GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt hónapokban Európa több hozzánk hasonló méretű országában tettünk hivatalos látogatást, konzultáltunk arról, hogy az egyes országok miként egyeztetik össze azt a két nagy közös célt, hogy egyik oldalról legyen egy összetartó, valamennyi polgárt befogadó társadalmi közösség, másik oldalról legyen egy nagyon erős gazdaság; egy olyan versenyképes világ, amely által termelt jövedelem elegendő ahhoz, hogy a közös nemzeti célokat megvalósítsák.
Azt tudom mondani, hogy Portugáliában, Görögországban, Dániában vagy a nálunk lényegesen nagyobb lélekszámú és területű Olaszországban ugyanezek a dilemmák. Sőt, nem is kell nagyon politikusnak lenni ahhoz, hogy az ember elég jól tudja saját tapasztalatából, hogy mindig az a döntési helyzet áll előtte, hogy a rendelkezésére álló jövedelemmel mit kezd; hogy a család, a hétköznapok életének könnyebb vitelére fordítja, vagy azt mondja, hogy gondolni kell a holnapra, nem csak a mának kell élni, be kell fektetni, egyetemre kell küldeni a gyereket, ha lehet, meg kell takarítani, aki tud, egy picike kis vállalkozásba fogjon, földet művel, valami iparos tevékenységet végez. Fogyasztani vagy befektetni? A mát könnyebbé tenni vagy gondolni a holnap jövedelemtermelésére? Ez az igazi nagy dilemma.
Emögött aztán van egy másik, sokkal szélesebb dilemma: hogy mit kezdjünk az európai örökség egyik nagyon fontos pillérével, elemével, az európai jóléti rendszerekkel, az európai szociális államokkal, mindazzal, ami a második világháború után kialakult - hozzáteszem, döntően keresztényszocialista, kereszténydemokrata, szociáldemokrata ihletettséggel -, amely nagyjából arról szólt, hogy egyre nagyobb jövedelmet vonjunk el a polgároktól, és egyre kiterjedtebb, közös szociális, jóléti szerepvállalással gondoskodjunk arról, hogy mindenkinek a sorsa közösen és együtt jobbra fordulhasson. Egyre nagyobb rendszereket működtettünk, mindenkihez eljutott az iskola, majd a jó iskola, mindenki eljutott az óvodáig, hatalmasakra nőttek az egészségügyi rendszerek, kiterjedt szociális, munkaügyi ellátó intézmények épültek föl.
És elkezdődik egy változás a '80-as, '90-es években, amely kihat Európára is. Egyre inkább nemcsak az a kérdés, hogy hogyan véd meg az állam, hanem hogy hogyan tud az állam abban segédkezni, hogy mi magunk is meg tudjuk önmagunkat védeni; hogy a szerepek bonyolultabbak lettek.
(8.20)
Nem aktív állam és passzív polgár, hanem aktív állam, befektető állam és aktív polgár. Mi ennek egy részéből kimaradtunk a nyolcvanas években. A kilencvenes éveket nem ebben a dilemmában éltük meg, mert jött a rendszerváltás. Egyszerre kétfajta alkalmazkodás és sokk érte Magyarországot, részint a politikai rendszer átalakítása, a demokratizálás, a szociális piacgazdaság megteremtése, másrészt az a dilemma, amit úgy hívunk, hogy a globális verseny kiterjedése, az a nagyon sajátos helyzet, amikor kiderül, hogy hagyományos módon nem lehetnek a nemzetek sikeresek, azaz hogy bezárkóznak, azaz hogy csak védekeznek, azaz hogy nem számolnak azzal, hogy a világ nyitottabb lett, és nem kérdezik meg Németországot sem - nem csak Magyarországról beszélek -, Svédországot vagy Finnországot sem, hogy mi van a svéd modellel, mi van a finn modellel, hanem csak azt, hogy tartjátok-e a tempót vagy sem.
A kilencvenes években egymás után hatalmas nagy kiigazítások rázzák meg Európát. A kiigazítások nem egyszerűen költségvetési kiigazítások, ez tévedés lenne, a kiigazítás szembenézés azzal, hogy egy új szereposztás kell. Nem arról szól mostantól kezdve Európa, hogy nekem nincs dolgom, és mindig számíthatok anélkül is a közösség segítségére, hogy én magam is vállalnám azt a felelősséget, ami önmagamért meg a családért van, hanem kiderül, hogy nekem is van dolgom, a társadalomnak is van dolga, meg a közösségnek is van dolga. Egy új egyensúly jön létre.
