GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Magyarország a rendszerváltás óta tartó időszak talán legnehezebb hónapjait éli. Az okokat sokan sokféleképpen látják. A saját elemzésemet, értelmezésemet vagy két héttel ezelőtt egy hosszabb írásban magam is közzétettem. Ma nem az okokkal, hanem a tennivalókkal kívánok foglalkozni.
A mai magyar közéletben sokakat a háborús logika igazgat. Szeretném világossá tenni, hogy szerintem nem politikai háborúskodásra, hanem nyugodt reformpolitikára van szükség. (Taps az MSZP soraiban.) Én a háborúskodás elől kitérek, az ország nyugalmát, rendjét, a törvényességet pedig valamennyi rendelkezésemre álló eszközzel biztosítani fogom.
Tisztelt Honfitársaim! Tisztelt Országgyűlés! Hiszek a szabadság és a rend összeilleszthetőségében, hiszek a demokratikus parlamentarizmusban és a szociális piacgazdaságban, hiszem, hogy a rendszerváltás a magyar progresszió egyik legjelesebb eredménye. Az elmúlt hónapokban magam is szenvedtem sérüléseket, de nincs bennem sem indulat, sem harag. A politika nem személyes kérdés. Szenvedély. Szenvedély viszont van bennem. Szenvedélyesen hiszek abban, hogy csak egy sokszínű és nyitott Magyarország lehet sikeres. Ehhez testvérküzdelem helyett demokratikus hazafiságra van szükség.
Ezekben a napokban ünnepeljük az első felelős magyar kormány miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajos születésének kétszázadik évfordulóját. Batthyány a reform és a kompromisszum miniszterelnöke volt. A haza vagy haladás, a nemzeti függetlenség vagy a polgári fejlődés egymásnak feszülő ereje felőrölte őt és kormányát, és megállította a nemzeti progresszió, a polgári fejlődés útját. Batthyány, Széchenyi, Kossuth, Deák vagy Eötvös Magyarországot a világhoz mérte. A világ akkor is, miként ma, nekünk, magyarok számára nemegyszer Nyugat-Európát vagy Nyugat-Európa legfejlettebb államait jelentette. E nagyszerű államférfiakhoz csak kellő alázattal, szerénységgel és visszafogottsággal mérhetjük magunkat, törekvéseik, tetteik, elszántságuk azonban világos példát mutat, a küzdelemhez pedig erőt ad.
Felemelni a nemzetet, megújítani az országot küzdelmes dolog. Meg kell küzdeni előjogokkal, megszokással, az újtól való félelemmel és nemegyszer - miként annak idején, úgy mostanában is - kicsinyes vagy középszerű pártoskodással. De ha van kellő bátorság, ha van szenvedély, tehetség és erő, akkor lehet győzni.
Talán sokan tudják, hogy mily heves ellenállást váltott ki valamikor a tizenkilencedik század végén, az utolsó évtizedben az, amikor a polgári esküvő jogintézményét kívánták bevezetni. Nem egyszerűen tízezrek, de talán százezren is tüntettek akkor a pesti utcán. Természetesen volt érve a polgári szertartás bevezetését indokló és azokkal szemben időnként rendkívül erőszakosan fellépő sokaságnak is. De akik látták, hogy merre megy a világ, és merre megy az ország, azok nem hagyták magukat eltántorítani. Azok tudták, hogy a polgári fejlődés útjára lépett Magyarországnak erre van szüksége. Hittek igazukban, és szolgálták a nemzetüket akkor is, ha ahhoz konfliktust kellett vállalni. És ma tudjuk, hogy jól tették.
Tisztelt Honfitársaim! Hölgyeim és Uraim! Én a kormányom és a magam sorsát összekötöm Magyarország megújításával, a nyugodt reformpolitikával. Ehhez kérek támogatást. Hazafi vagyok, demokrata és reformer. Olyan kormányt vezetek, melynek egyetlen célja van: megújítani Magyarországot, erőssé tenni és együtt tartani. Igen, ma szükség van hazafiságra. A hazafiság azt jelenti, hogy merünk okosan változtatni, a világgal együttműködni és versenyezni, reformálni, és ha kell, kompromisszumot is kötni. Óvni és védeni fogom a gyülekezés és a szólás szabadságát. Meghallom azok panaszát, akiket méltánytalanság vagy jogsérelem ér, de a politikai gáncs, az utcai zavargás, a parlamenti ki- vagy éppen bevonulás, az otromba személyeskedés nem tántorít el. (Taps az MSZP soraiban.) Politikámat a parlamenti többség akaratára és támogatására építem. Ők közvetítik a népakaratot, a parlamentnek számolok be és el, s majd’ 2010-ben a választók eldöntik, kívánják-e, hogy továbbvigyük a reformpolitikát. Mélyen hiszem, hogy sok vita, helyenként kompromisszumok mellett a nyugodt, de bátor reformpolitika sikeres lesz. Hiszem, hogy szocialisták és liberálisok kormánya emelkedő pályára állítja Magyarországot, és méltó utódai leszünk a reformkor legkiválóbb, legnagyobb politikusainak. (Taps az MSZP soraiban.)
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt hónapokban nemcsak alapvető céljaink, de az ezeket szolgáló legfontosabb eszközök sem változtak: kiigazítással egyensúlyt teremteni a költségvetésben, reformokkal és fejlesztésekkel pedig megújítani Magyarországot. A kiigazítás a korábbi nagyravágyó politika következménye. Ha úgy tetszik, túl sokat akartunk a jóból, nem magunknak: a nemzetnek. Most meg spórolni persze senki sem szeret, akkor sem, vagy talán éppen akkor a legkevésbé, ha a szűk esztendő hirtelen köszönt be, mi több, korábbi gazdagabb éveket vált fel.
