BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Az előbbi polémiára röviden: tipikusan megint egy példáját láthattuk egyébként annak, aminek a nagyon súlyos lenyomata az előttünk fekvő törvénymódosítási javaslat. Nevezetesen annak, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozunk azzal a jelenséggel, hogy köztisztviselők, akik nem megválasztott országgyűlési képviselők, hanem egy apparátusban dolgozó, kinevezett köztisztviselők, nem egészen a most hatályos köztisztviselői törvénynek megfelelően értelmezik a szerepüket, és elmozdulnak a politika irányába, hogy mást ne mondjak, van, amikor provokálnak politikai kijelentésekkel.
De ez egy egyébként ma jelen lévő és egyébként teljesen normális európai folyamat, amit úgy ír le a tudomány meg a kutatás, hogy közeledik egymáshoz a köztisztviselői és a politikai szerep: az egyik, a politikai az kezd bürokratizálódni, a bürokrácia pedig kezd politizálódni. Ez önmagában nem rossz folyamat, itt az a kérdés, hogy mi most hol tartunk. És mivel általános vitáról van szó, azért szeretném elmondani, hogy a törvényjavaslat, ami itt előttünk fekszik, az nem arról szól, hogy ezt a folyamatot kezelje és a magyar kultúrának megfelelően jó irányba ösztönözze, hanem arról szól, hogy hogyan tud rátelepedni a politika még inkább a köztisztviselői, közszolgálati tevékenységre.
A 90-es évek elején kialakult itt, Magyarországon egy ilyen mítosz, ami nagy előszeretettel, ráadásul pont a mostani kormánypártok érdekeiből fakadóan arról szólt, hogy itt van egy független, semleges közszolgálat. Ennek akkor nyilván az volt a célja, hogy a bent ragadt kádereket valamilyen módon óvjuk meg, őrizzük meg, nehogy fel lehessen frissíteni a köztisztviselői kart, a közszolgálatot. De mivel a mostani globalizált világban egyébként egy jól működő közigazgatás, közszolgálat önmagában versenytényező, ezért fontos, hogy ez hogyan működik.
Alapvetően azért azt láthatjuk, az államtitkár úr tegnap egy interpelláció kapcsán hivatkozott arra, hogy közszolgálati tapasztalat és hasonló, nagyon fontos dolgok, amire az átalakítást alapozzák, de azért térjünk ki egy kicsit arra, hogy alapvetően kettő fő irányzat létezik ma Európában, hogy hogyan is álljon össze a köztisztviselői lét vagy ami eköré szervezhető. Az egyik azt mondja, ami a jogállamiságra koncentrál, ez a klasszikus kontinentális európai modell; nyilván a francia, a német meg az olasz modellekben a kultúrának megfelelően más-más hangsúlyok vannak, de alapvetően ez egy csoportba rakható.
És van egy másik, amelyik az eredményességre koncentrál, ez az angolszász modell. Thatcher asszony idejében nagy átalakítási hullámok voltak az angoloknál is meg több más európai államban az eredményesség, a hatékonyság jegyében. Most pedig azt olvashatjuk egyébként a híradásokban, akár az angol rendőrséggel kapcsolatban, akár az angol köztisztviselőkkel kapcsolatban, hogy akadályozza a munkát ez a nagy eredményességre törekvés, mert lefoglalja őket az, hogy ezeket a nagyon szép, okos és egyébként lehet, hogy a multivállalatoknál még hatékony különféle teszteket és eredménymutatókat gyártsák és produkálják az eredményeket, és nem a lényeggel foglalkoznak.
Mert ha a bürokráciáról beszélünk, akkor arról kellene beszélni, hogy a bürokrácia önmagában nem rossz, sőt egy másfajta embertípust, egy másfajta habitust feltételez egyébként, mint mondjuk, a politikus. Egy jó bürokrata, egy jó bürokrácia arról szól, hogy mindazt a nagyon okos és szép gondolatot, ami a politikusok fejéből kipattan, megpróbálja valahogy operatívvá tenni, egyébként a gyakorlatban alkalmazhatóvá átgyúrni, alakítani. Most ha ez a kettő egymással nem együttműködik, hanem az egyik maga alá akarja gyűrni a másikat, akkor baj van, tehát itt egy nagyon érzékeny egyensúlyt kell megteremteni.
