LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Van egy divatos szó mostanában. Beszélgetős tévéműsorokban hallani, úgy szól, hogy “bevállalom”. Sokáig nem szerettem ezt a szót, most mégsem tudok jobb szót arra, amit az elmúlt egy esztendőben akartunk és elkezdtünk, mint azt, hogy bevállalom, bevállaljuk.
(9.00)
Nem azért, mert olyan nagyon könnyű és kellemes volt. Nehéz volt! És nem az a lényeg, hogy a kormánynak, hanem az a lényeg, hogy az országnak. A tabuk trónfosztásának korszaka volt ez: sok kiskapu tömődött be, sok, eddig szentnek hitt beidegződés lazult fel. A tabuk trónfosztása, és tudjuk, hogy a trónfosztások mindig felzaklatók.
(Dr. Hende Csaba elfoglalja jegyzői székét.)
Köszönet illet mindenkit, aki viselte, aki végigcsinálta, aki megkínlódta, aki megtanulta. Köszönet illet mindenkit, aki ugyan nem szerette, sőt kritizálta, de a hivatásos hergelők ellenére sem rázta az öklét, és nem gyűlölködött féktelenül. Köszönet mindenkinek, akinek türelmén és józan eszén megbuktak a provokációk. Nekik, az ország többségének köszönhető, hogy a létező szociális feszültségek nem rakódhattak rá a mesterségesen gerjesztett politikai feszültségekre. Mert a Kossuth téren vagy pláne a tévészékháznál nem a nehezen élő kis keresetűek panaszkodtak a magas számlákra.
És ahogy visszaemlékszem, a gój motorosok között sem tipikusan a gyógyszerköltségeket sokalló kisnyugdíjasok voltak többségben. Köszönjük, hogy nagyon sokszor a felelősség fölülírta a napi érdekeket, és még a legnehezebb helyzetekből is gyakran megállapodás születhetett.
Köszönjük, hogy felelős érdekképviseletek elfogadták, hogy olykor hátra kell lépni ahhoz, hogy nagyobbat ugorjunk. És elfogadták azt is, amit Indira Gandhi mondott: “Ökölbe szorított kézzel nem lehet kezet fogni.” Így születhetett meg a közszféra és a piaci szféra bérmegállapodása. Így született meg a hallgatói juttatásokról való megegyezés vagy a nyugdíjasszervezetekkel való konzultáció. Ezek az egyezségek a józan ész, a felelősség és a belátás diadalát jelentették az indulatok felett.
Ebből a szempontból az elmúlt egy esztendőben két ellentétes politikai és társadalmi folyamat rajzolódott ki. Amire mi törekedtünk az egyik oldalon, az a tabuk trónfosztása. A másik oldalon, a radikalizmus előretörésével, mintha a politikai irracionalizmus jelei mutatkoztak volna: a tabuk trónfosztása helyett az ész trónfosztása. Kicsit rémülten néztem ide, a jobboldalra, hogy mivel a terminust mi tagadás, Lukács Györgytől kölcsönöztem, nem fognak-e azonnal lekommunistázni, bízom benne, hogy talán kevesen ismerték fel ezt a fordulatot; tabuk trónfosztása és az ész trónfosztása.
A kormány népszerűsége persze nagyon is lecsökkent; tudjuk, és noha vártuk, de nem örülünk neki. De mintha az esztelen politikának, az ész trónfosztását mutató módszereknek sem volna igazán többsége. Hiszen a cirkuszokkal szembeni ellenállás, a kalandor puccskísérletek elutasítása a józan ész diadala volt. Azt mutatta, hogy az országban többségben van a ráció és kisebbségben az indulat; többségben a felelősség és kisebbségben a felelőtlenség. Ez az új többség valójában, politikai meggyőződéstől függetlenül.
De ennek ellenére a politikai palettán mégiscsak látszik egy ezzel ellentétes veszélyes törekvés; nem a kormányra veszélyes, hanem az országra veszélyes. Ezt a törekvést nem a tabuk trónfosztása, nem valamiféle ésszerű politikai játszmára való törekvés jellemzi, hanem éppen az említett ész trónfosztása. Az ész trónfosztása maga a politikai radikalizmus; az indulatos, radikális, olykor szélsőséges politika, amelyet az egymásnak ellentmondó esztelen ígéretek, lebutított jelszavak, a fanatizmus és a demagógia kísértése jellemez. Ez a folyamat, az ész trónfosztása a radikális politikában az értelem helyett a vakhitre és a rajongásra apellál. A politikai vitákat hitvitákká teszi. A táborok közti természetes különbséget vallásháború méretűvé növeli. Pedig a kampányok idején már az is éppen elég bajt okozott, hogy voltak, akik a hitet és a vallásgyakorlást próbálták meg átpolitizálni, meggyőződésem szerint éppen a hívő embereket sértve meg ezzel legjobban.