(13.20)
Kár lenne, és nem is lehet tagadni, az elmúlt évek soha nem látott jövedelemnövekedéséből most 2-3 százalékot vissza kellett kérnünk, vennünk. Az idei év ráadásul kétszeresen is nehéz: a legtöbbeket sújtja a kiigazítás egyik-másik eleme, közben az egészségügy, az oktatás vagy az igazgatás átalakítása újabb bizonytalanságok forrása. Beszéljünk hát külön-külön ezekről a dolgokról!
Ami a kiigazításokat illeti: először is köszönöm Magyarország valamennyi polgárának, hogy elfogadta és tudomásul vette a kiigazítás szükségességét. Köszönöm nekik. (Taps a kormánypártok soraiból.) Tudom, hogy milyen sokaknak okoz csalódást és nehézséget, hogy a magasabb társadalombiztosítási fizetési kötelezettség miatt kisebb lett a fizetésük, ráadásul ezzel egy időben magasabbak lettek az árak. Tudom, hogy ezt megérzi a családok túlnyomó többsége. Tudom, hogy a rezsi vagy éppen a törlesztőrészletek levonása után maradt pénzben az a jó néhány ezer forint nagyon is sokat számít. De muszáj azt mondanom önöknek: meg kellett tenni, ha nem mi igazítjuk ki sorsunkat, akkor megteszi helyettünk a kényszer, ami nehezebb, fájdalmasabb és kiszámíthatatlanabb lett volna.
Tudom, hogy nagy volt az áldozat, de hozzá kell tegyem: most már elérhető közelségben van a kiigazítás eredménye. És hogy ez megtörténhetett, most itt, az Országgyűlésben Magyarország polgárai mellett, akik elfogadták, de legalább tudomásul vették ennek szükségességét, meg kell hogy köszönjem, hogy értő partner és politikai szövetséges volt ebben a parlamenti pártok többsége, különösen a két kormánypárti frakció. Képviselőtársaim, köszönöm önöknek. Tudom, hogy nem könnyű ilyen döntés meghozatalában részt venni. Tudom, hogy otthon megkérdezik a választók, hogy képviselő úr, kellett-e ez, és képviselő asszony, tudja-e, hogy milyen nehéz, de önök mégis megtették. Azt kell önöknek mondjam, hazájukat és a nemzetüket szolgálták. Köszönöm önöknek.
Ugyanakkor hadd emlékeztessek arra, hogy tavaly nyáron, amikor a kiigazítás programját az Országgyűlésnek beterjesztettük, milyen sokan kételkedtek a kiigazítás majdani sikerében, itthon és külföldön is többen, sokkal többen voltak azok, akik azt mondták, bizony-bizony, jönni fog majd még harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, ki tudja, hányadik csomag, és eredménytelen lesz a kiigazítás. Most, több hónapnyi tapasztalattal a hátunk mögött nyugodtan mondhatjuk, a kiigazítás költségvetési értelemben sikeres volt. A költségvetés havi egyenlegei rendre jobbak az előre jelzettnél, a tervezett ütemben közelítjük az egyensúlyi pályát, tavaly év végén a hiányunk kedvezőbb volt a vártnál, és ez igaz az idei első hónap, január egyenlegére is.
Meg kívánom erősíteni, az államháztartási folyamatokba pusztán költségvetési egyensúlyteremtő szándékkal nem kell beavatkozni. Ha valami rendkívüli nem történik a világgazdaságban, ha úgy tetszik, nem áll tetejére a világ, akkor újabb kiigazításra nincsen szükség. Ez nem jelenti azt - mondom jó előre -, hogy nincsen szükség feszes költségvetésre. De igen, arra szükség van! De nincsen szükség újabb, az eddig kitűzött pályától, az eddig meghozott intézkedésektől eltérő, kizárólag a költségvetés szempontjaira önmagában figyelemmel lévő, megszorító jellegű intézkedésekre. És ez fontos dolog, ez az ország egyik első, bár kétségtelen, nem könnyű sikere.
Jövedelmek tekintetében és az árakról szólva az idei, a 2007-es év a legnehezebb; jövőre, 2008-ban a reáljövedelmek már nem csökkennek. 2009-től pedig már lehet és talán érdemes is ráállni egy olyan pályára, amelyen a gazdasági növekedés felét mindig a jövedelemnövelésre fordítjuk. A felét, nem kevesebbet, de talán épp azért, mert felelősek vagyunk a holnapért, nem is többet, a többit majd befektetjük. Ez jó az országnak, és jó az embereknek is.
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A kiigazítás fontos volt. De persze ennél többre vágyunk, meg kívánjuk újítani az országot. Ehhez változás, reformok és fejlesztések kellenek. Nézzünk csak körül a világban, nézzük meg, melyek a sikeres nemzetek! Talán azok, amelyek kizárólag ragyogó történelmi múltjukra hivatkozhatnak? Ugye, nem? Vagy azok, amelyek elfordulnak a világtól, és bezárkóznak? Ugye, ők sem sikeresek? Ugye, önök is azt látják, amit én látok, hogy azok a nemzetek sikeresek, amelyeknek gyorsan növekszik a gazdaságuk, és ez a gazdasági növekedés rendre a beruházásokból, az exportból, a jobb oktatásból, a tudásba, a technológiába, a kutatás-fejlesztésbe történő befektetésből származik? Igen! Hát akkor? Ha ilyen egyértelmű a példa, akkor mire várunk?