Svédország és Finnország hatalmas nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Ez a kilencvenes évek eleje. Egy-két évig halogatják a szembenézést, aztán nagyjából akkora költségvetési hiányuk lesz, mint amekkora Magyarországnak lett az elmúlt években. Három-négy év alatt néznek ezzel szembe. Ugyanez történik Nagy-Britanniában pár évvel korábban. Ettől szenved Olaszország visszatérően, és bár nem mély megrázkódtatásokkal és nem teljesen függetlenül a német egyesítéstől, ugyanez a sokk rázza meg Németországot. Amikor hetekkel ezelőtt meglátogatott engem a Volkswagen konszern - a nagy Volkswagen konszern és nem a magyar képviselet - elnöke, akkor azt mondta, hogy miniszterelnök úr, van egy jó meg egy rossz hírem. A jó hír az, hogy az itteni befektetéseinkkel, döntően az Audival Győrben nagyon elégedettek vagyunk, és készülünk arra, hogy újabb és újabb beruházásokat hozunk, de Magyarország előnye csökkent, és nem azért, mert önök nem jól teszik a dolgukat, hanem azért, mert képzelje el, megváltozott a helyzet Németországban. Mi az autóiparban el sem tudtuk volna képzelni pár évvel ezelőtt, hogy a mi német munkásaink dolgozni fognak szombaton meg vasárnap, sőt azt sem tudtuk elképzelni, hogy ha van munka, akkor túlóra van folyamatosan, ha meg nincs, akkor nem szabadságot adunk ki, hanem azt mondjuk, hogy egy kicsit tessék hazamenni, és a jövő hónapban ledolgozzuk; hogy a német jóléti államban nagyon szabályozott munkaidő világa átalakul.
Mindaz, ami az elmúlt egy évben történt, tisztelt parlament, elsősorban erről szól és nem a költségvetési kiigazításról. A költségvetési kiigazítás egy fontos pillér és elem, már csak azért is, mert ha körülnézünk, akkor nem látunk olyan erős országot, amelynek ne egyensúly jellemezné a saját maga pénzügyi gazdálkodását. Ha pedig ez így van, akkor nem olyan bonyolult a lecke; mindenekelőtt, ha akarunk egy erős országot, olyan országot, amelynek nem kell tartania sem a környező országoktól - amelyek többsége ma gyorsabban növekszik, mint Magyarország -, sem pedig távolabbi európai országoktól, szóval, egyensúlyt kell teremteni.
Nagyon sok politikai természetű vitát - ki merem mondani önöknek meg a nézőknek: buta vitát, sőt hazug vitát - folytattunk le az elmúlt egy-két évben arról, hogy jó, jó, de hát hova lett a pénz. Miért kell itt kiigazítás? Van, aki odáig viszi ezt - nyilván nem politikai szándékoktól mentesen -, hogy a parlament egyik felében csalók, rablók, talán még tolvajok is ülnek, és nyilván zacskóban, borítékban, táskában és a jó ég tudja, még miben hordják ki az Államkincstárból a pénzt, és viszik haza. Hála istennek, ez már 2006 előtt sem volt elegendő ahhoz, hogy elmagyarázzuk a világot, a választók csak legyintettek, az emlékezetük elég világos, a rendszerváltást követő időszak legnagyobb szociális kiigazítására és közösségi beruházásaira fordítottunk rengeteg pénzt.
De azért ne szaladjunk ennyire előre! Az 1998 és 2006 közötti költségvetés és gazdaságpolitika nagyjából három-négy, inkább három szakaszra bomlik. 1998 és 2000 között lényegében folytatódik az a politika, amelyet a kiegyensúlyozottság, a gazdasági és szociális célok együttes képviselete jelentett, amelyet az előző, az 1994-1998 közötti szociálliberális kormány képviselt. 1998 és 2000 között azt látjuk, hogy a gazdaságunk növekedésének üteme mögött elmaradt a bérek növekedése, elmaradt a fogyasztás növekedése. Egy nagyon visszafogott szociális és jövedelmi szerepvállalást tanúsított az akkori, önmagát polgárinak hívó kormány. 2000-ben egy irányváltás történik, amely 2001-re kibontakozik. 2001-től elindul egy nagyon meredek folyamat, amely 2003-ig tart. Választás előtt vagyunk, az akkori kormánypártok nyilván ezért a gazdasági növekedést jelentősen meghaladó jövedelem- és fogyasztásbővítő politikába kezdenek, elkezdődik az 50 százalékok időszaka, példának okáért 50 százalékkal növekedett a köztisztviselők bére, de a fegyveres testületek egy részében meg az igazságszolgáltatás egy részében ugyanez történik.
