HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az első számú nemzeti sorskérdés a népesedési helyzet alakulása. Miért nemzeti? Mert fölötte áll a pártpolitikai vitáknak, az egész nemzet sorsáról van szó, ami egyfajta, mondjuk ki, konszenzusos megoldást igényel. Azért az első számú, mert igen súlyos problémáról van szó. Nézzünk szembe a valósággal! Egyrészt az ország népessége rohamosan fogy, másrészt elöregedik a társadalom.
Most szeretném elkerülni azt a hibát, amibe könnyen beleesünk ilyenkor, hogy elővesszük a kutatási anyagokat, és számokkal próbáljuk meggyőzni egymást. Nekünk politikai mondanivalót kell megfogalmazni, de a számokat nem tudjuk nélkülözni.
Közel 40 ezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek. Az előbb elhangzott egy 25 ezres szám, ez is igaz. Miért? Mert például 2005-ben a 40 ezres fogyás 45 százalékát pótolta a határon túli magyarok bevándorlása. Abban a helyzetben vagyunk, és Trianonnak ez talán az egyetlen pozitív következménye, hogy a bevándorlók a nemzet részei. De ez nem jó megoldás, nem végleges megoldás, hiszen a szülőföld elhagyása nem lehet program.
(11.10)
A másik elkeserítő adat, amit szintén idéztek, hogy 2050-ben a demográfusok jóslata szerint - több változat létezik - 6 és 9 millió között határozzák meg azt a számot, ami várható az ország lakosságában. Azt hiszem, hogy ezek a legpesszimistább jóslatok egészen tragikus helyzetet teremtenek, ha megvalósul, de még az optimistábbak szerint az a 8,5 millió sem egy olyan lakosságszám, aminek ne lennének súlyos következményei, arról nem is beszélve, hogy a nemzettudatban bekövetkezett sérülés mit jelent.
Egy pillanatra azért itt megállnék, mert az adatok között egyet meg kell említenem, amire a miniszterelnök úr hivatkozott, és amiben az ő optimizmusát talán nem kellene osztani, a néhány éve megnövekedett gyermekszám, 1-2 ezerrel több gyermek születik. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szülőképes nők száma hogyan változott, akkor ez egy romló arány, ugyanis azok az évjáratok, amelyek most lettek szülőképesek, azok olyan nagy számúak, hogy sokkal több gyermeket kellett volna szülniük. Még egy adatot, és akkor azt hiszem, ideje befejezni az adatok sorolását: a teljes termékenységi arányszám, amely éppen a szülőképes nők gyermekvállalására utal, 1,3, ami messze alatta van annak, ami reprodukálni lenne képes az ország lakosságát. Ez tehát a helyzet.
Milyen következményei lesznek ennek? Egyrészt a nagy társadalmi szolgáltatórendszerek működőképességének veszélybe kerülése, egészségügy, nyugdíjrendszer, az egészségügy még inkább, mint a nyugdíjrendszer; súlyos munkaerőhiány, és amint mondtam, a nemzeti öntudat sérülése. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermektelen, elöregedő, rossz hangulatú társadalomban nem jó élni.
Ha a jelenséget és a következményeket néztük, ne feledkezzünk meg az okokról sem. Előrevetítenék egy gondolatot, ami talán nem a hazai viszonyokra utal. Korunkat a kultúrák harcaként jellemzik, és ha figyelembe vesszük, hogy lényegében három nagy kultúrkör küzd egymással, a nyugati, az ázsiai és az iszlám, akkor talán nem pesszimista gondolat a nyugati kultúra válságáról beszélni, és ennek a válságnak a keretében jelenik meg az a kettős ok, legalábbis az első, amit én fő oknak tartok nálunk is, a házasság és család intézményének a válsága. Ez nem az intézmény válsága persze, hanem az ember és magatartásának a válsága, de ezt nem hagyhatjuk szó nélkül, mert ezt tapasztaljuk naponta.
A másik ilyen fontos ok a gyermeknevelés biztonságának a hiánya. Az első mögött nyilván egy értékválság húzódik, egy életformaváltás, az egyéni törekvések elsőbbsége, a karrierépítés, tanulás elhúzódása, az első gyermek vállalási idejének kitolódása és sorolhatnánk, nem beszélve a munkahely és család összeegyeztethetetlenségének néhány kérdéséről, de egyfajta szemlélet jelenik meg. Én azt mondtam, hogy ez nem pártpolitikai küzdelmek témája, nyilvánvaló, de minden párt törekvése mögött egy eszmeiség jelenik meg, és az eszmék különbözősége itt, a Házon belül is megmutatkozik. Kulturáltan beszéljünk erről, és próbáljuk meg talán egymás szempontjait figyelembe venni.