De beszéljünk meg még valamit, mert van itt egy nyilvánvaló konfliktus. Aki növekedéspárti, modern gazdaságot kíván, annak az oktatásba és a tudományba kell alapvetően befektetni, és csak mérsékelten engedheti meg magának, hogy forrásait általános ártámogatásra vagy éppen a mai fogyasztást szolgáló jövedelemnövelésre fordítsa. A sikeres országok egyensúlyban tartják költségvetésüket, és befektetnek tehát az oktatásba, a kutatás-fejlesztésbe, a modern igazgatásba. Csak olyan mértékben élhetünk a mának, hogy maradjon erő befektetni a holnapba. Ez bizony - kár lenne tagadni - hangsúlyváltást igényelt, és ezt fenn kell tartani a jövőben is. Rövid távon azért spórolunk tehát, hogy egyensúly legyen, utána pedig azért, hogy több maradjon befektetni a holnapba.
Magyarország a Magyar Nemzeti Bank elemzése szerint az utóbbi hat-hét évben lendületét vesztette. Észtország mára megelőzött bennünket, és ha nem vigyázunk, ha nem kapcsolunk nagyobb tempóra, bizony lehagyhat bennünket Szlovákia is. Mi meg, hölgyeim és uraim, ezzel egy időben egymással vitatkozunk. Beszéljünk hát világosan! A kiigazítás kényszer volt, kényszer, mert tartósan nem élhetünk pénzügyi vagy költségvetési egyensúly nélkül, csakúgy, mint egyetlen háztartás, csakúgy, mint egyetlen vállalkozás, csakúgy, mint egyetlen iskola sem.
A reformokkal azonban ez nincs így. A reformok e tekintetben - és csak e tekintetben - akár halogathatók is lennének, miképpen halogatja a fölkészülést a diák, aki mindig talál magának mentséget, miközben kerüli a kemény edzéseket az a sportoló, aki tán szeretne győzni, de nincs kellő elszántsága és ereje az ehhez szükséges erőfeszítésre. Pusztán az a kérdés, hogy mi, magyarok sikeresek akarunk-e lenni, és van-e hozzá kellő elszántságunk, hogy ennek érdekében változtassunk, és miként az éjszaka is fennmaradó tanuló, miként a szokásos edzésére még egy lapáttal rátévő sportoló, tudjuk, hogy ez persze erőfeszítéssel jár, hogy ez ma bizony helyenként kényelmetlen, de tudjuk, hogy hova vezet az út.
Az elmúlt hetek és hónapok sokfajta politikai vitától, ha úgy tetszik, botránytól voltak hangosak.
(13.30)
De - és ezt mondom nem csak politikustársaimnak és a teljes magyar nyilvánosságnak - az igazi botrányról alig esett szó. Mert, tudják, az igazi botrány az, hogy nemzetközi felmérések szerint a mai 40 évesek mintegy 75 százalékának rossz az írottszöveg-értése. Az igazi botrány az, hogy az Európai Unióban az utolsók között kullogunk az idegennyelv-tudásban; nálunk rosszabb eredményt talán csak az angolok érnek el, de van nekik egy szerencséjük: az ő nyelvüket viszonylag sokan beszélik.
Az igazi botrány az, hogy ma Magyarországon a felnőtteknek csak fele vagy harmada vesz részt továbbképzésben és átképzésben, fele vagy harmada, mint Európa többi országában. Mi mintha nem éreznénk, hogy sikeresnek lenni személyesen, és sikeresnek lenni a nemzetnek csak erőfeszítéssel és befektetéssel lehet.
Ha van botrány, akkor az a botrány, hogy minden ötödik gyermek úgy hagyja el az iskolapadot, hogy nincsen szakképzettsége, ez közel 20 ezer ember minden évben. Ők lesznek a holnap szegényei, ők lesznek a holnap kiszolgáltatottjai, őértük fog majd fájni a szívünk és a lelkünk pár tíz év múlva, mert most hagytuk, hogy elhagyják az iskolát anélkül, hogy szert tettek volna arra a képességre és tudásra, ami kell nekik.
Ha van botrány, hölgyeim és uraim, akkor az a botrány, hogy a magyar felnőtt lakosság legfeljebb csak nyolc általános iskolát elvégzett, hihetetlen nagy számú, mintegy 30 százalékot kitevő részének alig-alig van munkája, és közülük csak talán minden harmadik van elhelyezkedve, mert nem foglalkoztathatóak, mert nem tudnak annyit, mert már hiányoznak azok a képességeik, amelyek ma szükségesek.
Ha van botrány, akkor az, hogy a szakképzetlen férfiak 16 évvel kevesebbet élnek, mint diplomás társaik, és mi arról beszélünk, hogy közös a nemzet, és közös a haza, de ezek szerint véglegesen elválnak sorsok attól függően, hogy ki életének első húsz évében hova jut, hogy lesz-e szakmája, hogy lesz-e diplomája.
Az igazi botrány az, hogy 700-800 ezerre tehető azoknak a száma, akik valóságos jövedelmüknél kisebb bérre vannak bejelentve, és ezen kisebb bér után fizetve a tb-t olyan alacsony nyugdíjuk lesz majd pár év múlva, ami nem lesz elegendő a megélhetésükhöz.
Ha van botrány, akkor az, hogy ma minden harmadik nyugdíjas rokkantnyugdíjas, és ez utóbbiak közül minden második még aktív korban van, akár dolgozhatna is, akár a munka adhatna értelmet életének.
És igen, ha van botrány, akkor az, hogy Európában az egyik legutolsók vagyunk abban, hogy a vállalatok - nem az állam, a vállalatok - mennyit költenek kutatásra és fejlesztésre, a holnap sikerére, más vállalatok pedig ezzel egy időben például az építőiparban vagy a biztosítási szektorban bennünket, adófizetőket, vásárlókat százmilliókkal vagy milliárdokkal megkárosító kartellmegállapodásokat kötnek. Igen, hölgyeim és uraim, ez az igazi botrány, és ezekről a botrányokról Magyarországon a kelleténél kevesebbet tudunk, kevesebbet beszélünk, és úgy tűnik, hogy az elmúlt igen-igen sok évben kevesebbet tettünk, mint tehettünk volna. Ezek évtizedes problémák.
