DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Tisztelt Országgyűlés! Különös felelősséggel fogjon a törvényalkotó a felsőoktatás szabályozásához. Rendkívül érzékeny, kényes terület ez, barométer és egyben iránytű is. Jelzi általános közállapotainkat, szellemi állapotainkat, és iránytű egyúttal a jövőre nézve. A felsőoktatás az ország szellemi életének bölcsője és egyben csúcspontja, ebben jelenik meg mindaz, amit elértünk. A múltnak, a jelennek és a jövőnek is összekapcsolódása.
A magyar felsőoktatás dicső múltra tekint vissza, majdnem 700 évvel ezelőtt alakult meg az első magyar egyetem, és a folyamatosan működő Pázmány Péter Tudományegyetem is több mint 350 éves. A XX. század egyik legnehezebb történelmi korszakában, amikor forradalmak, világháború után voltunk, trianoni csonkolás után voltunk, az akkori kultúrpolitika éppen a köz- és a felsőoktatás jelentős fejlesztésével, a vidéki egyetemek megmentésével, komoly politikai csaták árán történő megmentésével segítette az ország felemelkedését. Nos, ez várna most is és mindenkor a felsőoktatási törvényre, bármikor hozzányúlunk, hogy ilyen módon segítse elő a fejlődésünket, az ország fejlődését.
Mi jellemzi ma a magyar felsőoktatást? Hogyan élem meg ezt mint egyetemi oktató is? Egyrészt a ma már többször emlegetett 214 milliárdos költségvetési támogatás ellenére is komoly anyagi gondok, mindennapos anyagi gondok, lásd például a tanárképzést: olyan méltatlan, korszerűtlen körülmények között kell végeznie a legtöbb tanárképző egyetemnek, amely köszönő viszonyban sincs a közoktatás modern igényeivel.
A bolognai átalakulásnak jelzett folyamatból következő kapkodás, elbizonytalanodás és zűrzavar - ezt az állítást csak azzal a ténnyel támasztanám alá, hogy a legtöbb MA szak akkreditálása még nem történt meg. A tanári szakok akkreditációja pedig azért késik, mert még mindig nem jelent meg véglegesen az a néhány rendelet, amely ehhez szükséges.
Nos, ezeket a problémákat kellene, kellett volna meglátásunk szerint orvosolni elsősorban egy törvénymódosításnak. Ez a törvénymódosítás nem tette, jóllehet nem is lépett fel ezzel az igénnyel.
Fellépett viszont a minőség javításának az igényével. Idézem az általános indoklásból: „A felsőoktatási reform a minőségelvű stratégia mellett kötelezte el magát.” Nos, próbáltam keresni a törvénytervezetben azokat a törvényhelyeket, amelyek egyértelműen szolgálják vagy szolgálnák a felsőoktatás minőségének a javulását. Bevallom, én nem sok ilyet találtam. Találtam egy ilyen főcímet, hogy „A felsőoktatás minőségi működését szolgáló intézkedések”. Meg is örültem neki, de a címet továbbolvasván, a következő szavak szerepelnek a főcímben: adatnyilvántartás, adatkezelés, adatszolgáltatás. Nos, nemcsak a saját véleményem, hanem a vezetéstudomány általános véleménye szerint is a minőség javításának legfőbb eszköze a humán erőforrás, annak a fejlesztése, annak a segítése. Erre a törvény egy utalást tesz: az úgynevezett intercity-oktatók foglalkoztatásának, illetve akkreditáció szempontjából történő beszámításának a korlátozása.
Elvben azt mondanám, hogy ezzel egyet is lehet érteni, mert valóban minőségjavító tényező lehet; örömmel hallottam Sándor Klára szavaiból is, hogy mennyire fontos lenne, hogy a felsőoktatásban visszaálljon a mester-tanítvány kapcsolat. Ez azt szolgálhatná. De, tisztelt képviselőtársak, azért ne legyünk képmutatók! Hogy lehet elvárni azt, hogy kialakuljon egy ilyen mester-tanítvány kapcsolat olyan oktatók körében, akiknek ugyanakkor más törvények lehetővé teszik azt, hogy máshol dolgozzanak, de erre szükségük is van, mert különben Magyarországon a felsőoktatási oktatók keresete olyan méltatlan, hogy a mai viszonyok között nem tudnak megélni. Kilenc éven keresztül egy adjunktus nettó alig több mint 100 ezer forintot visz haza. Nos, ilyen körülmények között kénytelen máshol dolgozni. Tehát ez csak egy szépségtapasz, egy kicsit képmutató intézkedés az akkreditáció szempontjából - jó, ő nem minősített oktató, de csak egy helyen lehet igénybe venni.