Nem pártpolitikai kérdés, nem ellenzék és kormány harcának kérdése, mégis szólnom kell arról, hogy megjelent az utóbbi napokban egy miniszter szájából egy javaslat, hogy hogyan kellene átalakítani a családtámogatási rendszert. Úgy gondolom, hogy ez is kétféle szemlélet és kétféle - nyugodtan nevezzük így - életformának az ütközése, hiszen ha van mondanivalóm a családról, akkor nem a karrierépítés, az egyéni gazdagodás, az élvezetkeresés szempontja a fontos, hanem az elköteleződés a társ mellett, a gyermek vállalása, a szolidaritás, az odafordulás, ha kell, az áldozatvállalás. Ezek a szempontok meghatározzák az életformánkat is. Én azt mondom, hogy az utóbbi az, ami értelmessé teszi az ember életét, így érdemes élni.
Elhangzott egy-két mondat, amire azért utalnom kell, amelyek azzal vádolnak minket, hogy mi bele szeretnénk szólni a magánéletbe, nem tartjuk eléggé tiszteletben a nők önrendelkezési jogát. Ez így nem igaz, de ha már önrendelkezési jogról van szó, akkor hadd említsem meg, hogy Magyarországon nincs választási szabadsága a nőknek, nincsen, hiszen választhatja a karriert, nyugodtan elmehet gyermek nélkül dolgozni. Választhatja a legnehezebbet, a gyermeknevelést és a karriert együtt, de nem választhatja az anyaságot kizárólagosan, mert egykeresős családmodell nem létezik. Ez is a szabadság korlátozása, nézzük innen ezt a kérdést!
A házasság válságáról volt szó, engedjék meg, hogy itt megint nagyon kevés adatot elővegyek. 2005-ben 44 ezer házasságot kötöttek, 25 évvel ezelőtt a dupláját. Picit vitatkoznék az SZDSZ vezérszónokával, hiszen a házasság és az élettársi kapcsolat közül, a felmérések azt mutatják, hogy sokkal termékenyebb a házasság, tehát nem lehet azt mondani, hogy mindegy. Nyilvánvaló, ez miből adódik: a hosszú távú kiszámíthatóság, a biztonságérzet. S még egy dologban hadd vitatkozzam, ha már belementem ebbe: száz évvel ezelőtt, mondta, házasságot kötöttek, és kénytelen volt leélni az életét abban a házasságban. Közelítsük meg a kérdést talán úgy, hogy a házasságról nemcsak egy mondanivalónk van, hogy szabad elválnod, hanem tegyük hozzá, hogy biztonságérzetet ad az, ha én képes vagyok rábízni magamat a társamra, elfogadni őt és átadni önmagamat, vállaljuk közösen a gyermekeket, és az egymás felé fordulás nemcsak élményt jelent, hanem az életemnek tartalmat és értéket is ad. Így is lehet a házassághoz közelíteni. (Taps.)
És valóban nőtt a válások aránya, sőt, nem csupán az élettársi kapcsolatok aránya változott, hanem, ami ennél egy elgondolkodtatóbb adat, általában a párkapcsolatok száma csökkent. Tehát a házasság plusz élettársi kapcsolatok száma is sokkal kevesebb, mint amennyi előtte volt. Ez is egy elgondolkodtató tény. Az emberek magányossá válnak, és ebben az individualizálódó világban a gyermekvállalást segítő házassági és családi kapcsolatok száma csökkenve nyilvánvaló, hogy egyik fő oka ennek a demográfiai helyzetnek.
A másiknak jelöltem meg, a másik fontos oknak a gyermeknevelés biztonságának hiányát. A családtámogatási rendszerről azt mondják a demográfusok, hogy annak legfontosabb vonása a változtathatatlanság, a folyamatosság, a kiszámíthatóság, mert a biztonságérzet a legjobb eszköze a gyermekvállalási kedv növelésének. Ha hozzányúlunk a családtámogatási rendszerhez, az kizárólag a megerősítés, az építés, a továbbfejlesztésnek a lehetőségét adja számunkra, soha nem a leépítését. Ezért nem tudtunk egyetérteni az utóbbi évek változtatásaival.
A másik sajátossága a gyermeknevelés biztonsága hiányának az, hogy valóban a szegénységet vállalja az, aki gyermeket vállal. Egy igazságtalan adórendszer az, amit ma a gyakorlatban megélünk, hiszen az egyénnek kedvez, az individuumnak, és nem azt az életszerű megoldást választja, hogy ha a háztartás kiadásai sem egységesek, akkor nyilvánvaló, hogy az adózásnak is figyelembe kell vennie az eltartottak számát. Ez az igazságos és ez az életszerű. Mondhatjuk erre azt, hogy több európai országban ilyen nincsen, de vannak sikeres európai országok, amelyek teljes mértékben vagy részben ezt megvalósították. Miért ne őket kövessük? Nekünk a saját világunkat kell kialakítani, figyelembe véve a tapasztalatokat, de nem szolgai módon alkalmazkodva bárkihez.