Nem mondom azt, hogy a korábbi kormányok soha semmit nem tettek ennek érdekében - nem mondom. Az előző kormányzati ciklusban mi magunk is elsősorban a száz lépés programjának keretén belül sok mindent tettünk például a szakképzés megújításáért, a nyugdíjrendszer átalakításáért, de nem eleget. Most szocialistákon és liberálisokon a sor, hogy ne engedjék meg, hogy ne ezekről a botrányokról szóljon a politika, mert ezekből a botrányokból majd származik egy nemzeti felelősség, a cselekvés felelőssége. Ha sikeresek akarunk lenni, akkor ezekkel kell foglalkozzunk.
Az ország szempontjából alig van annál fontosabb, mint hogy nyitott, nem pártoskodó, széles szakmai kört bevonó tárgyalások kezdődjenek arról, hogy hogyan lehetünk úrrá ezeken a kérdéseken, mert itt dől el, hogy fel fog-e emelkedni Magyarország, itt dől el, hogy hogyan fognak majd ránézni a ma politikusaira; olyanokra-e, akik megváltoztatták Magyarország sorsát és jövőjét, vagy olyanokra, mint akiknek semmi más nem volt fontosabb, mint vívni lehetetlen és sehova nem vezető vitájukat, és odakerülni az újságok címlapjára, hogy róluk szóljon a nyilvánosság szinte bármint megtéve azért. De a legsúlyosabb következmény, hölgyeim és uraim, be kell önöknek valljam, nem a rosszkedv és nem a sokakat letaglózó csalódottság. A legsúlyosabb következmény, hogy az ország a valóságos nemzeti kérdésekkel, ezekkel a kérdésekkel nem tud eleget foglalkozni.
Én pedig azt mondom, ha valamiért érdemes politikusnak lenni, ha valamiért érdemes elszegődni a köz szolgálatába, akkor ezért. Azt kívánom, hogy szocialisták és liberálisok kormánya majd akként legyen megismert a történelemben, hogy ezek a férfiak és ezek az asszonyok tudták, hogy mit jelent a hazafias cselekedet, ezek tudták, hogy nem a beszéd, hanem az ezekben a kérdésekben való tett az, ami fölemelheti az országot. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Az elmúlt hetekben vagy talán az elmúlt héten három nyitott szakmai, ha úgy tetszik, nemzeti kerekasztal szerveződött a nyugdíjrendszer, a közoktatás reformjáról, arról a kérdésről tárgyalva és eszmét cserélve reményeink szerint, végeredményben majd okos ajánlásokat a kormánynak megfogalmazva, hogy miként tehető versenyképesebbé a magyar gazdaság. Igen, ezek a nagy kérdések. A kormány ezekre a kérdésekre kíván koncentrálni, és nem fogja magát hagyni eltántorítani attól, hogy politizálásának középpontjában ezek a kérdések legyenek. Arról szól a kormánypolitika, hogy hogyan tehető sikeresebbé Magyarország, és hogyan tehető könnyebbé a hétköznapi élet.
Teljes felsorolást most nem adhatok önöknek, hogy melyek is ezek a kérdések, az ezt tartalmazó munkaprogramunkat ezen a héten nyilvánosságra hozzuk. De hadd említsek egy-két fontos ügyet, amely a kormány ez évi munkaprogramjában szerepel! Annak érdekében, hogy felsőoktatási intézményeink, egyetemeink Európa legjobbjai közé kerülhessenek be, hogy az ott megszerzett tudás olyan legyen, hogy a mi hallgatóink semmivel ne maradjanak le azoktól, akik Lyonban vagy éppen Bolognában végeztek, ezért nyugodt és széles párbeszédben zajlik a felsősoktatás minőségi megújítása.
Fontos év lesz az idei. Annak érdekében, hogy újra vonzó, kiszámítható és perspektívát nyújtó legyen a katonai pálya, a Magyar Honvédség pedig a NATO részeként védhesse nemcsak a magyar hazát, de részt vállalhasson, és komoly eredményeket mutathasson fel a globális küzdelmekben, a globális biztonság megóvásában, megteremtésében, a terrorizmus elleni nemzetközi harcban, már zajlik, és az idei évben befejezzük a Magyar Honvédség vezetésirányítási rendszerének, belső struktúrájának mély átalakítását.
Annak érdekében, hogy jobban megérje dolgozni, hogy a szociális támogatás ne váltsa ki a munkát, aki tud, a köz szociális támogatásáért vállalja az együttműködést is és a közhasznú munkát is, összekapcsoljuk a munkaügyi és a szociális ellátás egész filozófiáját és munkaügyi rendszerét, és az egészségkárosodottak rehabilitációs rendszerének mély átalakításával tízezreknek szeretnénk megteremteni a lehetőséget, hogy újra bekapcsolódhassanak az értelmes munkavégzés világába.
A magyar mezőgazdaságban ma nem reformokra van elsősorban szükség, hanem éppen arra, amit az elmúlt hónapokban, vagy ha úgy tetszik, már az elmúlt két évben tettünk: nyugodt építkezés és fejlesztés jellemzi az agráriumot. Ezt a politikát fogjuk folytatni. Ha kell, ehhez küzdeni fogunk Brüsszelben, mint ahogy tesszük is, és ha kell, védeni fogjuk piacainkat, védeni fogjuk termelőinket, és garantálni fogjuk a magyar élelmiszerek biztonságát, mert elkísérjük azok útját a szántóföldtől a fogyasztók asztaláig. Igen, és folyamatosan tárgyalunk önkormányzatokkal az önkormányzati rendszer megújításáról, hogy a feladatokhoz illeszkedő legyen a finanszírozás, hogy a helyi kormányzat, az önkormányzat működése, a rátestált feladatok elvégzése kiszámíthatóbb és eredményesebb legyen.
