppen visszafejlődőben volt a bölcsődei hálózatunk, azt gondolom, be kell látnunk, hogy ellenkezőleg, fejleszteni kell a bölcsődei hálózatot, és elvinni olyan településekre, olyan hátrányos, sokszorosan hátrányos helyzetű településekre, ahol egyébként nagy a munkanélküliség, és nemcsak akkor bevenni a bölcsődébe a gyereket, ha az anyuka dolgozik, hanem mindenképpen bevenni, hogy azokat a hátrányokat egy korai fejlesztés segítségével némiképp ellensúlyozni lehessen, amit a családban az ide született gyerek elszenved.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt kell mondanom, hogy Magyarországon a jogszabályi környezete a gyermekügynek, a gyermekkérdésnek egész jó. 1989-ben született az az ENSZ-határozat, amely a gyermekek jogairól szóló egyezményt fogalmazta meg, rá két évre, ’91-ben a magyar parlament már elfogadta ezt az egyezményt, és újabb hat év múlva a magyar parlament megcsinálta a gyermekek védelméről szóló törvényt, amely a gyermekek érdekeit mindenek felett tekinti.
Azt gondolom, hogy néhány éve volt még egy olyan családtámogatási rendszerünk, amelyre Európa-szerte büszkék lehettünk, hiszen mi vezettük be egészen korán a gyest, a gyermekkel hároméves korig való otthonmaradás lehetőségét, és egy fejlett, jól fejlett családtámogatási rendszerünk volt, amin kell és lehet korrigálni. Azt gondolom, hogy éppen az esélyteremtés érdekében kellene korrigálni.
Mit tehetünk azért, hogy jobb legyen a gyerekeknek? Azt gondolom, hogy itt és most éppen azt tehetjük, hogy ezt a nemzeti stratégiát elfogadjuk, és utána háromévenként számon kérjük azokat a cselekvési programokat, amelyek majd a konkrét lépéseket tartalmazzák.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
