DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Kollégák! Ott folytatnám, ahol Mikola miniszter úr, képviselőtársunk abbahagyta. Utolsó mondatainak egyike az volt, hogy reméli, hogy a jelenleg folyó kodifikáció a napi gyakorlatban is alkalmazható lesz. Úgy gondolom, hogy ez papír alapon lehet, hogy így lesz, azonban ne áltassuk magunkat: miután jelenleg sincs konkrét keresztmetszetünk, képünk arról, hogy az ügyeleti szolgálat hogy áll, mondjuk, egy munkaidő-direktíva tekintetében, itt a nagy átalakítások közepette a közeli jövőben erre lehetőségünk nem lesz.
Megint egy olyan törvényjavaslat kerül majd elfogadásra - én is bízom benne, hogy mindkét oldal egyetértésével -, aminek a gyakorlati megvalósítása a későbbiekben fog realizálódni. Itt mindenki a múlt év decemberi, 72/2006-os Ab-határozatra hivatkozik, ami így igaz, de alapvetően azért tudjuk jól, hogy az európai uniós munkaidő-szervezési irányelvek, amelyek tulajdonképpen megalapozták az alkotmánybírósági döntést is - a 93/104., illetve a 2003/88. számú - konkrét felidézése nem árt ahhoz, hogy értékelni tudjuk, hogy az a törvényjavaslat, ami előttünk fekszik, legalább kodifikációs szinten megfelel-e neki.
Mit mondanak ezek az irányelvek? Ezek az irányelvek kimondják azt, hogy 24 órás periódusonként 11 órás összefüggő pihenőidőt kell a munkavállalónak biztosítani; átlagosan minimum 1 pihenőnap biztosítása közvetlenül minden hétnapos periódusban.
(13.10)
Legalább négy hét évi szabadság a nemzeti szabályozásra, gyakorlatra való hivatkozással, és átlagosan legfeljebb heti 48 órás munkaidő, beleértve a minden hétnapos periódusra eső túlórát, és külön juttatások az éjszakai műszakban dolgozóknak.
Kérdés, hogy ezeknek a feltételeknek megfelel-e ez az előttünk fekvő jogszabálytervezet. Nekem kétségeim vannak bizonyos pontjait illetően, legalábbis kodifikációs szinten. Ezeket az irányelveket idén januárban az úgynevezett Borell-ügyben hozott határozatában megerősítette az Európai Bíróság. Itt csak zárójelbe teszem az államtitkár úrnak, hogy a törvényjavaslat indoklásában ítéletről szól a Borell-ügy kapcsán az előterjesztő. Ez nem ítélet, hanem ez egy határozat. Lehet, hogy erre azt mondják, hogy kit érdekel. Én úgy gondolom, hogy az államigazgatásnak ezen a szintjén ezek a dolgok is fontosak, hiszen az Európai Bíróság eljárási szabályzata egyértelműen kimondja azt, hogy ha az adott ügyben menet közben dönteni tudnak, akkor ezt határozattal is megtehetik, ahhoz nem kell az egész procedúrát végrehajtani.
Mit erősített meg tulajdonképpen a Borell-ügy kapcsán az Európai Bíróság? Nem részletezem, hogy miről folyt a vita, de itt is lényegében az ügyeleti időnek a munkaidőbe történő beszámítása, illetve a díjazás kérdésében egyértelműen megerősítette az Európai Bíróság, hogy a munkahelyen töltött minden perc ügye munkaidőnek minősül. Azt is megerősítette, hogy ehhez nem kapcsolódik szorosan, a díjazás kérdésköre nemzeti hatáskörben marad. Ennek keretén belül az ügyeleti időben töltött tényleges tevékenység képezheti az adott nemzetnél meghatározott díjazás mértékét.
Az ügyelet azért sajátságos, mert - már többen utaltak rá - az egészségügyi ellátás legkritikusabb pontja. Ha az egészségügyi törvény 93. §-a alapján vizsgáljuk az ügyelet tartalmát, hogy az ügyeleti idő alatt milyen tevékenységet kell az egészségügyi szolgálatnak elvégeznie, akkor itt tulajdonképpen folyamatosan problémás és kritikus esetekkel állunk szemben úgy, hogy a szolgáltató háta mögött az esetek túlnyomó többségében nem áll rendelkezésre a humán team - hiszen mindannyian tudjuk jól, hogy az orvoslás egy teammunka, nem egyéni munka -, az esetek jelentős részében nem áll rendelkezésre. Tehát ott prompt, adott pillanatban dönteni kell.