Pontosan tudjuk, aki dolgozott a közigazgatásban, mondjuk, jómagam is, aki közigazgatási vezető voltam, tudjuk azt, hogy mi a természete az ilyen bürokráciának, mi a természete az ilyen intézményeknek. És főleg olyan időszakban, mint most, amikor egy ilyen átmeneti időszak van, amikor a költségvetési forrásokért küzdeni kell, bizony az intézmények kénytelenek egy kicsit elmozdulni politikusi irányba, hogy meg tudják szerezni maguknak azokat a forrásokat, amivel egyébként a rájuk bízott feladatot kötelezően el kell nekik látni.
Tehát tudjuk pontosan, hogy miért és hogyan mozognak a közszolgák és a közszolgálati intézmények. Ehhez képest ez a törvényjavaslat egyértelmű, kimondva ugyan nem, pedig az lenne a jó, ha ki lenne mondva, hogy hol húzzuk meg a határt a politika és a közszolgálat között. Mert ha önök azzal állnának elő, hogy húzzuk meg főosztályvezető szinten, nyílt beszéd, lehet róla beszélni. De most jelen pillanatban a mese arról szól, hogy önök még csak helyettes államtitkári szinten húzzák meg, de már a jogszabályban a főosztályvezetőket határozott idejű kinevezéssel akarják bebetonozni, akiket önök kiválasztanak, nyilván megfelelőségi szempontok alapján, amelyek általában a bizottsági munkában tapasztalhatóan nem mindig az objektív és racionális köztisztviselői megközelítést mutatják. Tehát ha nyíltan beszélnének erről, akkor lehetne hozzá nyíltan viszonyulni, de önök nem nyíltan beszélnek erről, hanem különféle trükkökkel akarják bizonytalan helyzetbe hozni a meglévő közszolgálati alkalmazottakat, hogy minél inkább kiszolgáltatottak legyenek a politikának.
A közszolgálatnak mindig is az volt a lényege, hogy egy átlagnál biztonságosabb egzisztenciát kell hogy nyújtson, azért egyébként, hogy viszonylag függetlenül ki tudja fejteni azt a véleményt, ami ahhoz szükséges, hogy azt a sok okos gondolatot át is lehessen ültetni a napi gyakorlatba, amit itt, mondjuk, ebben a patkóban vagy bármelyik másik parlamenti vagy önkormányzati patkóban kitalálnak a politikusok. Ha ezt elvesszük tőlük, ez egy fals hivatkozás, mert itt hallottam olyat, hogy de a lakatost ki védi meg, és neki milyen biztonsága van. Az egy másik kérdés; lehet, hogy a kormánynak nem kézből kellene etetni a szakszervezeteket, hanem hagyni azt, hogy normális szakszervezeti mozgalom alakuljon ki Magyarországon is, és akkor lenne egyébként kollektív munkahelyi védelem is azoknak, akik nem a közszolgálatban dolgoznak.
(11.20)
Tehát összességében azért érdemes lenne ezzel foglalkozni, és végiggondolni azt, hogy a demokratikus jogállamiságból mennyit érdemes feláldozni a hatékonyság oltárán. Mert itt két kérdésről van szó, és a lényeg nagyjából erről szól: van-e rendőrállam, vagy pedig demokratikus állam van. Mert azt még senki nem bizonyította, nagyon nehéz, és én még olyan tudományos munkát sem olvastam - de lehet, hogy az itt jelen lévő köztisztviselők olvastak ilyet, és ezt majd el tudják nekem juttatni -, ahol egzaktul ki tudták mutatni azt, hogy mennyire békíthető össze, mennyire hozható egymással harmóniába a jogszerűség és az eredményesség a közigazgatásban, a köztisztviselői létben.
Tehát nem mindegy az, hogy mit várunk el, és próbálunk-e multieredményességi mutatókat ráhúzni a közszolgálatra, ahol egyébként a szakszerűség, a jogszerűség az, ami az elsődleges és a fontos. És innentől kezdve a következő lehet az, hogy mennyire pártatlan és mennyire semleges egy közszolgálat. Önmagában egyébként soha nem pártatlan és soha nem semleges, mert önmaga is kialakít egyfajta szakmai racionalitást, egyfajta szakmai véleményt, és nyilván ezt képviselni is fogja, mert ezt tartja jónak.
Tehát ha önök jó közszolgálatot szeretnének kialakítani, akkor lehet, hogy az lenne a legtisztességesebb, hogyha ezt a törvényjavaslatot most visszavonnánk, és beszélnénk arról, hogy valóban mit akarunk: rá akarnak-e önök telepedni a közszolgálatra, a köztisztviselőkre, vagy pedig együtt akarnak velük működni, hogy azt az utóbbi években egyébként szétrombolt magyar államot, magyar államszervezetet valahogy újjáépítsük, és valami okosat és jót tegyünk.
Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