Az akkori szociálliberális ellenzék, annak különösen a nagyobbik pártja, mi, szocialisták ennek a politikának alapvetően a folytatására, sőt nem egy esetben a kiterjesztésére vállalkozunk. 2002-től folytatódik ez a politika a választási ígéretek jegyében. Emlékezzenek: 13. havi nyugdíj, 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, 13. havi családi pótlék, megduplázzuk az autópályák hosszát ebben az időszakban, és folytathatnánk a sort. Kiterjedt szociális szerepvállalás jellemzi a kormányzati ciklus első felét, kicsit úgy, mintha semmi nem lenne drága. Szociálisan egyébként a helyzet abszolút magyarázható. Merné-e bárki azt mondani, hogy nincs szükségük további ellátásra a nyugdíjasoknak? Ki merné mondani? Olyannyira nem, hogy még négy évvel később is a választási kampányban egy másik párt egy újabb havi nyugdíjjal próbálja kecsegtetni a választókat.
(8.30)
Merné-e valaki mondani, hogy a közalkalmazottaink - döntően tanárok, orvosok - meg voltak fizetve? Ugyan dehogy, kérem! Senki nem meri mondani! Ezért aztán a szociális ígéreteknek és a szociális szerepvállalásnak nincsen komoly határa. De nem kétséges, azt látjuk 2003 végére, hogy hiába a szociális jó szándék, a szociális jó szándék egyrészt megszünteti a hosszú távú versenyképes működés alapját, az egyensúlyt, másrészt pedig nem hagy elegendő forrást arra, hogy befektessünk, ne csak költsünk, hanem befektessünk oktatásba, egészségügybe, vidékfejlesztésbe. Szociális költés van szociális befektetés helyett. Semmi nem változik, a struktúrák változatlanok maradnak. Hiába van 50 százalékos béremelés az egészségügyben! Emlékszik bárki arra, hogy hozzá mertünk volna nyúlni azokhoz a struktúrákhoz, amelyek tele vannak igazságtalansággal? Nem tettük.
Ebben az értelemben két fogyatékossága is van annak a politikának, annak a politikának, amelyet 2000-2001 és 2003 között folytattunk: nemcsak hogy elhagyja a szociális szerepvállalás valóságos lehetőségeit, hanem mindez nem jár együtt még azzal az akkor legalább kívánt céllal sem, hogy akkor nyúljunk hozzá ebben az időszakban a szerkezethez. Mennyivel könnyebb elfogadni az egészségügy átalakítását abban az időszakban, amikor 50 százalékkal emelkednek a bérek! Mennyivel könnyebb lett volna az oktatási rendszer átalakítását elkezdeni, amikor 50 százalékkal növekszik az oktatók bére! Elszalasztottuk. Egyébként mondhatják, hogy ez a mi hibánk volt - igen, így van.
2004-ben elkezdődik egy nagyon csendes kiigazítás, a bérek visszafogása, és 2005-2006-ot is már nem a gazdasági növekedéstől elszakadó bérnövekedés jellemzi, hanem az azzal párhuzamos. Igen ám, de az azzal párhuzamos jövedelem- és bérnövekedés még nem állítja helyre az egyensúlyt, ez már csak 2006 utánra maradt - ez a mostani ciklus.
Sokat vitatkozunk azon, hogy elkerülhető lett volna-e a kiigazítás. Azt tudom önöknek mondani: nem ismerek olyan mértékadó, mérvadó gazdasági kutatóintézetet, nem ismerem olyan szereplőjét a globális befektetési és pénzpiacoknak, amelyik azt mondaná, hogy az egyensúlyteremtésnek az a módja, hogy jelentősen csökkentjük az állami kiadásokat, és csak az első pillanatban növeltük a bevételeket is, ez elkerülhető lett volna. Szeretném itt világosan elmondani, hogy zajlik tovább az illúziókeltés, zajlik az a politika, amelyben egyik oldalról az ellenzék legnagyobb pártja ostorozza a kormányt az egyensúlyvesztésért - hozzáteszem: azért, amelyből 2001-2002-ben maga is kiveszi a részét. Itt ül az ellenzéki padsorokban most Varga Mihály - frakcióvezető-helyettes úr talán a mai napon -, aki akkor pénzügyminiszter volt, jól emlékszem, 2002 júniusában volt pénzügyminiszterként ő jelentette be, talán emlékszik rá, hogy júniusra az egész éves költségvetési hiány 99 százalékát sikerült elérni. (Varga Mihály a fejét ingatja.) Csábító lehetőség ez Varga képviselő úrnak, hogy egypár mondatot, nem kell annyit, mint amennyit én elmondtam arról, hogy miben tévedtünk az elmúlt években, egypár mondatot elmondjon ő is, hogy mi az ő felelőssége 2001-2002-ben. Nem azért, hogy fele-fele arányban osztozzunk, hanem azért, hogy megszerezze azt a morális jogot, hogy ostorozza azt, ami 2002 után volt. Tudniillik csak egy mérce van: a mérce az, hogy megtett-e mindenki mindent annak érdekében, hogy egyszerre biztosítsa a szociális jólét és a gazdasági jólét feltételeit.
