DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Megvallom őszintén, nagyon nehéz helyzetben vagyok. Nehéz helyzetben vagyok, mert amikor erre a vitanapra készültem, függetlenül attól, hogy a délutáni polémia címe az Őszöd egy éve, de ez maga után hozza, hogy egy kormányzás egy évét értékeljük. Most az elmúlt két órában tulajdonképpen a Ház falai között semmi másról nem vitatkozunk, mint hogy ki mikor hazudott nagyobbat, sőt sajnálatos módon ezt mint etalont tekinti a politikai elit.
Sajnálom, hogy Eörsi Mátyás elment, hiszen ő mondta azt, hogy álszent az a politikus, aki soha életében nem hazudott. Úgy gondolom, hogy ez nagyon súlyos állítás. Vagy meg kellene pontosan határozni, hogy mit értünk hazugság alatt (Dr. Szabó Zoltán: Nem ártana!), vagy pedig egy kicsit azért óvatosabban kellene ezekkel a dolgokkal vagdalkozni.
Lehet, hogy nekem nagy a hátrányom. Mindenki tudja szociológiából, hogy egy fejlődési folyamaton megy keresztül a gyermek is a növekedése során, példaképet választ magának. Ez akkor egészséges, ha ezek a példaképek alapvetően maguk a szülők, de a későbbiek folyamán is a pályáján, akár legyen orvos, és nagy orvosdinasztiák tagjait választja magának, de akár legyen politikus, és politikust választ magának.
Lehet, hogy nekünk az a hibánk, és azért érezzük rosszul magunkat ilyen viták során, mert a mi példaképünk, a mi szocializációnk politikai szempontból Antall Józsefhez kötődik. Nekem itt ma többször jutott eszembe, amikor Antall tanár úr - ahogy többen nevezték - több alkalommal felhívta a figyelmünket, hogy ne felejtsük el, hogy a politikában sem lehet hazudni. Hogy jutottunk idáig? Hogy jutottunk idáig, hogy Eörsi Mátyás álszentnek nevez minket? Vagy pedig nem vagyunk politikusok, ez a másik választási lehetőség, mert ha politikusok vagyunk, akkor bizonyára hazudtunk már életünkben, illetve hazudni fogunk, és ezt fogadja el mindenki.
Ha visszagondolok a rendszerváltoztatás idejéig - itt példaként hozta az első szabad választásokat -, a Magyar Demokrata Fórum akkor azért tudott nyerni, mert nem egy radikális változtatás mellett tette le a voksot, hanem nyugodt erővel lépett színre. Azt hiszem, nem túlzó, ha azt mondom, hogy a legnagyobb politikai hazugságot a rendszerváltoztatás óta a Szabad Demokraták Szövetsége követte el, hisz mi, akik visszaemlékszünk, benne éltünk, tudtuk jól, hogy a radikalizmus nem egy gazdasági átalakítást illetően, hanem a régi nómenklatúrához való viszonyt illetően jelentkezett a választási kampányban, és mi vidékiek félig-meddig el is hittük, hogy igen, ez egy radikális, antikommunista párt - amelyik négy év múlva az utódpárttal szövetséget kötött. Ezt nem elítélésként mondom, ezt tényként közlöm, és azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a rendszerváltoztatás legnagyobb politikai hazugsága volt.
Lehet, hogy akkor kerültünk lejtőre, nem tudom, végig kell gondolni; mert hogy lejtőn vagyunk, az biztos, és ennek a lejtőnek egy állomása volt az őszödi beszéd, ami két szempontból tragikus. Tragikus, hogy Magyarország kijelölt miniszterelnöke - mert akkor még csak kijelölt miniszterelnök volt, habár egy csonka ciklus mögötte volt - még a magánkommunikációjában is ilyen szavakat használ. Úgy gondolom, hogy ez tragikus, mert a stílus maga az ember, és azért függetlenül attól, hogy milyen politikai színezetű honfitársunk tölti be a miniszterelnök szerepét, azért az ember szeretne felnézni rá. (Göndör István: Lehet is!)
(17.30)
Szeretné, ha nem kellene pironkodnia miatta. Nyilvánvalóan Szabó képviselő úr saját tapasztalatai alapján úgy gondolja, jó, ha jó alacsonyra tesszük ezt a mércét, akkor megfelel példaképnek Gyurcsány Ferenc, de ugyanilyen nagy tragédia - és ez szintén önöket terheli -, hogy egy zárt ülésről egy ilyen beszéd kikerülhetett. Azzal nem hiszem, hogy az ellenzéket vádolhatják, hogy ott álnok módon valaki befalaztatta magát előző nap, majd fölvette a beszédet - tudván, hogy mi fog elhangozni -, és ezt, kivárva a kellő pillanatot nyilvánosságra hozza. Ugyanolyan elítélendő dolog, és a magyar politikai kultúrára jellemző, de talán az egész magyar történelemre jellemző. Annak idején mi is mindig ezzel küzdöttünk. Elhangzik az őszödi beszéd, amelyet lehetne úgy interpretálni, hogy ez egy választóvonal, hogy eddig hazudtunk, de majd ezután másképp fogunk politizálni.
