HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Előzetesen szeretném én is leszögezni, hogy a két törvény együttes tárgyalásának lennék a híve. Miután ez nem így történik, Pető Iván elnök úrhoz hasonlóan mind a két törvényjavaslatról egy keretben ejtenék szót.
Mielőtt azonban konkrétan a tárgyra térnénk, érdemes egy dolgon elgondolkodnunk. A '96-ban elfogadott médiatörvényt általában mindenki rutinszerűen szidja, aztán előfordulhat, hogy ez a törvény nem is olyan rossz. Nem mondom, hogy ezt a törvényt az idő és a technika fejlődése nem haladta meg, de azért ahogy az '96-ban ki lett találva, az kiállta az idők próbáját. Az egy más kérdés, hogy hogyan alkalmazzuk, és ez nemcsak a médiatörvényre igaz, hanem úgy általában az összes törvényre. Ha a parlament, a Magyar Országgyűlés olyan kiválóan tudna jeleskedni a törvényalkotás minőségében, akkor nem fordulna elő, hogy van olyan esztendő, amikor egy törvényt egy ülésszak alatt háromszor módosítunk. Azért önmagunkba is érdemes fordulni a végrehajtást illetően, és nem mindig a leírt törvény hibáit kell feszegetni, mert nem biztos, hogy csak abban van a hiba.
Az előzményekről, hogy hogyan jutott, hogyan került a parlament elé ez a két törvény. Azért érdemes egyszerre beszélni róluk, mert tulajdonképpen mind a kettő kényszer; a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény módosítása már olyannyira kényszer és szorító kényszer, hogy az Európai Bíróság is tett lépéseket annak érdekében, hogy ezt a törvényt minél előbb módosítsuk. Elég nagy szégyen, hogy erre majd most kerítünk sort, de ez nem belső, hanem sokkal inkább külső kényszer. A digitális televíziózásról és műsorszórásról szóló törvény esetében annyival jobb a helyzet, hogy még pont négy és fél évünk van addig, amíg az Európai Unió előírásai szerint át kell állnunk a digitális műsorszórásra, aztán néhány évvel később az analóg teljesen meg is szűnik.
Közismert, hogy a '96-ban hatályba lépett médiatörvény a jogalkotó által elkövetett hibák, de sokkal inkább a technológia fejlődése miatt már régen megérett egy átfogó felülvizsgálatra - erről beszélünk -, ennek eredményeképpen jelentős módosításra vagy az általa szabályozott kérdések újragondolására van szükség. Az elmúlt években a médiatörvény rendelkezései döntő részének kétharmadossága és természetesen a politikai akarat hiánya miatt csak a kisebb és a legszükségesebb módosításokat fogadta el az Országgyűlés, azokat is leginkább az EU-jogharmonizáció kényszere, tehát külső kényszer miatt.
Így jutottunk el a mához, amikor is újra jogharmonizációs okból kell módosítani a médiatörvényt, ráadásul az előbb említett késedelem kapcsán már EU-szankció kiszabását is kilátásba helyezte az Európai Bíróság, ha ezt nem tesszük meg. A technológiafejlődés, a digitalizáció és ez a másik törvény nincs tekintettel a parlamenti pártok időnként kicsinyes, pártpolitikai szempontok miatt nem éppen aktív közreműködésére a médiatörvény módosításával kapcsolatban; itt most muszáj szakmai kompromisszumokat és politikai megállapodást kötni. Mára már itt is van a kényszerítő dátum: 2014. december 31., és 2015-től kezdődően meg is szűnik az analóg világ, tehát a kényszer adott.
Először talán a médiatörvény módosításának a szükségességéről. Erről annyit, hogy ez az előterjesztés - amellett, hogy európai uniós kényszer, és az Európai Bíróság kényszere is rajtunk van - szakmailag egy jól előkészített törvényjavaslat, és ezt a Magyar Demokrata Fórum támogatni fogja, tehát ezzel az égadta világon más baj nincs. Nehezebb és bonyolultabb a helyzet a digitális átállásról szóló törvényjavaslattal kapcsolatban. A nehézség és a bonyolultság abban is tetten érhető és ott is megtapasztalható, hogy az eredendően ötpártinak indult megállapodás végül nem ötpárti lett, hanem csak négypárti, és nyilván van még számos olyan egyeztetésre szükség, ami végül valóban elfogadhatóvá teszi minden párt számára ezt a szükséges törvényt és ennek az elfogadását.