Ma Európában, a világban az a vélemény, hogy a magyar kormány párját ritkító határozottsággal és egyértelműséggel lépett fel annak érdekében, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Ebben ma - épp az elmúlt napi brüsszeli jelentés alapján - azt tudom mondani, hogy ma már nem figyelmeztetés hangzik el, hanem támogató, jóváhagyó megjegyzés, annak a hozzátételével, hogy na de tessék tovább folytatni a reformokat. A reformok lényegesen fontosabbak ebben az évben, mint önmagában a költségvetési kiigazítás, tudniillik a reformok éppen arról szólnak, amiről a bevezetőm elején tettem említést: hogy átalakítjuk azokat a rendszereket, amelyek mára nem azt szolgálják, hogy Magyarország erős és versenyképes legyen, hanem nem egy esetben gyengítik Magyarországot. Említsünk ezekről pár szót, mert az elmúlt egy évnek talán ezek a legfontosabb eredményei.
Tegnap a Corvinus Egyetemen találkozhattam hallgatókkal és találkozhattam az egyetem rektorával, és úgy láttam, hogy a hallgatók pontosan értik, hogy miről szól a felsőoktatás átalakítása. Azt mondta nekem a rektor úr, hogy: nézze, miniszterelnök úr, most azon túlmenően, hogy persze a tandíjból, annak a felét felhasználva annyi pénzt fogunk tudni adni a legjobb hallgatóinknak, hogy egy hónapban 50-60-70 ezer forint nettó támogatást tudnak kapni, ami több, mint a tanársegédeimnek adható fizetés, de nem is ez a legfontosabb - tudja, mi a legfontosabb? Az, hogy megszűnik az az igazságtalanság, hogy az elmúlt években egyes szakokra 139 pontért fel tudtunk venni 40 darab hallgatót, majd másik 40-et, akik nem voltak sokkal rosszabbak, 136-ot értek el, őket már nem az állami szakra tudtam felvenni, ami elvileg nem kerül pénzbe, hanem arra a költségtérítéses szakra, amelyben egy év, egy teljes tanév a legolcsóbb szakokon 550 ezer forint. 550 ezer forint! Három pont különbséggel az egyik elvileg nem fizet semmit, a másik 550-et. Azt meg már csak én teszem hozzá, hogy nem a 3 pont a legnagyobb különbség ám az egyetemisták között, hanem hogy 18 éves korra kiderül, hogy akkora a különbség a gyerekek között - ezt egyébként tudhatjuk a PISA-jelentésekből is, hogy mondjuk, a matematikaeredményekben a legfontosabb meghatározó tényező furcsa módon, hogy ki milyen családból jön -, hogy az állami szakokon alig-alig lehet találni szegény sorból jövő gyereket. És kik kerültek be 3-4-5-7 ponttal alacsonyabb szinten már bekerülést biztosító 550 ezer forintos költségtérítésű szakra? A nehezebb sorsú gyerekek. Hát ha valaki azt mondja nekem, hogy ez társadalmilag igazságos, akkor nem is tudom, mit kell erre mondani - azt nem mondhatom, hogy megemelem a kalapomat, mert éppen fordítva.
Azt mondja a rektor úr, hogy: tudja, mi a fontos abban, amit most önök csinálnak? Hogy ezt a kettőt összenyitották. Hogy egy darab felvételi nem dönti el a gyereknek a sorsát egy életre. Aki bekerült az állami felsőoktatásba, az, ha nem tanul jól, átmegy a fizetős szakra. Aki bekerült a fizetős szakra, és jól tanul, átmegy a nem fizetős vagy havi 8 ezer forintos tandíj fizetésére kötelezett állami szakra. Az istenért, nehogy megváltoztassák! Az istenért, nehogy megváltoztassák!
A hallgatók, amikor kérdezhettek tegnap, nem azt kérdezték, hogy miért kell 8 ezer forintos tandíjat fizetni - már csak azért sem, mondom még egyszer, mert abból 4 ezret ők kapnak vissza tandíjként, a másik 4 ezerből pedig az egyetem fejlődik -, hanem azt kérdezték a rektortól meg tőlem, hogy egyébként hogyan lesz a mi egyetemünk a legjobb Európában meg a világon. Európa száz legjobb egyeteme között nincsen magyar. A világon az első 400-ba alig jut be magyar, kettő bejut: a Szegedi Egyetem meg az Eötvös Pesten. Ez az igazi kérdés, ez az igazi kihívás. És hogy ahhoz kell a hallgatóknak a 4 ezer forintja, mert a felét visszakapják tandíjban? Azt kell nyugodtan mondani: igen, kell hozzá. Igen, kell hozzá.