(13.40)
A személyi és a közösségi autonómia, a szabadság és a rend jobb összeillesztése érdekében idén elkezdődik a büntető törvénykönyv és a polgári törvénykönyv átfogó megújítása. Ezek az évtizedes kódexek új, modernebb, bennünket jobban szolgáló életre fognak lelni.
A következő hónapok egyik legbonyolultabb feladata, hogy új energiapolitikai koncepciót fogadjunk el; csökkentsük egyoldali függőségünket, növeljük az energiaellátás biztonságát, védjük a fogyasztók érdekét, támaszkodjunk jobban a zöldenergiára. El fog kezdődni a vita, mert el kell kezdenünk majd a vitát arról, hogy mit kezdjünk vele, és mi legyen a nukleáris energia sorsa és jövője Magyarországon. Itt áll előttünk ez a kérdés, beszélnünk kell majd róla.
Eközben zajlik a közösségi közlekedés átfogó korszerűsítése. Itt áll előttünk hatalmas nagy falatként a Volánok és a MÁV jövője. Ma 160 milliárd forintnyi támogatást adunk, kérem szépen, többet, mint félévi családtámogatás. És azt látjuk, hogy az utasok mégis elégedetlenek, drágának találják már ma is a közlekedést, miközben alig fizetik ki a valóságos költségek talán 10 százalékát. A vonatközlekedésünk, személyközlekedésünk pedig, az a legkevesebb, ha azt mondhatom: rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után.
Több tárca és az érdekképviseletek ugyanakkor közösen dolgoznak azon, hogy átalakítsuk a magyar cégjogot, hogy lehetővé váljon - és nem tévedés, amit itt hallanak -, hogy Magyarországon akár pár órán belül vállalkozást lehessen alapítani. Igen, pár órán belül, hogy kevesebb legyen a teher, kevesebb legyen a bürokrácia, könnyebb legyen a vállalkozás Magyarországon.
Eközben folytatjuk a központi közigazgatás reformját, általánossá tesszük a teljesítményelvet, hogy bennünket, adófizetőket szolgáljon az igazgatás, hogy ne a hivatalról, hanem a mi elintézendő ügyeinkről szóljon. Ezt a teljesítményelvet fogjuk érvényesíteni a mérési, értékelési és jövedelemrendszerben.
Mindeközben a helyi igazgatásban folytatjuk a kistérségi és regionális együttműködés ösztönzését, hogy az ügyek közelebb kerüljenek a polgárokhoz, és színvonalasabb szolgáltatást kaphassanak, kevesebb pénzért jobbat. Ez az átalakítás elve.
És hogy egy szimbolikus ügyet még itt az asztalra tegyek, elkezdtük, de a sok-sok ilyen-olyan vita miatt félbehagytuk, itt az ideje, hogy újra megvitassuk: rendjén van-e a pártfinanszírozás mai módja, vagy éppen azért, hogy a demokratikus politizálás ezen háttere is átláthatóbb és ellenőrizhetőbb legyen, bizony újra napirendre kell venni azt a törvényjavaslatot, amelyet a júniusi kormányalakítás után egyszer már a parlament elé terjesztettünk. Igen, dolgunk van elég.
Hozzáteszem: nem kétséges, hogy ezeknek a hónapoknak talán az egészségügyi reform a legnagyobb és a legnehezebb feladata. A magyar egészségügy, orvosok, ápolók, asszisztensek tízezreinek kemény és sokszor nem eléggé megbecsült munkája ellenére nem tud bennünket annyira és olyan jól szolgálni, mint ahogy mi gondoljuk, hogy megérdemelnénk, sőt azt gondoljuk, hogy talán annyira sem, mint amennyit mi erre az egészségügyre összességében és végül is költünk. Ugye tudják, hogy a magyar egészségügy teljesítménye ma a legfontosabb betegségcsoportokban elért gyógyítási arány tekintetében - a korábbi 25 európai tagállam teljesítményét összehasonlítva - az utolsó előtti? Ugye, tudják, hogy ugyanakkor listavezetők vagyunk a kórházi ágyak tekintetében? De a listáknak a végén kullogunk akkor, hogyha azt nézzük meg, hogy mennyi a háziorvos, hogy a legmodernebb diagnosztikai eszközökből mennyi áll rendelkezésre, és hogy milyen elterjedten tudjuk használni az orvosi technológiák és beavatkozások legmodernebb körét.
Ugye tudják, hogy kétszerese lehet az elhalálozás kockázata annak, akit egy szívinfarktus után nem a megyei, legjobban felszerelt, kiemelt kórházba visznek be, hanem a legközelebbi, mondjuk, kisvárosi kórházba? És ugye tudják, hogy ezt nem tudják a mi betegeink? Ugye tudják, hogy talán az egyetlen ország vagyunk Európában, akik annyit költünk gyógyszertámogatásra, mint a kórházi ágyakhoz kötődő, sok-sok fajta, nagyon bonyolult, nagyon modern egészségügyi szolgáltatásokra? És ugye tudják, hogy mindezt úgy érjük el, hogy mi a nemzeti jövedelmünkből arányosan nagyjából annyit költünk az egészségügyre, mint például Spanyolország vagy a nálunk sokszorosan gazdagabb Luxemburg?
Hölgyeim és uraim, a magyar egészségügynek komoly szervi bajai vannak. Ezért a reform, vagy ha úgy tetszik: az átfogó terápiás kezelésen alapuló gyógyítás elkerülhetetlen. Ha halogatnánk, miként a betegségével szembenézni nem kívánó beteg, akkor csak áltatnánk magunkat, és higgyék el: ugyanezt tennénk, ha folytatnánk a korábbi „majdnem” terápiát, pillanatnyi fájdalomcsillapítóval vagy lázcsillapítóval próbálnánk kezelni az egyre összetettebb, valóban szervi bajokat.
