DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Asszony! Képviselőtársaim! Olyan törvényjavaslatot tárgyal a Ház, amely konszenzussal került a plenáris ülés elé, hiszen az Alkotmánybíróság 45/2006-os határozatában egyértelműen kijelölte a törvényi megoldásnak az irányát.
Nyilvánvaló, hogy ha az Alkotmánybíróság úgy látja, sérül a 2000. évi XCVI. törvény alapján az önkormányzati törvénybe beiktatott 33/A. § (7) bekezdésének utolsó mondata révén - különös tekintettel arra, hogyha ezt az utolsó mondatot a (6) bekezdéssel összeolvasva értelmezzük - az alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog, akkor egyetlenegyet tehet a parlament, egyetlenegyet tehetnek a politikai pártok: megoldják ezt a problémát, kiküszöbölik az alkotmánysértést, biztosítják azt, hogy a jogorvoslathoz való jog egyértelműen érvényesüljön.
Ugyanakkor meg kell vizsgálnunk azt, mi vezetett oda, hogy az Alkotmánybíróság ezt a rendelkezést úgy értelmezte, hogy ennek kapcsán mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet áll fenn. Ez a rendelkezés, akárcsak az önkormányzati képviselőkkel kapcsolatos hasonló jogszabályhely, 2000-ben került be az önkormányzati törvénybe, illetőleg a másik rendelkezés a 2000. évi CXVI. törvénybe. Itt jegyzem meg, az előbb már említettem, hogy az Ötv.-t is a 2000. évi CXVI. törvény módosította.
Miért volt ez a jogi rendelkezés olyan, amellyel kapcsolatosan az Alkotmánybíróság kifogást emelt, és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg? Nagy valószínűséggel ennek a rendelkezésnek a hiányosságai mögött nem politikai probléma húzódott meg. Ebben az esetben is megvolt a konszenzus a Házban, hiszen 2000-ben kétharmaddal fogadta el a parlament az előbb általam már többször említett törvényt.
Az a rendelkezés, amely a problémát okozta, a közigazgatási hivatal vezetőjének kezdeményezésével volt kapcsolatban, azzal volt kapcsolatban, hogy a közigazgatási hivatalnak a vezetője a fővárosi, megyei bíróságnál kezdeményezheti az összeférhetetlenség kimondását, amennyiben erről a képviselő-testület nem rendelkezett, illetőleg a képviselő-testületnek a döntése jogszabálysértő. Ha így járt el a közigazgatási hivatal vezetője, akkor a bíróság három bíróból álló, nemperes eljárásban döntött, és ezzel a döntéssel szemben éppúgy nem volt helye jogorvoslatnak, mintha a polgármester, illetőleg az önkormányzati képviselő fordult volna a bírói fórumhoz.
Amikor az önkormányzati képviselő vagy a polgármester jár el így, akkor nem lát az Alkotmánybíróság semmiféle problémát a szabályozásban, mert érvényesül az az elv, hogy legalább egy fórum felülbírál egy döntést, függetlenül attól, hogy ez a fórum bírói fórum-e vagy egy adott szervezetrendszeren belüli magasabb pozícióban, a hierarchia magasabb helyén elhelyezkedő szervezet. Itt bírói fórumról volt szó, születik egy képviselő-testületi vagy közgyűlési döntés, ezt követően dönt a bíróság, tehát érvényesül a jogorvoslathoz való jog.
De az Alkotmánybíróság egy régebbi döntésében, a 42/2004-es határozatában azt is kimondta, hogy nem kell abszolút érvényűnek tekinteni azt a követelményt, hogy ennek a jogorvoslatnak egy másik szerv irányában kell érvényesülnie, tudniillik a jogorvoslathoz való jog a jogviták ésszerű határidőn belül történő elbírálása érdekében korlátozható kétharmados törvénnyel, itt pedig kétharmados törvényről volt szó. Tehát világosan lehet látni azt, hogy a jogi helyzet bonyolultabb annál, mint ahogy első közelítésben látszik.
Az Alkotmánybíróság döntését figyelembe véve azonban, amikor nem születik döntés, mert nem hoz határozatot a képviselő-testület vagy közgyűlés az összeférhetetlenség tárgyában, akkor az egyetlen érdemi döntés a bírói fórumon születik meg nemperes eljárásban, és azzal szemben kizárt a ma hatályos szabályozás értelmében a jogorvoslat.