Nagyon sokat vitatkozunk az egészségügyön. Soha egyetlenegy szóval nem hallottam itt a parlamentben a kiváltságok ellen küzdő ellenzéki képviselőktől, akik újabban az új arisztokráciát, az ellenük folytatandó lázas politikai küzdelmet tűzték zászlajukra, hogy küzdjünk már azon igazságtalanság ellen is, hogy a magyar egészségügyben ott van az az elképesztő ellentmondás, hogy alapvetően állami, közösségi infrastruktúrán teljesen elfogadott módon magánpraxis is zajlik.
(8.40)
Hogy a paraszolvencia úgy hálózza be az egészségügy mindennapjait, minthogyha ez lenne az életet adó levegő. Minden képviselő pontosan tudja, hogy egy szülés ma Magyarországon - legyen a legszegényebb vidéki falusi asszony - 60-80 ezer forintnál kezdődik, és azt is tudja mindenki, hogy ezt a szülést állami kórházakban, önkormányzati kórházakban folytatják le. Emberek kérdezgetik egymást, borítékokat dugdosnak vagy virágcsokor közepébe, vagy a doktor úr zsebébe, megalázó módon. A doktor nem fizet, mi egyébként adóforintokból fizetjük a szüléshez kapcsolódó majd minden költséget.
Mondják, beszélt valaki egyszer a parlamentben, felszólította a kormányt, hogy mi, akik a kiváltságok ellen küzdünk, felszólítjuk a kormányt, hogy akkor uccu neki, gyerünk, ne tűrjék ezt az igazságtalanságot?! Miért nem ugranak neki? Hogyan van az, hogy közösségi infrastruktúrán itt magánbiznisz zajlik? Nem mondták egyszer se. Nem fáj az igazságtalanság, képviselő kollégák? Fájhatna is.
Mondják, egyszer is felháborodtak azon, hogy Magyarországon, ha az embernek a sorsa úgy hozza, és a hozzá legközelebbi kis kórházba viszik be egy infarktus után, akkor akár kétszer-háromszor akkora lehet a kockázata annak, hogy 30 napon belül meg fog halni, mint hogyha a régió legjobb kórházába viszik be? És hogy erről nem tudnak semmit a magyarok, hogy egyáltalán nem mindegy - és itt nem merek kórháznevet mondani, nehogy valakit véletlenül megsértsek -, hogy a kis kórházba visszük be, ahol évente csak 100 darab ilyen betegséggel találkoznak, vagy 50-60 kilométerrel arrébb, ahol 300-400-500 ilyen betegséggel találkoznak?
Mondta valaki, hogy kötelességük ezt megtenni? Nem mondta senki. Ez az igazi igazságtalanság, kérem szépen, nem a 300 forintos vizitdíj a magyar egészségügy morális fertője, hanem annak elhallgatása, hogy - azt hiszem, 2005-ös adatot fogok mondani - az egészségügyre fordított összes kiadásnak csak a háromnegyedét fedezte a járulékbevétel; hogy a magyar emberek azt hiszik, hogy ők kifizették az egészségügyi szolgáltatást. Dehogy fizették ki! Csak fizetnek érte. De mondják, melyiküknek ad a boltos 200 forintért oda egy olyan asztali bort, ami egyébként 250-be kerül? Lehet azzal érvelni a pénztárnál, hogy de hát fizetek érte? Azt mondja a legegyszerűbb pénztáros is a vegyesboltban, hogy “de hát Józsi bácsi, nem fizetni kell érte, ki kell fizetni!” Ki kell fizetni!
A képviselő kollégák megszavazták azt a törvényt, amelyben eldöntöttük, hogy az egészségügyre mennyi pénzt fordítunk. Érdekes módon, éveken keresztül azt mondták, hogy miért nem tartatjuk be, hogy ne költsük túl 100-200 milliárddal. Mit gondoltak? Hogyha be fogjuk tartani a kiadási előirányzatot, annak nem lesz az a következménye, hogy bizony át kell alakítani a szolgáltatás egész világát? Hogy a magyar egészségügyben nem folytatható az a mód, hogy az ingyenesség illúziójától is hajtva úgy lehet be- és kisétálni az egészségügybe, mint egy olyan vegyesboltba, ahol az ember tetszése szerint veheti le a polcról a termékeket, bele a kosarába, és fizetés nélkül lehet távozni?
A magyar egészségügy ezt az illúziót építi. Ez az igazi probléma, ez az igazi gond. Arról szinte senki nem beszél, hogy mennyire fontos a háziorvosok sokaságának, hogy ebből a vizitdíjból átlagosan 200 ezer forint havi jövedelmük lesz. Nem kevés pénz az, kérem szépen! Magyarországon alig 80 ezer forint az átlagos nyugdíj. A háziorvosok eddigi járandóságukon felül havonta átlagosan 200 ezer forintot kapnak; övék lett a pénz. Kell nekik? Általában azt gondolom, hogy igen. És ezt kellett ahhoz tenni, hogy aztán majd többet is kérhessünk tőlük; ha lehet, akkor ne egyszerűen továbbküldjék a beteget, hanem ott gyógyítsák meg. Ezek fontos dolgok.