Ezen a sürgősségi szervezések sem nagyon tudnak segíteni. Puskás képviselő úr mondta, hogy ahol jól meg van szervezve, hisz az emberben manapság már felmerül maga az a kérdés is, hogy érvényes-e az egészségügyben az, hogy medicus universalis. Tapasztaljuk nap mint nap, hogy olyan fokú specializálódás megy végbe az egészségügyben, hogy bizony, mondjuk, egy belgyógyász, aki adott esetben endokrinológiai vagy anyagcsere-betegségekre szakosodott, egy idő után, mondjuk, pulmonológiai kórképekkel kapcsolatosan bizonytalanná válik. Arról már nem is beszélek, és azért nem mondom fordítva, nem a sebészetet hozom fel, mert Czinege kolléga úr itt van, hogy, mondjuk, egy hasi státus megítélésével nagyon óvatosan bánik - elszoktunk tőle. Elszoktunk tőle, hogy bizony ez is az alapvető orvosláshoz hozzátartozik, hogy mit jelent az, hogy kopogtatni, mit jelent az, hogy hallgatózni, hogy lehet egy üres has gyanúját felvetni fizikális vizsgálattal.
Ez teszi nehézzé az átállást, mert lehet kimondani, hogy kérem, készenlétet hozok létre, de én úgy gondolom, hogy azokkal a betegekkel nem lehet kísérletezni, hogy ez a készenlét fog-e működni vagy nem fog működni. Hihetetlen módon körültekintően kell a szolgáltatást nyújtani, ebben az esetben ezeket a döntéseket meghozni. Ez igen nagy terhelést jelent magára az egészségügyi társadalomra is, amikor belekényszerítjük az orvost, a nővért és az egyéb szakdolgozókat, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen kritikus, éles helyzetbe kerüljenek. Ehhez nagyon jó hangulat kell az egészségügyön belül. Hihetetlen jó kollegialitás kell az egészségügyön belül, amit sajnos ma nem nagyon mondhatunk el.
Visszatérve magára a törvényjavaslatra, csak kérdésként fogalmazódik meg, nyilvánvalóan a jogászok ezt még egyszer meg fogják vizsgálni, Mikola miniszter úr utalt erre és talán Puskás képviselő úr is, hogy a jogi szakértőiknek kétségeik vannak: valóban kétség fogalmazódik meg a 2. § kapcsán, amikor úgy ír: az egészségügyi tevékenység együttes időtartamának meghatározása során az ügyeleti feladatellátás tekintetében csak az azon belüli tényleges egészségügyi tevékenységvégzés időtartamát kell figyelembe venni. A miniszteri expozéból kiderült, hogy hellyel-közzel ez tulajdonképpen a készenlét kapcsán a javadalmazás meghatározásához szükséges, de ez ebből a szövegből, ha egy kívülálló nézi, nem derül ki. Sőt, inkább az derül ki, hogy az európai irányelvvel szembemegy, felül próbálja írni. Tehát itt fogalmazási hibáról van szó - valószínűleg fogalmazási hibáról van szó -, és ezt át kell írni mindenféleképpen.
Ugyanilyen aggályos az 5. oldalon a 4. §, hogy ha az egészségügyi dolgozó ügyeletet is ellát, akkor heti 72 óra munkaideje lehet. Itt is érvényes az, hogy miután magát a munkaidőt a 6 hónapos időszakban határozza meg, így elég tág játéklehetőség van, az ügyeletet pedig lényegében 12 hónapban határozza meg, azonban maga a kodifikált szöveg az irányelv írott szövegének ellentmond. Attól a pillanattól kezdve, hogy korábban lefekteti a jogszabály, hogy a szervezés 6 hónap, illetve 12 hónapos kereteken belül történhet, felesleges ez a szöveg, mert abból következik az, hogy ezt meg lehet tenni. Ha leírom, akkor szembemegyek az európai irányelvvel. Ezt mindenféleképpen megfontolásra érdemesnek tartom, és kérem, hogy ezt gondolják végig, majd módosító javaslatot megpróbálunk beadni.
