KISS PÉTER
KISS PÉTER
KISS PÉTER szociális és munkaügyi miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretnék nyugodtabb vizekre evezni. (Dr. Kovács Zoltán: Egy pohár víz, miniszter úr?) Köszönöm szépen, de nagyobb az igényem ennél.
Tartalmilag szeretném bemutatni azt a törekvést, amit a kormány az elmúlt évben a szociálpolitika területén valósított meg. Abból indultunk ki, hogy az a jó társadalmi munkamegosztás és az emberek számára is igazságos helyzet, hogy aki tehetős - a szó maga is jelenti ezt -, tegyen többet, vállaljon többet, ha kell, a közterhekből is. Aki pedig maga is erőfeszítést tesz, startvonalra kíván állni, hátrányos helyzetben van, ahhoz nagy erővel adjunk támogatást. Működjék a társadalmi szolidaritás úgy, hogy ne az adott rossz helyzetében rögzítse a szociális támogatás vagy a segély az érintetteket, hanem a kitöréshez járuljon hozzá. Úgy változtassuk meg a szociális ellátásoknak, támogatásoknak a rendszerét, hogy az sokkal inkább az erőfeszítésre ösztönözzön, a munkavégzés irányába hasson, adja meg a lehetőséget, hogy azokban a családokban, ahol sokszor a gyermekek számára mutatott szülői minta örökíti egymásról egymásra a szegénységet - merthogy a segélyen való élés a szülői minta sok családban, nem kevés hátrányos helyzetű családban -, legyen kitörési pont a felnőttkori tanulás, ha kell, akár a közfoglalkoztatás keretében, de a személyes erőfeszítés. Ez adja a gyermekeknek a mintát arra, hogy értelmet kapjon az a mondás, hogy tanuljál, fiam, hogy dolgozni tudjál.
Úgy hiszem, az állami gondoskodás a modern és a baloldal iránt elkötelezett politikákban nem az egyéni felelősség átvállalását jelenti, hanem sokkal inkább azt a kollektív felelősséget, amelyik is a verseny megvívásának feltételeihez járul hozzá. Természetesen különféle politikai erők között értékválasztásuk alapján különbség van abban, hogy hogyan viszonyulnak a versenyhez és a szolidaritás két alapvető értékéhez. Abban a koalíció közös, hogy a versenyt elkerülni nem lehet, hogy nem lehet úgy gondoskodni, hogy megóvjuk a versenytől az országot és az embereket, és abban is közös, hogy a versenyt sikeresen, minél nagyobb számban, minél nagyobb arányban az országban megvívni úgy lehet, hogy ha nemcsak biztatjuk az embereket a verseny megvívására, ha deklaráljuk az öngondoskodás kötelezettségét, hanem az öngondoskodás lehetőségét is rendelkezésre bocsátjuk.
Magyarán: odaállunk mindazok mögé, akik teljesítménnyel kívánnak boldogulni. Természetesen az is igaz, hogy bár alapvető törekvése Magyarországnak - és azt gondolom, ebben közmegegyezés van -, hogy az európai forrásokat felhasználva, minél szélesebb körnek kell esélyt teremteni a felzárkózásra, de világos, hogy nem lehet a versenynek mindenki győztese. A leszakadókra vonatkozóan erős szociális hálót kell működtetni, és itt helye van a társadalmi szolidaritásnak.
A kihívás tehát a munkaügy és a szociálpolitika eszközrendszerét illetően is az, hogy olyan új helyzetet teremtsen, hogy a fejlesztés forrásai ne a társadalmi igazságtalanságokat nagyítsák fel, hanem a társadalmi esélyeket javítsák. Hogy Csengey Dénest idézzem, volt MDF-es költőt és politikust, ő azt mondta, hogy Európába, de mindahányan. Úgy hiszem, hogy a nagy nemzeti kihívás valóban ez most Magyarország számára, hogyan tudjuk a fejlesztési forrásokat, azt a nagy esélyt, aminek a kapujában Magyarország áll, a lehető mértékben a legnagyobb többség számára biztosítani, és hogyan tudjuk átalakítani az eszközrendszerünket úgy, hogy az a startvonalra állást, a hátrányokból való kitörést és a nagyobb teljesítményt szolgálhassa.
Nyilvánvalóan akkor lehetnek sikeresek a jelentős átalakítások, amelyek sokak szerzett jogait érintik, sokak szerzett jogait megváltoztatják, ilyen értelemben jelentős konfliktusokkal járnak, hogy ha a többség számára, akikre irányulnak ezek a változások, világos, hogy ez egy új nézőpont kialakítását és új módon működő közszolgáltatások kialakítását is jelenti.