Nem lehet Magyarországon szó nélkül tűrni azt, hogy miközben 50 százalékkal több ágyat tartunk fenn, mint Európában általában, eközben kevés a modern diagnosztikai berendezésünk. Ugyanakkor borzasztóan szeretünk műteni. Magyarországon majdnem kétszer annyi a műtéti napok száma, mint Európában. Ennek legalább két oka van.
Ha befektetnek és megműtenek, több paraszolvenciát kapsz, minthogyha ambulánsan ellátnak. Világos az érdekeltség. De világos a tekintetben is, hogy ha befektetnek, akkor a társadalombiztosítástól is több pénzt kapsz, minthogyha ambulánsan ellátnak. És tudják, mire jó még a 300 forint? Hogy legalábbis korlátozza azt a teljesen elterjedt gyakorlatot, hogy bár három napra feküdtünk be, de öt napról állítanak ki a végén számlát. Akinek a végén hozzá kell tennie a maga kis 300 forintját, az azt mondja a végén a doktor úrnak vagy az asszisztensnek, hogy doktor úr, ne haragudjon, én nem öt napig voltam, csak háromig, és háromszor 300 forint, az csak 900 és nem 1500.
Érdekeltté vált a beteg, hogy őrizze a saját pénzünket, és nemcsak a 300 forint ám az ő pénze, hanem a tb pénze is az ő pénze. Ez mind benne van az egészségügyben. Mondják, egyetlenegyszer itt, ebben a parlamentben volt módunk ezt megvitatni? Ó, nem!
A magyar nemzet üdvéért nagyon sok szót hallottam, a 300 forintokért hatalmas nagy könnyeket hullajt az ellenzék egy része, az egészségügyet torzító gyakorlat sokaságát meg sem említi.
Tehát mi a felelős politizálás, kérem szépen? Tényleg azt szeretnék, hogy olyan tempóban növekedjünk, mint Szlovákia? Azt hallom, mostanában Szlovákia a példa. De mondják, elmondják-e a szlovák példa másik felét? Azt is, hogy ahhoz, hogy Szlovákia ilyen tempóban növekedjen, ahhoz a miénknél majdnem harmaddal kevesebbet érnek a nyugdíjak; nálunk átlagosan 80 ezer, ott átlagosan 60 ezer. Mondják, elmondják azt is, hogy harmadával kisebb a családtámogatás? Elmondják? Nálunk 12 800 forint egy főre vetítve, ott 4 ezer forint a családtámogatás. Mondják, elmondják azt is, hogy Szlovákia versenyképessége mögött ott van, hogy Magyarországon az átlagjövedelem, az átlagbér 25 százalékkal magasabb, mint Szlovákiában? Ez ugyanis mind hozzátartozik ehhez a kérdéshez.
És mondják, azok, akik Szlovákiát állítják példaként, azok vajon azt szeretnék, hogy harmadoljuk meg a családi pótlékot? A versenyképesség mögött egy rendkívül szigorú szociális és jóléti szerepvállalás van. Vagy úgy gondolják, hogy úgy fogunk majd vitatkozni Magyarországról, hogy azt feltételezzük, hogy az emberek egyébként nem tanulták meg az elmúlt évek leckéjét? Szerintem megtanulták. Pontosan értik, hogy rövid távon sajnos van döntési kényszer, úgy, mint a saját életükben.
A jóléti szerepvállalását növelem az államnak, de akkor kevesebb marad befektetésre, vagy a gazdasági fejlesztési szerepvállalását növelem az államnak? Ez itt a kérdés. Hozzáteszem: mindeközben tekintettel voltunk arra, hogy vannak olyanok, akikre különösen vigyáznunk kell. Ilyenek például a nyugdíjasok. Igen, arra törekedtünk, hogy ne érje méltánytalanság a nyugdíjasokat, sőt a korábban meghirdetett nyugdíjkorrekciós programot végrehajtjuk. Idén közel 800 ezer olyan nyugdíjas kap kiegészítő, egyébként a nyugdíjába beleépülő plusztámogatást, akik 1989 előtt mentek nyugdíjba. Ők többségében kisnyugdíjasok, vagy azok a nyugdíjasok, akik az elhunyt házastárs jogán kapják a nyugdíjat; ott volt még egy emelés. Vagy: vigyáztunk a gyermekes családokra. Azt mondtuk, hogy lehet, hogy ki kell igazítani a költségvetést, de nem fogjuk megengedni, hogy a családi pótlék értéke csökkenjen, azzal megyünk úgy, ahogyan megígértük. Ezek nagyon fontos dolgok.