Bonyolítja a helyzetet, hogy az alapvető jogok korlátozására vonatkozóan az alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése azt mondja ki, hogy az alapvető állampolgári jogokat és kötelezettségeket törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. Ugyanakkor, mint ahogy az előbb megjegyeztem, az 57. § (5) bekezdése egy pótlólagos korlátozási lehetőséget biztosít. Hogyan viszonyul ez a két rendelkezés egymáshoz? És ebben a kérdéskörben az Alkotmánybíróság most szigorúbb volt, mint a 42/2004-es határozatában, mert megkövetelte azt, hogy ezzel a bírói döntéssel szemben lehetővé váljon jogorvoslati kérelemnek a benyújtása.
Az előbb már említettem, hogy a probléma kizárólag akkor jelentkezik, ha a közigazgatási hivatal vezetője kezdeményez. Ez nem véletlen. A 2000-es szabályozás ugyanis a közigazgatási hivatal vezetőjének általános törvényességi ellenőrzési feladatköréből indult ki. Ebben az esetben pedig, figyelembe véve még a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény XX. fejezetének rendelkezéseit is, nincs lehetőség arra, hogy rendes jogorvoslattal éljenek, csupán rendkívüli jogorvoslatot biztosít a polgári perrendtartás.
Tehát ha abból indulunk ki, hogy törvényességi ellenőrzési jogkörében jár el a közigazgatási hivatal, akkor megmagyarázhatóvá válik a 2000-es döntés, amely akkor nem tűnt alkotmányos szempontból aggályosnak, tudniillik vannak olyan közigazgatási hivatali kezdeményezés alapján történő bírói döntések - az előbb utaltam arra, hogy az alapvető szférát, alapvető területet ez jellemzi, hogy nincsen helye rendes jogorvoslatnak -, ahol ezt addig sem kellett biztosítani, és tulajdonképpen most sem kell biztosítani.
Mondok erre egy példát: 1994-ben került be az önkormányzati törvénybe az a rendelkezés, amely szerint, noha a munkajogi vagy közszolgálati jogi jogviták tárgyát képező határozatok nem lehetnek tárgyai a törvényességi ellenőrzésnek, mégis a közigazgatási hivatalnak a vezetője a bírósághoz fordulhat akkor, hogyha a törvénysértő döntés a munkavállaló javára történt. Itt is valami hasonló helyzetről van szó.
Ebben az esetben, amikor az összeférhetetlenségről nem dönt a képviselő-testület vagy a közgyűlés, akkor a nemdöntésnek vagy a jogszerűtlen döntésnek a következményeit kívánja reparálni a közigazgatási hivatal vezetője törvényességi ellenőrzési feladatkörében. Az általános szabályoknak tehát megfelelt 2000-ben a megalkotott rendelkezés, de az Alkotmánybíróságnak a 2006-os, jóval szigorúbb elbírálása már előírta, megkövetelte ebben az esetben is azt, hogy a jogorvoslathoz való jog szélesebb értelemben is érvényesüljön, szélesebb értelemben, mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság 42/2004-es határozata kimondta.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság döntéséből fakadóan egy olyan problémával kerülünk szembe, hogy abban az esetben, amikor törvénysértő a határozat, és a közigazgatási hivatal vezetője kezdeményezi törvényességi ellenőrzési hatáskörében az eljárást, akkor lényegében lehetőség nyílik a jogorvoslatra a bírói döntéssel szemben, míg ha a polgármester, illetőleg az önkormányzati képviselő kezdeményezi azt, akkor az Ab-döntés értelmében az egész eljárás lezárul első fokon.
(13.00)
Ez a probléma nem volt megoldható ennek a törvényjavaslatnak a keretében, mert ennek a törvényjavaslatnak teljes mértékben - mint előbb már említettem, és ezt miniszter asszony is mondta - az Alkotmánybíróság döntéséhez kellett igazodnia. Hosszabb távon azonban ez az egész kérdéskör, az ellenőrzési feladatkörben hozott bírói döntések jogorvoslati rendszerének áttekintése fontos feladattá válhat.
Köszönöm a figyelmüket.