De legalább ekkora baj, amit most láttunk: ha a politikából próbálnak valláspótlékot csinálni, mintha igazhitűek és elpusztítandó eretnekek, Isten szolgái és a sátán ügynökei harcolnának egymással Magyarországon.
A valláspótlékká tett politikában a “hiszem, mert lehetetlen”, a “Credo quia absurdum” tanítása már nem az egyházatyák vallásfilozófiai intelme, hanem politikai parancs. El kell hinni, hogy bevételcsökkenéstől kiadásnövelés várható. El kell hinni, hogy a gazdasági törvények helyett a ráolvasások segítenek. El kell hinni, mert abszurd.
A valláspótlékká tett politikában a racionális érveket politikai átkok és babonák, a politikai cselekvést pedig szómágia és ráolvasás helyettesíti. Ez a politika, ez a gyakorlat a párthívektől kivétel nélkül vakbuzgó hitet követel. A belső kritikát vagy a dogmáktól eltérő gondolkodást nem tűri. Ilyenkor következik a hívők közösségéből való kiátkozás, noha ma már a középkorinál modernebb eszközzel zajlik, mondjuk, a Magyar Nemzetben megjelenik egy-egy cikk például a gyanúba keveredett Schmidt Mária vagy Áder János ellen.
A valláspótlékká tett politikában persze vannak közös rítusok és hatásos jelképek is, sőt kezdő pártkatonák számára beavatási szertartások. Utóbbiak része néhány, a parlamentben is viselhető feliratos Fidelitas-póló; vagy egy-egy durva támadás rituális ismételgetése szerencsétlen fiatal politikusok szájából, olyan szövegeké, amit a felnőtt politikusok azért már mégis restellnének elmondani.
Nem az a baj, hogy a radikális jobboldal politikájában sok az érzelmi elem. Ezt még néha irigylem is tőlük. A baj az, ha a politika egészéből valláspótlékot, a politikai kultúrából kultuszt csinálnak. Az effajta politikában tényleg az ész trónfosztásának veszélye sejlik fel. Helyette a vakbuzgóságot, a fanatizmust és az indulatot emelik trónra.
Ha választani kell, akkor már inkább választom azt a másik trónfosztást, az igazságtalanságok, a rossz tabuk, a rossz hagyományok, az illúziók trónfosztását, amire az elmúlt évben törekedtünk. Ezt vállaljuk. Mondhatnám újra: bevállaljuk, bevállalom. Bevállaljuk baloldaliként is. Mert mindez számunkra akkor vállalható, ha a sok változás mögött kitapinthatók a baloldal értékei, a társadalmi összetartozás, a szolidaritás, a magunkért és a másokért viselt felelősség, a harc az esztelen megkülönböztetések és a kiváltságok ellen. Ezt keressük és ezt akarjuk a reformokban. Nem saját hősiességünk szobrát keressük. Isten mentsen attól a magatartástól, amelyben fontosabbak a hősi pózok, mint maguk a megoldandó problémák, amely a reformokban saját bátorságpróbáját és nem az emberek gondjainak megoldását keresi. Ez a magatartás idegen, és idegen is kell hogy legyen a koalíciótól.
De persze Isten mentsen minket attól a másik fajta magatartástól is, amelyik nem mozdul, mert hátha kivívja valakik nemtetszését. Régi igazság: a langyosakat kiköpi szájából az Isten. De azért persze az is igaz, hogy oktalanul az Isten sem akarhatja magát megégetni. De nekünk van a változásokra okunk és van célunk is. És ezekben a célokban magunkra, saját baloldali értékeinkre ismerünk. Ezért kezdhettem úgy, hogy bevállalom. Bevállaljuk, és baloldaliként is vállaljuk.
Vállaljuk mindazt a három cselekvéssort, ami ezt az esztendőt meghatározta: a költségvetési egyensúly megcélzását, a közszolgáltatások reformját és a fejlesztések megalapozását. A költségvetéssel való kínlódást, a kényszer-takarékosságot, még ha keserves is, nem csak azért vállaljuk, mert az szükséges rossz. Volt benne, van benne szükséges jó is. Hiszen évtizedek óta most először sikerült néhány komoly lépést tenni a szürkegazdaság kifehérítésére, az adóelkerülési kiskapuk betömésére. Akármennyire szidták, akik szidták, mert vegzálásnak tartották a vagyonosodási vizsgálatokat, az elvárt nyereség fogalmát, a tb-járulékfizetés ellenőrzését és kiterjesztését, ez mind-mind kiskapukat tömött be.