Vidékfejlesztésre, agráriumra 400 milliárd forintnyi jut. Ez a 400 milliárd Magyarországon bűvös szám, a polgári kormánynak volt egy minisztere, emlékeznek rá, azt a kormányt mások úgy hívták, hogy Orbán-Torgyán-kormány, most a második úrra gondolok, a Torgyán nevű úrra. Ő állandóan kincskeresésbe kezdett, és 400 milliárdokat keresett a költségvetésben mezőgazdaságra és vidékfejlesztésre. Nem talált, ennek nagyjából a felét találta meg, a vidék pártja, 200 milliárdot.
(8.50)
2001-2002-ben nagyjából ennyi jutott vidékfejlesztésre és agrártámogatásra. Akkor mondom még egyszer: 200, idén ez 400, többszöröse annak, ami az infláció volt. Ebből épülnek utak, ebből épülnek gabonatárolók, ebből fog korszerűsödni a vidék. Ez is itt van. Mondják, akár egyetlenegy mondatot is sikerült erről okosan váltanunk egymással vagy nem? Muszáj ezt elmondani, ez itt van az elmúlt egy év pakkjában és örökségében! És igen, ez lesz az, ami el fogja indítani a lemaradó kistérségeinket, városainkat.
Van persze még egy nagy lehetőség: mindaz, amit fejlesztéseknek hívunk. Mi azt mondtuk, hogy csináljunk három dolgot. Járjunk el úgy, ahogyan mindenki a magánéletében kellő bölcsességgel eljárna, ha ilyen helyzet elé kerül: a legrövidebb távon tedd rendbe a pénzügyeidet! Ha el vagy adósodva, akkor az az első, azt oldjad meg, mert ha el vagy adósodva, addig kicsi a mozgástered. Mára ennek a munkának a nagyobbik részét elvégeztük, nem vagyunk a végén, de azt komolyan gondolom, hogy a kiigazításnak a nehezén igen. A reformok az egy másik kérdés. Kettő: gyorsan kezdd el a reformokat!
Hadd mondjak itt még egy mondatot, látom Boross miniszterelnök urat velem szemben, akivel nagyon sok vitánk van a közigazgatás átalakításában. Egyébként nagyon sokszor azt tudom mondani, hogy a megjegyzései fontosak és figyelmeztetőek; egy konzervatív párttól az a fajta aggodalom, amelyet ő képvisel, egyébként azt gondolom, hogy helyén van.
De hadd mondjam el azt a példát, amit Dániában láttam! Dánia kevesebb mint 50 ezer négyzetkilométeren fekszik, nagyjából Magyarország fele. Dániában most közigazgatási reform van. A nagyjából 6 milliós Dániában - valamivel kevesebben mint 6 millióan lakják - kevesebb mint 300 önkormányzat volt. Nálunk, tudják, több mint 3 ezer, nekik tizede. És tudják, mit csináltak ezzel a 300 önkormányzattal? Megharmadolták. 95 van 2007. január 1-jétől, azért, mert azt mondják: ahhoz, hogy közelebb vigyük az emberekhez a szolgáltatások sokaságát, olyan erős képviselő-testületek és mögöttük álló szakértői, intézményi világ kell, amelyből csak százat tudunk okosan megcsinálni. Igaz, egy önkormányzatra 25-30 ezer ember jut átlagosan, ez igaz, de vannak mellette elöljáróságok, akik az apró napi ügyeket intézik. Nem emlékszem pontosan, hogy hány megyéjük volt, 13-14, most ehelyett öt régiót csináltak, ötöt.
Dánia hatalmas múltú ország, szép történelme van, nyilván hosszan tudnának beszélni a saját - elnézést kérek - Szent István-i örökségükről, és arról, hogy miért nem szabad hozzányúlni a megyerendszerhez. Sokat tudnának arról beszélni, hogy miért fontos demokratikus alapjog a települési önkormányzathoz való jog. Csak szólok, Dániában nagyon jól mennek a pénzügyek, szufficitje vannak a költségvetésnek, Európa egyik legversenyképesebb országa. De a regionalizációval kórházakat és iskolákat vonnak össze, helyenként zárnak be, és nem azért, mert költségvetési kényszer van, hanem mert bölcsesség van. Tudják, ha versenyképesek akarnak maradni, ezt kell tenni: reformok sokaságát.