(13.00)
Az új mód pedig az, ami már a politika és a gazdaság világában lezajlott: hogy az állampolgár, a szolgáltatást igénybe vevő a fontos, ő az, akiért a verseny van, az állam pedig nem a szolgáltatást biztosító intézményeket támogatja, hanem magát a szolgáltatást, és a szolgáltatást igénybe vevő állampolgár szempontjai szerint jár el. A reformok zöme éppen ebből a szempontból rendezi át a működést.
Tapasztalhattuk, önök is tudják, hogy milyen gyorsan rendezte át a piacgazdaság új követelménye azt a fajta szituációt, ami a vevő és az eladó között a gazdaság világában volt, a verseny természetesen a vevőért, a fogyasztóért zajlik; hogy milyen módon rendezte át az új politikai intézményrendszer, a többpárti parlamenti demokrácia az állampolgár szavazatáért, támogatásáért való versenyt a különféle politikai erők között. És ugyanez nem történt meg a rendszerváltás óta teljesen és megfelelő módon a közszolgáltatásokat tekintve, ahol ma még mindig nagyon sok esetben a közszolgáltatást nyújtó az, amely preferált, szemben az állampolgárral, aki azt igénybe akarja venni, akár az oktatásban, akár az egészségügyben, szociális és más ellátásokban. Itt szintén a feje tetejéről a talpára kell állítani ezeket a rendszereket, és a szociális és munkaügyi politikában, de általában is a kormányzati reformokban erre tettünk lépéseket, erre tettünk kísérleteket.
Nem akarom azt állítani, hogy ezek a törekvések már a végére jutottak. Nem, az első év után vagyunk ezekben a változásokban. De a változtatások iránya ez, a szándék tehát az, hogy az alapvető közszolgáltatások területén is az igénybe vevő állampolgár szempontja legyen a meghatározó. Rögtön hozzáteszem: ez persze a hétköznapokban akkor lehetséges, hogyha ehhez sikerül megtalálni a szolgáltatást nyújtók meghatározó körének azt az érdekét, amelyik harmonizál ezzel, és azt a fajta társadalmi párbeszédfolyamatot felerősíteni, amely többségi megrendeléssé teszi ezeket a változtatásokat. Ez egészen biztos tanulsága a megelőző időszaknak.
Sok területen igyekeztünk ezeknek az elveknek megfelelő változást elérni. Ilyen a nyugdíjrendszer változtatása és a rokkantellátásoknak a rendszere. Azt vittük végbe tavaly ősszel itt a parlamentben közös munkával a nyugdíjrendszert illetően, amit Németország 6-8 éves reformfolyamattal egyébként magának célul kitűzött, hogy a hivatalos 62 éves korhatárhoz a valóságos nyugdíjba vonulás korcentruma, tehát amikor a többség nyugdíjba megy, közeledjen. Ez pedig két úton lehetséges: hogyha kitolódik az aktivitás időszaka, többen dolgoznak és kevesebben vesznek igénybe kedvezményeket, korkedvezményeket, természetesen az időskori nyugdíj stabilizálódik, és emelhetők az összegei, akkor végig lehet vinni a korrekciós programot - ezért is akarjuk a nyugdíjrendszer igazságtalanságai kiküszöbölése okán ezt az átalakítást -; és akkor, hogyha kedvezményt csak az kap, aki egészségileg vagy az életútja kapcsán erre rászorul, hiszen ha valakit kedvezményezünk, az természetesen a többség áldozatvállalásán alapul. Soha nem szabad olyan kedvezményt biztosítani, amely a többség esélyeit veszi el, de mindig kell biztosítani a kedvezményt, ahol méltánytalan hátrányokat kell kiegyenlíteni - erre irányult a változás.
A rokkantrendszer átalakítása úgy, ahogy Soltész képviselő úr itt szólt már róla, valóban azzal a szándékkal fogalmazódik meg, hogy akinek csak lehet, adjuk meg az esélyt arra, hogy kitörjön a rossz helyzetéből, ne a rokkantnyugdíjast stabilizáljuk abban a rossz helyzetében, ahol ő nem tud szuverén lenni. Igaza van, készséggel elismerem, hogy ez 460 ezer nyugdíjkorhatár alatti, ma rokkantnyugdíjas esetében totálisan, mindenkire vonatkozóan, átfogóan és azonnal nem megy, nincs ekkora felszívóképessége a munkaerőpiacnak az egyik oldalról, másik oldalról a 460 ezer ember kapcsán a megmaradt munkaképességek rehabilitációjával sem érhető el, hogy mindenki bekerülhessen a munka világába. Töredékük kaphatja meg ezt az esélyt, de mindenki számára biztosítani szeretnénk az út lehetőségét.