Tudom, hogy rendkívül nehéz az átalakítás időszaka, ráadásul sok a bizonytalanság, nagyon sok a kényelmetlenség, de muszáj újra mondanom: alig ismerek olyan embert, aki szereti az otthona átalakításával vagy akár csak a lakás kifestésével járó gondokat és bajokat. Sőt olyat is keveset ismerek, aki akár akkor kiigazodna a tervrajzok világában, amikor már nem is csak a tervrajzot lehet nézni, hanem az átalakításra váró lakás egyik-másik falát már felhúzták. Bizony-bizony mindenfajta átalakítás borzasztóan nehéz, mégis muszáj menni előre és muszáj tenni. Persze, hogy visszatérjek akkor mégiscsak inkább egészségügyi példához, igazuk van, hogyha azt mondják, hogy a jó orvos bevonja a páciensét a gyógyítási folyamatba, magyaráz, együttműködést kér, hiszen tudjuk, a legfontosabb, hogy a beteg maga is tudatában legyen állapotának, és meg akarjon gyógyulni. Mi tagadás, e tekintetben mi időnként nem bizonyultunk jó orvosoknak.
Ezen érdemes változtatni, de a műtétet vagy a műtéteket nem halasztjuk el. Az egészségügyi reformot végigvisszük. Az elkötelezettség ugyanakkor nem jelent vaskalaposságot, és oktalannak tartanám a túlbuzgóságot is. Csak hogy egy-két példát mondjak, ilyenfajta túlbuzgóságnak gondolom, amikor azt kérik édesanyáktól és édesapáktól, hogy ha bemennek a beteg gyermekük mellé a kórházba, akinek egyébként a mentesség okán nem kell kórházi napidíjat fizetni, az ott éjszakázó, a gyermeke gyógyításában segédkező édesanya vagy édesapa pedig fizessen kórházi napidíjat. Én őszintén szólva ezt érzéketlenségnek gondolom. Ezért aztán, egyetértésben a miniszter úrral, azt gondolom, hogy az ilyenfajta szabályokat meg kell változtatni. (Taps az MSZP padsoraiból.)
De életidegennek gondolom azt is, ha valaki olyan tanácsokat ad háziorvosoknak, és azzal borzolja a kedélyeket, hogy ahhoz, hogy kockázat nélkül beszedhessék a vizitdíjat, különleges, úgynevezett UV-lámpát tartsanak megnézni, hogy az átadott pénz nem hamis-e. Őszintén szólva: érzéketlenséggel, rossz döntésekkel szerintem kár a kedélyeket borzolni.
(13.50)
Épp elég nehéz és konfliktusos, sok-sok bizonytalanságot kelt a reform akkor is, ha okosak és előkészítettek a döntések, kár lenne egymásra licitálni abban, hogy ki tud még meggondolatlanabb intézkedésekre javaslatokat tenni.
Ugyanakkor a reformpolitika legnagyobb kerékkötője, hogy nem könnyű életszerűen bemutatni, mi is lesz a közvetlen, kézzelfogható, szemmel látható eredménye. Túl bonyolult ahhoz az egészségügyi rendszer, mi, polgárok pedig ennek a rendszernek csak - hogy mondjam? Ne értsék félre! - a kirakatát látjuk. A jobb minőség, ha arról beszélünk, úgy általában az embereknek nem jelent semmit, és köztünk szólva énszerintem időnként el sem hiszik.
Éppen ezért hadd mondjak most egy példát. Hogy ne legyek vádolható ebben a kérdésben bármifajta politikai pártoskodással, a példát kifejezetten egy olyan városból hozom, amelynek ellenzéki a polgármestere. Kaposváron ma is elismert kórház működik. Negyvennégy pavilonban, széttagoltan folyik a gyógyítás; 20-30 betegre jut egy fürdőszoba. A betegeket az egyik épületből a másikba viszik. El lehet képzelni, hogy milyenek a körülmények - nyilván rosszak -, sok a kényelmetlenség, és az meg bennünket kell hogy izgasson, hogy ez az egész elképesztően sokba kerül így.
A következő három-négy évben egy teljesen új kórházi épületet építünk. A 44 helyről egy helyre kerül a gyógyítás. A szobák többsége egy-két ágyas lesz, mindegyikhez lesz fürdőszoba, televízió és internet - itt teszem hozzá, csak legyenek olyanok egyre nagyobb számban a magyarok, hogy tudják is az internetet használni. A betegek menüből választhatnak, eldönthetik majd - nyilván bizonyos körülmények között és bizonyos feltételekkel -, hogy mit kívánnak ebédre vagy vacsorára. Ugye, ez alig elképzelhető világ ma? Pedig itt van, kézzelfogható közelségben! Mondják, ezért érdemes áldozatot hozni, megküzdeni? Erről is szól az egészségügyi reform!
Meg arról is, hogy számtalan kistérségben, ahol ma nincs modern járóbeteg-ellátás és -központ, ott új járóbeteg-ellátó központokat építünk. Ma 15 ilyen korszerű kistérségi járóbeteg-ellátó központot terveznek a mi kollégáink felépíteni. Csak azért, mert nem szeretném kihagyni egyiküket sem, fájna a szívem, ha ki kellene emelni kettőt, nagyon gyorsan hadd soroljam a ma tervben lévő 15-öt. Bácsban a kiskunmajsai, Baranyában a szentlőrinci és a sásdi, Borsodban az abaúj-hegyközi és a bodrogközi, Győr-Moson-Sopronban a pannonhalmi, Veszprémben a péti, Hajdú-Bihar megyében a derecske-lévavértesi és a hajdúhadházi, sőt a polgári, Szabolcsban a baktalórántházi, az ibrány-nagykalászi, Nógrádban a rétsági vagy a szécsényi, Tolnában pedig a tamási kistérségben kívánnak felépíteni az én kollégáim új, modern járóbetegközpontot. Ezekről is szól az egészségügy.
