CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR szociális és munkaügyi minisztériumi államtitkár: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Való igaz, amit Kuzma képviselő úr mondott, hogy szakmai kérdésekben általában igyekszünk kompromisszumokra jutni, és nem az egyszerű politikai matematika alapján eldönteni a kérdéseket. Ellentétben az 1998-2002 közötti kormányzati ciklussal, amikor még a helyesírási hibák kijavítását is újra beadták az akkori kormánypárti képviselők, hogy véletlen se ellenzéki képviselő módosító indítványát fogadják el. De nem vagyunk ilyen kicsinyesek, valóban ennél nagyvonalúbban közelítünk az ügyhöz. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy az 52 ajánlási pontból összesen 18 olyan indítvány van, amit elfogadott a kormány a bizottsági vitákban, és ebből négy ellenzéki. Tehát szó sincs arról, hogy ne fogadtunk volna be ellenzéki javaslatot az eddigi vita során is.
Ugyanakkor valóban és kétségtelenül úgy van, hogy egy koherens logikát szeretnénk végigvinni a szakképzési és a szakképzési hozzájárulási törvényben. Nevezetesen abból kiindulva, hogy ma Magyarországon 1300 helyen folyik szakképzés, átlagosan 82 fős létszámmal, ez a két adat önmagában jelzi, hogy itt valami vészesen szétesett, sporadikus rendszerről van szó. Lehetetlen, hogy szakképzés-fejlesztési döntéseket 1300 helyen hozzanak meg egy ilyen kicsi országban.
Ennek a jelenlegi rendszernek az eredményességét - vagy eredménytelenségét - millió számmal le lehetne írni. Le lehet írni a szakemberhiánnyal, és le lehet írni azzal, hogy hány és hány ember van, aki a szakképzésből kikerülvén pályakezdő-munkanélküliként kezdte el az életét. Tarthatatlan, ami a szakképzésben van, tarthatatlannak mondják a munkáltatók, a munkaerőpiac szereplői, és tarthatatlannak mutatják azok a mutatók, amelyekből az derül ki, hogy pályakezdő fiatalok nem tudnak elhelyezkedni a friss szakképzettségükkel a munkaerőpiacon. Változtatni, lépni kell.
E tekintetben ténylegesen koherens a rendszer, mert mi azt mondjuk, döntsön a szakmastruktúráról alapvetően a piac, a munkaerőpiac. Egy munkaerőpiacot nagyjából regionális értelemben lehet használni, nincs megyei meg kisvárosi meg kistelepülési munkaerőpiac. A regionális munkaerőpiac egy értelmezhető nagyságrend. Akkor tehát azt mondjuk, hogy regionális szinten egy olyan képzési bizottság működjön, amely egyébként épít az eddig létrehozott struktúrákra, amelyeket épp a Fidesz-kormány idején hoztak létre a fejlesztési pénzek eldöntésére. Erre szeretném az akkor esetleg képviselőként nem dolgozó kollégák figyelmét felhívni, hogy 1998 és 2002 között jöttek létre a regionális képzési és fejlesztési bizottságok, pedig nem is volt struktúra sem alattuk, mégis ők döntötték el a forrásokat az elmúlt esztendőkben is.
(23.00)
Most ennek az összetételét oly módon változtatjuk, hogy a munkaerőpiac szereplői legyenek többségben, merthogy ők a megrendelők. Merthogy alapvetően ők befolyásolják a szakmaszerkezetet. Ehhez azt mondjuk, hogy aki illeszkedik valamilyen integrációhoz - és ebben többféle változat képzelhető el, ha hozzánézik a közoktatási törvénymódosító csomagot, akkor abból áll össze, hogy itt sokféle változat lehetséges, de mindenképpen valamilyen fokú integrációban egy intézmény részt vesz -, akkor hozzájut fejlesztési forrásokhoz, hazaiakhoz és európaiakhoz egyaránt, a fenntartója és nem maga az intézmény, és az allokálja az intézményekre, ahogyan azt szükségesnek tartja.
Ez egy olyan szempontból valóban koherens rendszer, hogy azt mondja, fejlesztési döntéseket nem 1300 helyen hozunk, hanem maximum százas nagyságrendben, mert akkor lehet úgy koncentrálni a fejlesztési forrásokat, hogy arra menjen a szakképzés, amerre a munkaerőpiac hívja, amerre a kimenő oldalon megfogalmazzák az igényeket, követelményeket. Azt gondoljuk, ez eredményesebb struktúra lehet, mint a mostani, amely 1300 helyen hozatja meg a fejlesztési döntéseket, és nincs összefüggésbe hozva a munkaerő-piaci igényekkel. Ez a különbség a jelenlegihez képest, hogy úgy mondjam, a paragrafusszámok többet mutatnak, mint egyébként ami a lényeg - és azt gondolom, ez a lényege a törvényjavaslatnak.
Bízom benne, hogy ezt a koncepciót talán nem vitatják annyian, mint amennyire a vitából látszott. (Babák Mihály: Mert nincs értelme.) Sőt bízom benne, hogy bizonyos elemeket talán jobban meg lehet érteni, ha az összefüggéseket nézzük. Azt gondolom, nem sért megyei fenntartói döntéseket, csak legfeljebb új szempontok kerülnek a döntésekbe. Mert egyébként nem szükségszerű, hogy intézményeket valamilyen puha vagy erős integrációba vigyenek, csak legfeljebb külső fejlesztési forrásokhoz nem jutnak, de magától a megye mint fenntartó tehet bele fejlesztési pénzeket, miért ne tehetne. Egyébként a normatívához ugyanúgy hozzájut a szakképző intézmény, mint bárki más. Itt tehát pusztán csak arról van szó, hogy ez a fajta együttműködési, integrációs kényszer, és az a fajta követelmény, hogy a munkaerőpiac, a gazdaság igényeinek megfelelően történjék ez a fejlesztés, kerül leírásra a törvényjavaslatban, és ez kerül a finanszírozásban is érvényesítésre.
Hosszas egyeztetések zajlottak kormánypárti, ellenzéki képviselőkkel, bizottságban és azon kívül is. Bízom benne, hogy a törvényhozás, amikor dönt a módosító indítványokról és a törvényjavaslatról, akkor egy világos, érthető, jó jelet fog adni a gazdaság számára, hogy másképp gondolkodunk a szakképzésről, mint eddig. Sokkal inkább szeretnénk esélyt teremteni a fiataloknak, hogy olyan szakmához jussanak, amivel tudnak mit kezdeni a munkaerőpiacon, és sokkal jobban szeretnénk a versenyképesség érdekében kielégíteni a magyar vállalkozások szakemberszükségletét. Merthogy ma Magyarországon évek óta a vállalkozások 10-15 százaléka több mint egy éve nem talál neki megfelelő szakembert. Változásra érett a helyzet, abban bízom, hogy ezt a változási igényt, szükségletet az Országgyűlés minden oldalán ülő képviselők felismerték, és szavazataikkal támogatják.
Köszönöm a figyelmet, elnök úr, köszönöm a lehetőséget. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