A javaslat a magyarországi digitális átállást olyan megoldandó feladatnak tekinti, amely elől nem lehet kitérni, és amely lehetőséget ad a magyar lakosság jelenleg csak három analóg televízióműsort elérő részének sokcsatornás kínálattal való ellátására, de a lehető legkisebb ráfordítás, vagyis költségvetési szerepvállalás nélkül kell megoldani. Tény, hogy az átállás nem halogatható tovább, és jogos az is, hogy a költségvetés jelenlegi helyzetében minden egyes forint sorsát jól meg kell gondolni. A probléma a szemlélettel az, hogy a digitális átállás elsősorban nem feladat a mi álláspontunk szerint, hanem egy óriási lehetőség, ami az előterjesztő által számba vettnél jóval szélesebb körben érvényesülhet. Az átállás nemcsak arra ad lehetőséget, hogy aki eddig csak három csatornát látott, az a következőkben a megígért harminc vagy akár nyolcvan műsort nézhesse, hanem megfelelő stratégia esetén arra is, hogy ez a sok csatorna a lehető legjobb minőségi kínálatot biztosítsa, egyszersmind bővítve az érdemi választékot a lakosság nagyobb, más, sokcsatornás platformokra előfizető része számára is.
(Móring József Attila elfoglalja jegyzői helyét.)
A koncepció röviden a következők szerint foglalható össze: adjunk át vagy telepítsünk át a piaci szereplőknek olyan jogosultságot, amely a földfelszíni platform esetében ma jelen pillanatban még az államot illeti -, lényegében a platform egészét -, ezért cserébe várjuk el tőle, hogy egyrészt vállalja át a digitális átállás kétségtelenül összetett feladatait, másrészt a lehető legteljesebb mértékben mentesítse a költségvetést az átállással járó pénzügyi terhek alól.
(14.40)
Az ilyen helyzetbe került piaci szereplő aztán majd ugyanolyan erős lesz a maga földfelszíni platformján, mint a kábeles vagy műholdas műsorelosztók a magukén, ezzel a versenytársukká válik, a verseny pedig az utóbbiakat is árpolitikájuk újragondolására készteti, és így végső soron mindenki jól jár: a jelenleg csak földfelszíni kínálathoz hozzáférők azért, mert olcsóbban jutnak hozzá a sok csatornához, akik pedig nem műholdon vagy kábelen tévéznek, azok azért, mert az ő előfizetési díjuk is csökkenni fog, vagy ők is dönthetnek úgy, hogy inkább a sokkal olcsóbb földfelszíni sokcsatornás kínálatot választják.
Az előterjesztő tehát mindezek érdekében a földfelszíni platformot a már létező műsorelosztó rendszerek versenytársaként kívánja pozicionálni, ennek érdekében egyrészt lényegében a jogok jelentős részét átadja a kiválasztott platformüzemeltetőnek a továbbított műsorszolgáltatások kiválasztása fölött - lényegében korlátlanul átengedett jogosultságokkal -, másrészt megteremti számára a fizetős szolgáltatások bevezetésének lehetőségét is.
Ez önmagában persze jó, azt azonban illenék hangsúlyozni, hogy a beígért 30-80 csatornát itt is csak a fizető nézők élvezhetik majd. Ami pedig a médiapolitikát illeti, az az előterjesztő szerint kizárólag a médiapluralizmust, a médiapluralizmus pedig a lehető legtöbb csatornát jelenti szerintünk, és ez baj, függetlenül azok minőségétől. A társadalmi jólét követelménye pedig abban ragadható meg, hogy az elérhető csatornákért a lakosságnak a lehető legkevesebbet kelljen fizetnie.
Sehol, egyetlen ponton sem jelenik meg a koncepcióban a csatornakínálat minősége, az tehát, hogy a több csatorna nem biztos, hogy több információt ad, s az előfizetés ár-érték viszonyában nemcsak az ár, hanem az érték is meghatározó. Ennek a koncepciónak sarokköve az a megközelítés, amelyet az erős multiplex szolgáltatói modell melletti érvként részletesebben, a jelenlegi javaslat előzményei, a kormány előterjesztésének változatai fejtettek ki, amelyek szerint azért érdemes a lényeges döntéseket a piacra bízni, mert minden szabályzói beavatkozás kockázatot jelent, a jogosultságok átadása viszont mentesíti a szabályzót a beavatkozás felelőssége alól.