Több helyen is megtaláltam a törvényben ezt a kettősséget, hogy a szándékait illetően még jó is lehet, támogatandó is lehet, de nincsenek mellérendelve azok a garanciák, amelyek a jó célt egyértelműen szolgálni tudnák. Önmagában azzal is egyet lehet érteni, hogy a korábbi mennyiségcentrikusság helyett tehát a kvalitáscentrikus gondolkodás helyeződjék előtérbe, de megismétlem, ezt megfelelő garanciákkal kellene szolgálni. A Magyar Akkreditációs Bizottság, a felsőoktatási intézmények akkreditációja eddig is elég jól szolgálta a minőséget. Az adatszolgáltatás, adatnyilvántartások megint csak pótcselekvések, amelyek igen sok erőt emésztenek fel ugyanakkor, de a tényleges minőségi javuláshoz nem járulnak hozzá.
Találtam azonban olyan törvényhelyet is a módosításban, amely meglátásom szerint kifejezetten inkább a minőség romlását eredményezheti. Arról van szó, hogy a kreditátviteli bizottság a munkatapasztalatokat tanulmányi követelmény teljesítéseként elismerheti maximum 30 kredit értékben. Nos, én magam is egyetemen tanítok, és nap mint nap tapasztalom, hogy a munkatapasztalat rendkívül pozitív hatást gyakorol egy-egy szemináriumi munkára, sokkal érettebbek azok a hallgatók, akiknek munkatapasztalatuk van, több a gyakorlati tudásuk. De ez nem keverendő össze azzal, amit az egyetemen tanítunk nekik. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy nem árt az ő tudásukban is rendet tenni, ezt ők maguk is belátják, ezért is járnak sokszor önként a levelező hallgatók is szemináriumokra, és gyarapítják azt az elméleti tudást, amelynek a közvetítéséről ha lemond az egyetem, akkor megszűnik egyetemnek lenni. Nos, tehát a munkatapasztalat segít, de hogy ilyen mértékben, 30 pont értékben, ami az összes kreditpontérték elég jelentős százaléka, a beszámíthatóságát több mint aggályosnak tartom általánosan. Bizonyos területeken, így például a sport- vagy a művészeti felsőoktatási intézmények területén meglehet, hogy ez indokolt lehet, ezért tehát azt indítványozom, hogy ezt a törvényhelyet árnyaltabban kellene megfogalmazni, nehogy minőségromlást eredményezzen.
A második tételnek, amiről beszélnék, és amely általában jellemzi a felsőoktatási törvényt, de a többit is, amelyről majd a későbbiekben lesz szó, azt a fejezetcímet adhatnám, hogy „hol az autonómia?”. Nos, meglátásunk szerint ebben a törvénymódosításban tovább szűkül, jóllehet nem nagy mértékben, de mégiscsak szűkül az egyetem autonómiája, szakmai és gazdasági autonómiája is, és emellett erősödik a centralizáció. Nos, mielőtt bárki esetleg azt gondolná, hogy az autonómia valami önös cél, valami arisztokratikus privilégium, szeretném eloszlatni ezt a kételyt. Nem erről van szó. Az autonómia nem privilégium, nem az adófizetők pénzét elkótyavetyélő felelőtlenség, hanem a szellem szabadságának intézményes garanciája, az egyetemek működésének évszázados joga és lehetősége. Nem véletlenül az alkotmányunk is szavatolja az egyetemek autonómiáját, és nem véletlenül foglalkozott oly sokszor a kormány-előterjesztésekre nézve negatív eredménnyel az Alkotmánybíróság is a felsőoktatási törvény többszöri módosításával.
Énnekem az a gyanúm, hogy ezt elég tudatosan tették a törvényszöveg megalkotói, hiszen az indoklásban ezt a meglepő mondatot olvasom: „Az autonómia törvénnyel korlátozható.” Alkotmánybírók dolga lesz, hogy eldöntsék, hogy egy ilyen mondat helyes-e egy törvény indoklásának a szövegében.
(14.30)
De nézzük, hogy hol korlátozza ez a törvény az egyetemek autonómiáját: először is, mint mondtam, a túlzott adatszolgáltatással, adatnyilvántartással, adatkezeléssel. Több mint 40 adatot köteles szolgáltatni egy felsőoktatási intézmény, vettem a fáradságot, és megszámláltam. Ezenkívül a felsőoktatási információs rendszer sok mindent tartalmazhat, a regisztrációs központ büntethet, 50 ezertől 3 millió forintig és így tovább. Be kell vallanom, elég félelmetes vízióm támadt, amikor ezeket olvastam, egy orwelli világban éreztem magam, ahol már mindent nyilvántartanak, mindent számon tartanak, még a gondolatot is, egy lépést nem tehet az ember, vagy az autonómnak mondott intézmény saját szántából, mert mindent, mindent ellenőriznek.