Magyarországon pedig azon vitatkozunk, hogy kell-e ezt csinálni. Magyarországon arról akarnak népszavazást csinálni, hogy mit ne csináljunk. Mondják, miért nem arról tartunk népszavazást, hogy mit csináljunk? Nem az kéne az országnak? Vagy még lebeszélnénk arról is, amit végül el tudtunk indítani? Balgaság lenne. Balgaság helyett bölcsesség, gyenge Magyarország helyett erős Magyarország. Nem ámítani kell Magyarországot, hogy erős leszel, ne csinálj semmit! Aki járt már konditeremben, az tudja, hogy ahhoz, hogy valaki erős legyen, nem nem kell csinálni semmit, hanem épp ellenkezőleg, súlyokat kell emelni, és amikor az ember emeli, az nem kényelmes. Maguk le akarják beszélni arról az országot, hogy megtegye az erőfeszítéseket. Ez az igazság, hogy én meg éppen rá szeretném beszélni. Önök a könnyebb utat választják, de a könnyebb út a lejtőn van, a könnyebb út lefelé vezet. Épp az elmúlt sok év gyakorlata az, ami ezt megmutatta.
A fejlesztések maradnak harmadsorban. A fejlesztések arról szólnak már, hogy egy átalakuló egészségügy, egy átalakuló oktatás, egy átalakuló állam fogadja be ezeket a fejlesztéseket, hogy szolgáljuk a szociális és munkaügyi ellátás korszerűsítésének intézményi feltételeit; hogy Magyarországon újra utak épüljenek; hogy épüljön abban a huszon-egynéhány kistérségben is járóbeteg-szakellátás, ahol nincs - huszon-egynéhány kistérségben nincsen járóbeteg-szakellátás, önök ezt tudják jól -; hogy Szegeden vagy Pécsen új klinikai tömbök épüljenek; igen, hogy az M6-os elérje Pécset; hogy végre kiszabadítsuk fogságából az Alföld jelentős részét, Karcag felé is el lehessen menni (Dr. Vadai Ágnes tapsol.) gyorsforgalmi úton, de elérjünk Békésbe is, mondhatnám, és hogy igen, ne csak álom legyen, hogy Nyíregyházán is autópálya lesz augusztusban, hanem át is lehessen adni.
Ezt mindet csinálni kell. Hétszáz iskolát fogunk felújítani a következő időszakban, hétszázat. Vitatkozhatunk azon, hogy kell-e digitális tábla, de figyelmeztetem magunkat: az iskola megújítása nem elsősorban az épületek megújítása; az iskola megújítása a pedagógia megújítása, az iskola megújítása egy újfajta viszony létrehozása gyerek és gyerek, gyerek és tanár között. Márpedig ha valamit meg kell újítani egy olyan országban, ahol azt látjuk, hogy Európában egyedülálló módon a közoktatás nem csökkenti az otthonról hozott különbségeket, hanem megőrzi, helyenként növeli; hogy a gyerekek matematikatudására két dolog van leginkább befolyással: honnan jöttek és milyen iskolába járnak; hogy nem egyszerűen szabad iskolaválasztás van, hanem szabad gyerekválasztás lett Magyarországon; elitiskolák vannak és elkeserítő képet mutató, egyre gyengébb iskolák Magyarországon. Ezek a fejlesztések kellenek Magyarországon, ezekről szól a következő időszak. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni, és ne lyukas vödörbe öntsük ezt a pénzt, ahhoz kellett rendet teremteni a költségvetés környékén, ahhoz kellett elindítani a szerkezeti reformokat.
Szerintem butaság lenne megijedni az első év végén. Ha azt mondják, hogy ez egy emberes időszak volt, azt mondom: mi az hogy, nagyon is! Kétségtelen módon úgy vagyunk ezzel, mint az előbb már említett konditerembe járó barátunk - ez meg tudja viselni az embert. De nem azért járunk konditerembe, hogy elfáradjunk, hanem azért, hogy megerősödjünk. Nem az a vége ennek a kormányzati ciklusnak, hogy az első évben, amikor hihetetlen kihívásokkal néztünk szembe, és azoknak egy jelentős részét megoldottuk, most azon bosszankodjunk, hogy persze, ez fárasztó volt. Azt tudom mondani, hogy ebből kell erőt meríteni, hogy ez a fajta fáradság hozza meg az eredményét, mert nincsen erős Magyarország erőfeszítés nélkül, erőfeszítéshez pedig olyan kormány kell, amelyik mer cselekedni.
Mondom még egyszer: el lehet dönteni Magyarországon, hogy ezt a cselekvést az ellenzékkel együtt csináljuk. Vele könnyebb lenne, de megy nélküle is. El lehet dönteni, hogy a reformokat az ellenzékkel együtt csináljuk. Az a legkönnyebb lenne, de menni fog nélküle is. Hozzáteszem: kicsit lassabban, kicsit drágábban és több vitával, de Magyarország a cél.
Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban.)