(11.20)
Ha a jelenségekről és okokról beszéltünk, akkor mindenképpen szólni kell a megoldásról is. Emlékszem arra, amikor 2000 körül a kormány asztalára tett egy demográfusokból álló szakmai bizottság egy javaslatot a demográfiai helyzet megoldására. Ez a három demográfiai mutatóhoz kapcsolódó javaslat volt. Mi ez a három? A születések száma, a halálozási mutatók és a bevándorlás. Amikor mindegyikhez tettek javaslatot, azt mondták, hogy növelni kell a születések számát. Meglepő gondolat, persze erre nem is gondoltunk. Javítani a halálozási mutatókat, a születéskor várható élettartam növelése, azt hiszem, ez is logikus. De hozzátették azt, csupán szakmai szempontból, hogy egy irányított bevándorlást is meg kell gondolni.
Mi természetesen az első kettőt tudtuk elfogadni, hiszen ez az, ami egy nemzet életképességét igazolja, és ez az, amiben még vannak tartalékaink. Megpróbálom majd az utolsó szóban ezt a szerény kis tartalékot feltárni, hogy azért a végszó optimista legyen.
Úgy gondolom, hogy hármas megoldásban gondolkodhatunk. Az első, ami nem direkt politikai tevékenység eredménye lehet, hanem egy indirekt politikai akció, ami gyakorlatilag azokat a közösségeket erősíti meg, hozza helyzetbe, amely közösségek képesek a társadalmi tudatban az értékeket megjeleníteni. Mert szemléletváltás történt, értékválság van itthon is és Európa-szerte is, és ezt valamiképpen kezelnünk kell. Mik alkalmasak erre? Ezek a közösségek.
És mire gondolok? Az iskolára elsősorban. A gyerekek fejébe el kell ültetni azt, hogy családban élni jó. A média felelős képviselőire gondolok. Ez a legsúlyosabb kérdés, mert aki legtöbbet árt a családnak és a gyermekvállalás örömének és kedvének, az sajnos a média. Vannak, és bár többen lennének, akik felelősen gondolkodva tesznek ezért valamit, de nagyon kevesen, és nagyon súlyos a kár, amit itt elszenvedünk. Az egyházi közösségek éppen a normák közvetítésével alkalmasak erre; civil szervezetek, ha mást nem említek, csak a Nagycsaládosok Egyesületét. Ezeket a közösségeket kell megerősíteni, hogy ismét öröm legyen a fiatalok számára, ha gyermekekre gondolnak.
A másik feladat a családbarát környezet kialakítása. Úgy gondolom, hogy itt elsősorban a foglalkoztatáspolitikai kérdésekről van szó, de az oktatásban is sok más mindenről, ahogy említettem, az adórendszerben is ezekkel a kérdésekkel kell foglalkozni. Ez direkt törvényhozói feladat.
A harmadik megoldás a családtámogatási rendszer továbbfejlesztése. Ismét mondom, és ez a szakma véleménye, minden leépítés káros hatású. Csak hozzáadni, kiegészíteni érdemes. Itt említeném meg azt, ami a mi javaslatunk, és rövid időn belül országgyűlési határozati javaslat formájában be is fogjuk nyújtani, a családi adózás választhatóságának kérdése. Hiszen igazságtalan a rendszer most, mert több terhet viselnek azok, akik gyermeket nevelnek, mint azok, akik magányosan élnek. Figyelembe kell venni az eltartottak számát is az adózásnál.
Végül engedjék meg, hogy azt a némi optimizmusra okot adó adatot is elmondjam, többször készült felmérés, a legutóbbi években is, ami igazolta, hogy folyamatosan jelen van ez a szándék a magyar lakosságban. Nem egy gyereket szeretnének, nem is 1,2-t, hanem átlagosan 2,1 az a szándékolt gyermekvállalás, amely már reprodukálná a lakosságot, és amely megfelelne a demográfiai céljainknak. Nagyon egyszerű a kérdés, ez valahogy úgy hangzik, mint amikor azt mondták a reneszánsz szobrászai, hogy csupán le kell hántolni a felesleget arról a szoborról. Én is azt mondom, hogy nincs más feladatunk, mint csupán biztosítani, hogy ez a szándék érvényesüljön.
Ennek kell megtalálni a módját, hogy az eredeti szándék, ami egy gyermekszerető társadalom fiataljaiban megfogalmazódik, az megvalósulhasson. A politikának meg kell tenni ezeket a lehetőségteremtéseket, és akkor reményeink szerint a trend megáll, és talán egyszer majd meg is fordul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