(9.10)
Ennek eredménye az is, hogy már nem olyan könnyű a munkáltatónak csak a minimálbér után járulékot fizetni, és ez nemcsak a közös kasszának tett jót, hanem kiszolgáltatott alkalmazottak ezreinek teremtett nagyobb biztonságot. Nyomában végre teljes munkaidőben bejelentett munkahelyek születtek az építőiparban, a kereskedelemben, a vendéglátásban. Mert az ott dolgozók hosszú ideig általában nem sérelmezik, ha hivatalosan minimálbérért vagy félállásra, vagy sehogy sem jelentik be őket, hiszen zsebbe azért megkapják a pénzt. De ha az állványról leesik az építőmunkás, ha nyugdíjba megy a pincér, ha szülni fog a boltban dolgozó kislány, akkor már nem mindegy, hogy táppénzét, nyugdíját, gyedjét milyen legális fizetés után számítják. Ez megérte a szigort, ezt bevállaljuk.
És bevállaljuk, pláne hogy bevállaljuk a közszolgáltatások megindult reformját. A baloldal megcsúfolása volna, ha a kellő renoválás helyett hagynánk összedőlni az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, vagy piacképtelen bizonyítványgyárrá tenni az oktatást. Mert a közszolgáltatások valójában a társadalmi szolidaritás mechanizmusai és védvonalai. Akik a szolidaritást és az egymásért érzett felelősséget komolyan gondolják, azoknak kötelessége gondoskodni arról, hogy ezek a rendszerek fenntarthatóak és finanszírozhatóak maradjanak. És itt aztán szükség volt a tabuk trónfosztására is, néhányat említett a miniszterelnök a felsőoktatás vagy az egészségügy ingyenességéről.
És ha sikerül ezekkel a változtatásokkal például azt elérni, hogy betegként már nemcsak ketteske vagy négyeske vagyok, akinek se neve, se beleszólása, se jogai nincsenek abban, hogy mit tesznek vele; ha sikerül a ketteskéből, négyeskéből a kórházi számlát ellenőrző és aláíró, jogsérelem esetén a jogait védő felügyelethez forduló állampolgárt csinálni, akkor ez nagyon is baloldali tett, ezt bevállalom. Bevállalom, hogy ketteskéből állampolgár lesz, még akkor is, ha éppen az egészségügyben egyszerre áll előttünk a továbblépés és a konszolidáció munkája. Na persze, tudjuk, bőven van mit elsimítani, rendbe tenni, kijavítani a megváltoztatott és jó irányban megváltoztatott egészségügyi rendszeren.
Az esztendő harmadik folyamatát, a fejlesztéseket persze sokkal könnyebb bevállalni, különösen, hogy jó sebességgel vettük az akadályokat: huszonhét uniós országból negyedikként adtuk be terveinket, kilencedikként hagyták jóvá, és elsőként írtunk ki pályázatokat, amelyek nyomán új munkahelyek születhetnek, magyar kis- és középvállalkozások izmosodhatnak meg. Mindez, ami történt az esztendőben, a mi számunkra baloldali vállalkozás, de mindenki számára nemzeti, nagyon nagy nemzeti vállalkozás is, hiszen a nemzet emelkedését szolgálja.
És mint minden igazi, komoly vállalkozás, persze tudjuk, kockázatos is, olykor még magunk is növeltük, elsősorban a saját kockázatunkat ügyetlenségekkel, bénáskodással. Például azzal, hogy míg eredményesen törtük le a költségvetési deficitet, sikerült némi politikai deficitet, felesleges politikai deficitet is felhalmoznunk: elsősorban tájékoztatási deficitet az elmaradt információk miatt és partnerdeficitet, amikor ott sem kerestük meg elég tehetségesen vagy elég nyitottan a szövetségeseket, ahol pedig lehetett volna. Ezen lehet és kell is változtatni, ez egy esztendő mérlegének az egyik fontos tanulsága.
Igen, a vállalkozás kockázatos, de még mindig sokkal kevésbé kockázatos, mint semmit sem csinálni. A tabuk trónfosztása sohasem veszélytelen, de még sokkal veszélyesebb a másik alternatíva, az ész trónfosztása, a csodavárás, ami lehetetlenné teszi az ésszerű megoldások keresését. Pedig az egyik kedvenc mondásom szerint, aki ma homokba dugja a fejét, az holnap majd a fogát csikorgatja. Nekünk pedig más dolgunk van holnapra és más dolgunk lesz még három évre is.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