Nyilván akkor tesszük jól a dolgunkat, ha a következő 7-8 évben, miközben zajlik az egészségügy átalakítása, azt is látják egyre többen, hogy nem egyszerűen lebontásról szól ez, nem egyszerűen több felelősségről, hanem jobb minőségű szolgáltatásról. Természetesen az út elején, miként egy felújításra váró házban, ma még inkább csak a bontást látják, mi tagadás, időnként elég türelmetlenül. De a mi felelősségünk megmutatni, hogy mi lesz ennek a folyamatnak a vége.
Igen, hölgyeim és uraim, új Magyarországot építünk. Lebontjuk és átalakítjuk a régi, sokszor avítt viszonyokat. A lebontás és az építés időszaka tudom, hogy nehéz. De lassan az is látszik, hogy mi fog a régi helyébe lépni. Az Új Magyarország fejlesztési program már erről az új világról szól. Van okunk büszkének lenni arra, hogy Magyarország volt a 25-ök közül Európában a negyedik, aki nemcsak beadta, hanem akinek be is fogadták a fejlesztési programját. Sőt mondok mást. Magyarország a legelső, aki a 2007 és 2013 közötti fejlesztési program keretében már kiírt pályázatot.
Mi, magyarok szeretünk fanyalogni. Mi, magyarok szeretünk panaszkodni. Én itt, az Országgyűlésben kevés jó szót hallottam arról, hogyan mennek fejlesztési ügyeink. Ezért aztán büszkén és elismerően mondom: Magyarország Európában a legelső, aki a 2007-ben kezdődő időszak legelső hónapjának utolsó napjaiban már annyira felkészült, hogy pályázatot írhatott ki. Van ok azt gondolni, sok-sok, helyenként jogos kritika mellett, hogy ez a kormány tudja, hogy mi a fontos az országnak, és hogy hogyan lehet szolgálni az ország érdekeit. (Taps az MSZP soraiban.)
Programok sokasága fog elindulni az idén. Én e sok programból itt, e helyen csak öt úgynevezett zászlóshajó programról hadd beszéljek. Talán bizonyos szempontok szerint az öt legfontosabbról. A zászlóshajó, amely elöl megy, amely mutatja az irányt, amely jelképe is mindannak, amit szeretnénk. Az első zászlóshajó arról szól, hogy egyetlen gyerek se maradjon le, hogy egyetlen gyerek se vesszen el. Arról szól, hogy szembenézzünk azzal a problémával, hogy ma majd’ minden harmadik gyermek nehéz sorsú, szegény családba születik. Ráadásul tudjuk, hogy ma az oktatási rendszerünk nem segíti azt, hogy valaki kitörjön ebből a szegénységből, hanem bizony mindenki kicsikét továbbviszi a maga sorsát, amit otthonról hoz.
Igen, a vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyar iskolarendszer nem csökkenti, hanem növeli az otthonról hozott különbségeket. Az a cél, tisztelt Országgyűlés, hogy megtörjük a szegénység átöröklésének láncolatát, hogy a gyermekszegénység ma közel 20 százalékot megközelítő förtelmes és mondjuk úgy, szégyenteljes rátáját 2013-ig nagyjából egynegyedével, 15 százalékra csökkentsük. Ehhez persze már nagyon korán kell segíteni a legnehezebb helyzetben lévő családoknak. A biztos kezdet klubokat kell leginkább azokban a térségekben alapítani, ahol nagy a szegénység. Jelentősen növelni kell a bölcsődék számát, mert ma tudjuk, hogy a gyermekek már az iskolát megelőző időszakban veszítik el esélyeik jelentős részét. Az óvodai ellátás lehetőségét területileg teljes körűvé tesszük, és a ma ötéves kötelező óvodai korhatárt egy évvel korábbra visszük, négy évre leszállítjuk. De a program részeként szülőknek is támogatást kell adni, hiszen az a szülő, aki nem rendelkezik készségek, ismeretek sokaságával, hogy hogyan tudja a gyermekét segíteni, az a szülő nem képes a gyerek útját hatékonyan egyengetni.
Ehhez kapcsolódik a második zászlóshajó, egy modern, korszerű közoktatás szolgálatában, a XXI. század iskolájáról szól. Arról szól, hogy újítsuk meg a magyar pedagógiát, hogy legyen képes nem egyszerűen csak megtanítani gyermekeinket nagyon fontos tényekre, de megtanítani tanulni, megtanítani megőrizni azt a képességet, hogy életük végéig meg kell tartani a nyitottságot; hogy a magyar iskola képes legyen a nagyon sokfajta igényű, egymástól eltérő nevelési igényű gyerekekkel bánni. De megújítjuk, megújítunk vagy ezer iskolát. 100-120 milliárd forintot fogunk erre ebben a fejlesztési periódusban költeni. Az iskolákon kívül vagy 30 ezer tantermet fel fogunk szerelni az internet világában tábla és kréta helyett, a kétoldalú virtuális kommunikációt lehetővé tevő, a világot kinyitó úgynevezett digitális táblákkal. Nagy-Britannia példája azt mutatja, ahonnan jön ez a minta, hogy a gyermekek tanulási eredménye, a felzárkózás tempója radikálisan növekedett ezen új, modern technológiák pedagógiai alkalmazásával.
Mindeközben folytatjuk tovább a szakképzés reformját, 50 milliárd fog rendelkezésre állni csak az európai pénzekből, és legalább ugyanennyi az üzleti szférából.