Nézzük meg, hogy az őszödi beszédet követően itt a parlament többsége által elfogadott kormányprogram mentes-e - mint orvosnak, engedjék meg - az őszödi szindrómától mint kórképtől. Ha egy évre visszatekintünk, akkor - egy picit talán a szakma irányába megyek - nézzük meg az egészségügy tekintetében, hogy az, amit a kormányprogramban az egészségügy szempontjából állítottak, az most egy év távlatából visszatekintve megfelel a valóságnak. A valóságot mondták-e a kormányprogram kapcsán? Valóban változtatni akartak-e Őszöd után, az után a politikai stílus után, amelyet bevallottan az előző ciklusban vallottak? Érvényesül-e a mai magyar egészségügy tekintetében az őszödi szindróma?
A kormányprogramnak a Reformok az egészségügyben című fejezetéből tulajdonképpen négy pont emelhető ki. Az egyik azt mondja, hogy mindenkinek azonos esélye legyen az egészsége megőrzéséhez. Történtek-e lépések abba az irányba, hogy azok a hátrányok valóban kiküszöbölődjenek, amelyek mind társadalmi csoportok, mind térségek tekintetében megvannak, megvoltak? Az a kórház-átalakítás, amelyet nem tekinthetünk véglegesnek… - és zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy annak az őszödi beszédnek volt egy olyan mondata, ami szintén elgondolkodtató. Az alkotmányosság kérdésével kapcsolatban valaki már szóba hozta, és egyet ne felejtsünk el: ezek a törvények az Alkotmánybíróság előtt fekszenek.
Akkor, amikor a törvények vitája folyt, és a Magyar Demokrata Fórum többször kérte a tárca vezetőjét és a miniszterelnök urat, hogy talán kérje meg az államelnököt, hogy normakontrollra küldje át a törvényeket, nehogy az a helyzet alakuljon ki, hogy egy év múlva kell, mondjuk, a törvényeket megsemmisíteni, és akkor hihetetlen, beláthatatlan káosz alakul ki, presztízsből ezt nem tették meg, tehát ez az alkotmányossági kérdés még mindig a levegőben lóg.
De valóban, azok az intézkedések az esélyegyenlőség irányába mutatnak-e? Szakmailag megalapozottak voltak-e azok a döntések, amelyek például a súlyponti kórházak kijelölésénél voltak? Emlékszünk: hetekig ment a sajtó előtt, hogy 32, akkor 104, aztán levitték 75-re, és még a törvény benyújtását megelőző utolsó éjszaka is változtak a számok, jóllehet aki a szakmában van, tudja - és ezt, gondolom, államtitkár úr is aláírja -, hogy ezeknek a kijelöléseknek az alapja a népegészségügyi állapot kell hogy legyen, a szükségletek meghatározása kellene hogy legyen. Ezt önök mindig kommunikálták, hogy ez így volt. Tudjuk jól: adataink sincsenek erről, nem az, hogy olyan áttekintésünk, amelynek alapján korrekt módon tervezni lehessen.
Miniszterelnök úr is délelőtt a beszédében azt mondta, hogy tulajdonképpen ez a reform jó irányba halad. Egy konditermi hasonlatot hozott: a konditeremben is megizzadunk először azért, hogy jó állapotba kerüljünk, meg kell dolgoznunk, és nem szívesen fárasztjuk magunkat, de a végén megerősödve jövünk ki a rendszerből, csak hát nagyon jól tudjuk, hogy ha egy ilyen edzésre nem készülünk föl, nem melegítünk be kellőképpen, akkor egyrészt a tejsavszintünk fölszaporodik, amit úgy hívnak, hogy izomláz - ez még kifeküdhető -, de bizony nagyon könnyen szakadnak az inak és az izmok. Az az érzésem, hogy most az egészségügy átalakítása kapcsán inak és izmok szakadnak, amelyek nagyon nehezen reparálhatók, és csak hegesedéssel gyógyulnak, ami funkciózavarokhoz vezet - hogy a szakmánál maradjunk.
Semmivel nem javul az esélyegyenlőség ezen átalakítást illetően, ennek kapcsán, sőt azok a beutalási anomáliák, amelyeket egyszerűen nem akar a tárca tudomásul venni, még nagyobb zavarokat okoznak. Azt ígéri a kormányprogram, azt ígérte akkor, hogy átfogó egészségügyi humánerőforrás-stratégiát dolgozunk ki, amely új életpálya-lehetőségeket nyit az orvosok és az egészségügyi dolgozók számára.
Megnyílt az új életpálya. Önök ezt mobilitásprogramnak nevezik; túlnyomó többségében a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a munkanélküliség, ami korábban az egészségügyben nem volt jellemző. Mindig, amikor egy-egy intézmény kapcsán a leépítés szóba kerül, akkor legyintenek, és azt mondják, hogy tulajdonképpen nyugdíjasokat küldtünk el, olyan nagy veszély nem éri a szakmát, de ezek a nyugdíjasok évtizedek tapasztalatát, tudását halmozták fel, és ez így bizony hiányzik a szakmából.
Még egy, ami tulajdonképpen egy nagy átverés, egy őszödi szindróma volt, az a népegészségügyi program. Felelős nemzeti kormány népegészségügyi programot nem leállít, hanem továbbfejleszt. Ez a kormány, illetve az elődje a korábbi megegyezéses alapon létrejött népegészségügyi programot leállította, és ma már ott tartunk, hogy sajnos nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezen a téren semmi előrelépés nincs.
Úgyhogy Őszöd valóban fordulópont volt. Arra jó volt, hogy egy politikai vitát generáljon, de arra nem volt jó, hogy attól új időszámítás jöjjön. Az őszödi szindróma tovább él.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