Visszatérve egy picit az ügyeleti szolgálatra, a készenlétre, mindannyian tudjuk, hogy bizonyos - most volumenében mondom, nem jelentőségében - kisebb szakmák, akár manuális, akár nem manuális szakmák esetében bizony, habár mondhatják, hogy patológusként miért beszélek ügyeletről, de azt tudjuk jól, hogy a patológus nem lesz, hanem marad (Derültség. - Dr. Mikola István: Ez nagyon jó szöveg volt!), ebből következően én is életem során nagyon sokat ügyeltem. Voltam szemész, gégész, ideggyógyász és mindenféle ügyeletes; életem egyik legszebb területe és időszaka volt, megmondom őszintén. Van lehetőség tehát arra, hogy készenlétet szervezzünk mindenféleképpen. Azonban ezt nagyon körültekintően kell megtenni.
Ami miatt ismét szóba hoztam, nagyon jó lenne foglalkozni a szakdolgozói kompetenciák kérdéskörével. Ugyanis amikor felelősségről beszélünk, és várható, mert ez a tendencia, mert ez az európai és világtendencia, inkább azt mondom, ez az amerikai tendencia minket sem nélkülöz, hogy jogászok fenik a késüket, hogy na, mikor tudnak kit beperelni, akkor ezeknek a kompetenciáknak a szigorú meghatározása nagyon fontos. Készenléti ügyeletet lehet létrehozni, hisz nagyon jól tudjuk, hogy az a szakdolgozói apparátus, amely segíti a tevékenységünket, hihetetlenül felkészült. Mindannyian voltunk kezdő orvosok - tulajdonképpen az asszisztensektől tanultuk meg a gyakorlati fogásokat, az elméleti részt a kollégáktól természetesen - meg a csínját-bínját -, de egy kezdő kolléga hihetetlenül sokat tanul a szakdolgozói apparátustól. Ha ez megjelenik a kompetencia szintjén, és ehhez mellérendelünk egy tisztességes javadalmazást, akkor már jóval könnyebb ezeknek az ügyeleteknek a megszervezése.
A díjazásra térve megalázó ez a 70-80-90 százalék, mert ha belegondolunk, hogy ahol műszakban tudják megszervezni az ellátást - délutáni pótlék, műszakpótlék, éjszakai műszakpótlék -, az eleve már a 100 százalék felett van.
(13.20)
Most miért büntetjük azokat, akik ügyeleti szolgálatot vesznek igénybe vagy kénytelenek teljesíteni, hogy az alapbérük 70, 80 vagy 90 százaléka? Itt mindenféleképpen azt a törvényi minimumot is emelni kell. Persze, úgy van benne, hogy ennél alacsonyabb nem lehet, meg lehet állapodni, de azért tudjuk jól, hogy milyen állapotban vannak az egészségügyi szolgáltatók anyagi szinten, azért ezt az alsó szintet jóval magasabbra kell emelni. Jóval magasabbra kell emelni, és bízni kell abban, hogy az egészségügyi szakma lesz annyira érdekérvényesítő, hogy ennél magasabbat fog tudni magának kialkudni.
Összefoglalva: nyilvánvalóan kényszerpályán van a törvényhozó, és nemcsak az Alkotmánybíróság miatt, hanem ami nem hangzott el ezzel kapcsolatban, a munkaügyi direktívával kapcsolatban azért eljárás is indult az ország ellen, hogy ezek nem tisztázott dolgok. Ha jól tudom, ez még mindig folyamatban van, vagy legalábbis az első fázisában van, tehát a figyelmeztetést ezzel kapcsolatban megkaptuk. De még egyszer: kétségeim vannak, főleg az idézett szakaszok miatt, hogy ez a kodifikált szöveg nem ütközik-e a tényleges európai irányelvekkel, s nem kellene-e végiggondolni, hogy milyen módon lehetne úgy szabályozni, hogy legalább papíron megfeleljünk az elvárásoknak.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy lesz az éppen aktuális kormányzatnak ereje, bölcsessége és pénze ahhoz, hogy ténylegesen megoldást találjunk az ügyeleti szolgálatra, akár az alapellátásban, akár a fekvőbeteg-ellátásban, mert két külön területről van szó, két külön megoldási lehetőség kínálkozik ezeknek a problémáknak a megoldására, de reménykedjünk, mert a remény hal meg utoljára.
Köszönöm szépen. (Taps.)