A racionális felmérések azt mondják, hogy megpróbálhatjuk, megcélozhatjuk azt, hogy a rokkantellátásban lévők legalább egyharmada a siker esélyével éljen ezzel az úttal, de azt tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan megváltozott munkaképességek, olyan sérülések, amelyek nem korrigálhatók, ahol a szuverén lét feltételeit nem a nyílt munkaerőpiacra való visszavezetéssel, hanem más utakon kell biztosítani. De pont azért is, hogy az ő ellátásuk minőségileg javuljon, kell megoldani azt, hogy többen tartsák a vállukon az országot, aki teheti, tehát dolgozhasson, szuverén módon, nem rokkantnyugdíjból, magasabb keresetből önmagát eltartva és az ország terheit is a vállán viselve legyen szereplője a társadalmi körnek. Ilyen értelemben tehát ez pozícióátrendezés, és természetesen egy esélyjavulásra vonatkozó szándék.
Rögtön hozzáteszem: azt is gondolom, hogy nem lehetséges egy elhatározással, egy jövő heti vagy utána következő heti döntéssel a rokkantnyugdíj szabályrendszerével egyik napról a másikra átalakítani egy sok százezer embert érintő rendszert. Itt fokozatosságra van szükség, sőt az induláskor befektetésre, többletforrásokra. Ezt biztosítja az Európai Unió erre szánt 60 milliárd forintja. De, kérem szépen, mintegy 800 milliárdos az a kassza, amelyről most beszélünk, 800 milliárd forint közös pénzünk, amit arra szánunk, hogy 460 ezer ember..., bocsánat, 800 ezer ember, aki rokkantnyugdíjas, közülük 460 ezer, aki aktív korú rokkantnyugdíjas, ellátását biztosítsuk. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy megér akár még ennél nagyobb befektetést is, hogy több tízezren közülük szuverén életet, jobb körülményeket nyerjenek el.
A fogyasztóvédelem megerősítését azért hozom itt még példaként, kiemelve a többiek sorából, mert biztos vagyok benne, hogy a következő 5-10 év nagy kihívásait az állampolgárokat, az emberek biztonságát érintő kihívások fogják jelenteni. Megtapasztaltuk, a rendszerváltás után a köz biztonsága, a munkahely, az egzisztencia biztonsága óriási kihívást jelentett. De most, ahogy minőségivé fordul a változás Magyarországon, azt tapasztalhatjuk, hogy a fogyasztói társadalom nagyon széles körű kialakulása kihívást jelent az ember, úgy mint fogyasztó hétköznapi biztonságára is. Hogy ne maradjon egy szál maga védtelenül globális befektetőkkel, szolgáltatókkal, nagyhatalmú termékeladókkal szemben, ahhoz az önvédelem feltételeit biztosítani kell, új társadalmi együttműködés kell. Ezért kezdeményeztük az állami szféra megerősítését, erős fogyasztóvédelmi hatósággal, erős nyilvánossággal és erős visszatartó erejű retorziókkal, ha kell, a másik oldalról pedig a társadalmi önvédelem lehetőségét civil nyilvánosságbeli, oktatási-képzési, tudatos fogyasztói magatartást elősegítő ügyekkel.
Szemléltetni akartam, hogy vannak olyan ügyeink, amelyek nem egy ciklusra szólnak, mert kihívást a következő emberöltőre teremtenek. Örülök annak, hogy a gyermekesélyprogramban ez ötpárti módon fogalmazódott meg. Bízom abban, hogy a romaprogrammal, aminek a vitája még éppen lezárulófélben van, sikerül integrálnunk, ha kell, az ellenzék módosításait is azért, hogy ez megint nemzeti közüggyé váljon. Mint ahogy bízom abban, hogy szemléletváltás lehetséges lesz, és ennek a gyakorlati lépéseit is érvényre juttatjuk a hajléktalanügyekben is, éppen azért, hogy ne csak a felszínen kezeljük a problémát, ne csak mínusz 2 fok alatt foglalkozzunk a kérdéssel, hanem adjunk kitörési pontokat azoknak, akiknek nem elegendő - szerintem a társadalmi lelkiismeret egészének sem -, ha a problémát kezelve benntartjuk ezeket az embereket a “biztos” téli melegedőben, és nem adjuk meg az esélyt arra, hogy kitörjenek.
A programunk most arra irányul, hogy akiket csak lehet, komplex segítséggel - ez természetesen nemcsak szállást jelent, hanem sokkal inkább szociális foglalkozást, egészségügyi rehabilitációt és elsősorban foglalkoztatást - segítsük ki ebből a sorból, legyen a prevenció mellett, ami kulcskérdés, a napi ellátás mellett kiút ezekből a helyzetekből. Ezek azok az ügyek, amelyekhez nem kell pártpolitikai, magas szintű megegyezés. Ehhez nem kell, hogy pártelnökök vagy pártalelnökök egymással politikai tárgyalásokat folytassanak. Ehhez csak az kell, hogy szakmai meggyőződés és tisztes lelkiismeret alapján jól nyomjuk a gombot vagy befogadjuk egymás javaslatait. Azt gondolom, hogy a szociálpolitika ilyen felfogásának nemzeti közüggyé válásához ez a feltétel a magyar parlamentben.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