Újabb jogköröket kaptak a gazdasági tanácsok is, így például a gazdasági tanács javaslatára hagyja jóvá a fenntartó a rektor munkaköri leírásának az oktatási-kutatói feladatoktól elkülönülő részét - kérdezem, miért. Növekszik a kormány jogköre - kérdezem, miért; például a doktori iskola és a doktori fokozat megszerzésének feltételeiben, amelyet már előttem néhány képviselőtársam megemlített, az oklevél formájának meghatározásában, mi több, még a gyakorló iskolák is csak az oktatási miniszterrel kötött megállapodás alapján folytathatják munkájukat. Miért? Milyen vízió rejlik ezek mögött a centralizáló törekvések mögött? Miért gondoljuk azt, hogy ha minden a kormányhoz kerül fel, minden a miniszter engedélyétől függ, ettől lesz jobb, minőségibb a felsőoktatás? Jól tudjuk, hogy nem, ettől csak bürokratikusabb, nehézkesebb, lassúbb és - megkockázatom - drágább lesz.
A harmadik gondolatkör a finanszírozásé, amelyről szintén sok szó esett már. A Kereszténydemokrata Néppárt elvben helyesli a hároméves finanszírozási lehetőséget, de két megjegyzést kívánok hozzátenni. Egyrészt azt kell hogy mondjam, hogy az elmúlt egy évben oly sokszor voltunk annak tanúi, hogy a kormány az ígéreteit nemhogy nem tartotta be, hanem sokszor kifejezetten szándékosan hazudott, hogy néven nevezzem a dolgokat, hogy semmi biztosíték nincs arra, hogy ez a hároméves garancia valóban jobb finanszírozást fog eredményezni. Lássák be önök is, hogy egy olyan bizalomvesztett közegben élünk, ahol az ilyen ígéreteknek nagyon nehéz hinni. A mostani 214 milliárd helyett a 240 milliárd követi az inflációt, de nagyon sokat elvisz ebből például az egészségügyi hozzájárulás, amit az egyetemeknek fizetni kell. Így tehát él bennünk a gyanú, hogy itt voltaképpen nem növekményről van szó, hanem inkább csökkenésről. Aztán megszűnik az egyetemek hitelfelvételi lehetősége, ami megint a gazdasági autonómia szűkítése.
Végül engedjék meg, hogy kitérjek az egyetemre való bejutás kérdéskörére. Hiller miniszter úrral itt már többször szópárbajoztunk a kétszintű érettségi megítélése tárgyában. Most megragadnám az alkalmat, hogy megpróbáljam egy percben kifejteni, hogy miért elhibázott az a rendszer, amit a mostani kétszintű érettségi jelent, és miért tartjuk azt kártékonynak, hogy a felsőoktatási törvény módosítása tovább erősíti ezt a rendszert. Nos, alapvetően helyes az a szempont, hogy az érettségi különüljön el két szintre, válassza külön azokat, akik értelmiségi pályára mennek, tehát egyben felvételi vizsgát is tesznek, és válassza külön azokat, akik csak záróvizsgát tesznek, mert nem akarnak továbbtanulni. Ez a kétszintű érettségi, de ennek sokféle formája lehetséges.
A mi országunk, nagyon helytelenül, azt a formát választotta, ahol csak két tantárgyból kell emelt szintű vizsgát tenni, ami erősíti azt a tendenciát, amit másfelől a felsőoktatás régen elvetett, hogy tantárgycentrikus legyen a tanulás. Ezáltal, miközben a felsőoktatás bolognai átalakulása az alapképzésben éppen a széles alapképzésre helyezi a hangsúlyt, nem a szakképzésre, a felvételi rendszer ezt szolgálja. Sehol a világon nem a tantárgyi felvételit erősítik, hanem az általános képzést. Már '95-ben és '96-ban, amikor ennek a kétszintű érettséginek a koncepciója elindult, az akkori Rektori Konferencia elnöke, a debreceni egyetem rektora, Bazsa György úr, sokáig az MSZP képviselője is volt, fogalmazta meg azt az álláspontot, én csak idézem őt, hogy az egyetemeknek általánosan művelt fiatalokra van szükségük, nem szakbarbárokra; a szakmát majd mi megtanítjuk nekik. Tehát nem a kétszintű érettségi az, ami önmagában rossz, az helyes, hanem ennek a Magyarországon választott módja. Ez a felsőoktatási törvény pedig ezt tovább erősíti, amit nem tudunk helyeselni.
A hátrányos helyzetűek zavaros megítéléséről szóltak előttem, miután az időm lassan lejár, ezt nem ismétlem meg, csak erősítem. Befejezésül, amit alapvetően hiányolunk a felsőoktatási törvényben: a valódi minőség valódi garanciáit, azt a fajta különös felelősséget az ország jövője iránt, amit miniszter úr oly szépen elmondott az expozéjában, de a törvényhelyekben nem találtam meg; és azt a felelősséget, hogy az egyetemeknek nemcsak a tudásszolgáltatás a feladatuk, ahogy miniszter úr is mondta, hanem a magyar értelmiség és a magyar középosztály fejlődése, ebből következően az egész magyar társadalom fejlődése szempontjából semmivel nem helyettesíthető szerepet töltenek be. Ez az értelmiségképzés, ez az értelmiségszerep sajnos itt háttérben maradt, ezt kérem szépen erősíteni.
Köszönöm a türelmét, alelnök úr. (Taps az ellenzéki oldalon.)