(14.00)
A harmadik zászlóshajó azokról a térségekről szól, arról a 28 leghátrányosabb helyzetű kistérségről, amelynek lakói úgy érzik, hogy elfeledkezett róluk Magyarország. Ez a 28 hátrányos helyzetű kistérség elkülönítetten, a többiektől óva, dedikált módon, külön borítékban 120 milliárd forintot fog arra kapni, kistérségenként tehát 3-4 milliárd forintot, hogy maguk közösen integrált programokat indíthassanak el. Mert ezek a kistérségek nem egy vagy két problémával küzdenek. Itt baj van a közlekedéssel, baj van az oktatással, itt nincs munkahely, itt nincsenek közösségi terek. Itt sok mindennel baj van. Óvni kell ezen kistérségeket, és lehetőséget teremteni, hogy a zempléni kisfalvak, a dél-békési települések, az Ormánság önmagát elhagyatottnak hívő és érző lakossága, népe azt érezze, hogy van itt egy olyan kormány, amely nemcsak beszél arról, hogy fel kell zárkóztatni Magyarországon, hanem van is rá eszköze, és van is hozzá tehetsége.
Közben pedig bátorítani és segíteni kell az elöl haladókat. Igen, azokat kell segíteni és bátorítani, akik a leggyorsabban haladnak. A negyedik zászlóshajó tehát a leggyorsabban haladó fejlődési központokról, a tudáspólusokról szól, mert ők diktálják a tempót Magyarországon. Az, hogy milyen gyorsan megy Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs vagy Székesfehérvár, Veszprém, hogy milyen tempót tud diktálni Győr vagy Budapest, az nem csak ezeknek a városoknak vagy régióknak a belügye. Ezek azok, amelyek Magyarország modernizációjának útmutató csillagai.
Ezek a programok a gazdasági versenyképesség, a gazdasági teljesítmény növeléséről szólnak. Arról szól, hogy egy város, az egyetem és a vállalkozások sokasága, e három szereplő összefogva hogyan alakítja át egy város és egy régió gazdaságát; hogy ezek a városok Európából nézve is látható teljesítmény- és gazdasági központok lesznek. Városonként 60-80 milliárd fog rendelkezésre állni, de nem osztjuk ki a pénzt. Akinek jobb programja lesz, annak lehet, hogy 100 jut; aki lemarad a versenyben, annak lehet, hogy csak 20. Az elöl haladóknak versengeni kell. Akik hátul vannak, azoknak meg megfogjuk a kezét. Így lehet összeilleszteni tisztességesen egy versenyképes gazdaság szándékát az egymásért viselt szociális-társadalmi felelősséggel, ez a fajta kettősség tudja együtt tartani szocialisták és liberálisok kormányát és politikáját.
Az ötödik zászlóshajó a magyar gazdaság fontos szereplőiről, a kis- és közepes vállalkozásokról szól. Arról szól, hogy nincs sikeres magyar gazdaság, nincs fejlődő Magyarország sikeres hazai vállalkozások nélkül. Ők, a mikro-, kis- és közepes vállalkozások foglalkoztatják a munkában állók 65 százalékát, ők adják az export 35 százalékát. Az Új Magyarország program részeként olyan átfogó, komplex kis- és közepes vállalkozásfejlesztési program készül, amelynek az első pályázatát már éppen kiírtuk, mint korábban említettem, amely több mint 3000 milliárd forint forrást fog megmozgatni. Ebből a forrásból már ezekben a napokban kiírt pályázatokkal kezdve több mint 200 milliárd forint a vissza nem térítendő támogatás. Ennek két-háromszorosát fogják majd a magánpiacról megmozdítani. Több mint 170 milliárd forinttal fogunk tőke-, kockázati és hitelprogramok mögé állni, amelyek pedig több mint 2000 milliárd forint egyéb külső forrást fognak majd megmozdítani.
Magyar kis- és középvállalkozások fejlesztésében nem volt még olyan program, amely ilyen átfogóan és ilyen volumenben segítette volna őket, hogy ennek a fura, globalizálódó világnak ne csak a vesztesei lehessenek, hanem a megkapaszkodó nyertesei. Igen, ezeket a pályázatokat írtuk már ki többek között az elmúlt hetekben.
Honfitársaim! Tisztelt Országgyűlés! Nem tagadom, hazafias programként tekintek e tennivalók sokaságára. Áldozatokkal, erőfeszítéssel, reformokkal és fejlesztésekkel új pályára állítjuk és megújítjuk Magyarországot. A menetrend mostanra világos és kialakult. Az idei év még az áldozatvállalás éve, indulnak a reformok, lassan elkezdődnek a fejlesztések. Tudom, nem lesz könnyű az idei év. 2008 viszont már az átmenet éve. A jövedelmek nem csökkennek, a reformok elkezdenek működni. Nyilván szükség lesz majd kisebb-nagyobb módosításra. Lassan érzékelhetővé válik egyik-másik fejlesztés eredménye. 2009 a gyorsuló gazdaság, a fejlesztések sokaságának már látható világát hozza, és végre újra emelkedhetnek Magyarországon a jövedelmek. Mértéktartással és felelősséggel, igen, meg lehet újítani, és nyugodttá lehet tenni Magyarországot.
Ehhez a programhoz szükségünk van az ország segítségére és támogatására. És szükségünk van a parlament, a törvényhozók segítségére és támogatására is; arra a fajta bátor, progresszív elkötelezettségre, amit az elmúlt időszakban is mutattak.
Munkás és dolgos program ez, de csak ez hozhat eredményt. Ez az eredmény, ez a siker pedig közös lesz, valamennyiünké; valamennyi magyar emberé, valamennyi családé, a magyar hazáé és a köztársaságé.
Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormánypárti padsorokban.)