Ez az álláspont a felelősség fogalmát meglehetősen furcsán és sajátosan értelmezi, talán még azt is lehet állítani, hogy logikai tévedés van ebben az állításban. Ha ugyanis az államnak bármely kérdésben adott a beavatkozás joga, de egy egyszeri aktussal lemond arról, akkor ezzel nemhogy nem mentesül a felelősség alól, hanem éppen hogy vállalja a felelősséget mindazért, ami a következőkben éppen ennek az aktusnak a folyományaként következik.
A földfelszíni műsorszórásban véleményünk szerint lényegesen több lehetőség rejlik, mint egy szimpla és korlátozott kapacitású műsorelosztóé. A legfőbb többlete természetesen az, hogy a lakosság jelentős hányada a későbbiekben is csak ezen a platformon keresztül lesz majd elérhető, tehát egy csatorna teljes lefedettségéhez elengedhetetlen lesz a földfelszíni platformon való jelenlét is, emellett azonban van egy sajátos alapszolgáltatás jellege is.
A földfelszíni műsorszórás az a tartalomközvetítő műsorterjesztési forma, amely mindenki számára elérhető, és amellyel ezért a műsorelosztóknak is számolniuk kell, hiszen aki elégedetlen a kínálatukkal, az erre a platformra bármikor visszatérhet, és ez nem szükségszerűen analóg sajátosság, sőt a digitális világban egészen új jelentést is kaphat.
Mindez egyrészt történelmi okok miatt alakult így. Valamikor csak földfelszíni televíziózás létezett, amelyekhez képest a műsorelosztás prémiumszolgáltatásnak számított, másrészt a műsorszórás technikai adottságaiból, jellegéből következik, amelyet mint megfelelő vevőkészülékkel rendelkező, elvileg korlátlan számú felhasználónak szánt rádió-távközlési eljárást mindenki vehetett, szemben a kábeles műsorelosztással, ami viszont kizárólag a kiépített előfizetői végpontokat látja el.
Az alapszolgáltatás funkció így is azt jelenti, hogy a földfelszíni platform potenciális versenyfenyegetést jelent, valamennyi, nála sokkal nagyobb kapacitású műsorelosztó számára. Ezzel számolt az előterjesztő is, akik viszont éppen ezért, tehát előfizetőik megtartása érdekében, várhatóan a földfelszínen közvetített műsorszolgáltatásokat is felveszik a maguk kínálatába, ha pedig nem veszik fel, akkor ezzel azt kockáztatják, hogy akinek a számára fontosak a csak földfelszínen elérhető csatornák, az egyszerre két platformon fog televíziózni, és akkor már úgy teszi fel a kérdést, hogy vajon fontos-e neki annyira másodikként a kábeles vagy műholdas platform is, mint amennyit fizet érte.
Vagyis a földfelszíni platform egyszerre közvetlen és közvetett eszköz a médiapolitika kezében, amellyel biztosítani tud egyfajta, a közszolgálati műsorszolgáltatáson túlmutató információs alapszolgáltatást az ország valamennyi lakosa számára. De eszköz arra is, hogy a versenyfenyegetéssel legalábbis ösztönzést nyújtson az alternatív platformok digitalizálására, amit a beterjesztő hangsúlyozottan fontosnak tart, és ez támogatandó is.
Ez a rövid kis rész az egész kérdéskör rendkívüli összetettségét és bonyolultságát hivatott a tisztelt képviselők számára megvilágítani, tehát egy olyan törvény vitájánál tartunk, egy olyan törvény részletes vitája előtt állunk, ami nagymértékben befolyásolja a televíziózás, a nemzeti televíziózás és általában a televíziózás helyzetét a következő években és a következő évtizedekben.
Abban bízom, hogy hasonlóan az 1996-ban elfogadott, rádiózásról és televíziózásról szóló törvényhez, ez a törvény is hasonló felelősséggel és hasonló alapos előkészítéssel, illetve előkészítés után fog itt, az Országgyűlésben minél nagyobb támogatottsággal elfogadtatni, hiszen egyfelől az Országgyűlés tekintélyét, másfelől pedig a hazai médiapiac és annak szereplőinek biztonságát jelenti. A Magyar Demokrata Fórum módosító javaslatokkal ugyan - hiszen tartalmaz az előterjesztés néhány hibát, technikai hibákat és pontatlanságokat is -, de támogatandónak tartja, és támogatni fogja.
Köszönöm szépen. (Taps.)
