DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Néhányan, akik órák óta itt vagyunk a teremben, és hallottuk Hiller miniszter úr expozéját, jól emlékszünk rá, hogy azzal érvelt, hogy milyen jó, hogy három oktatási törvényt egyszerre tárgyal a parlament. Elismerem, valóban jó, hiszen az oktatás az óvodától a felsőoktatásig egy egységes ív, amelyet jó egyben látni. Akkor is jó, ha ez a tárgyalt három törvény csak kevés olyan érintkezési pontot mutat, amely indokolja ezt az együttes tárgyalást.
Nem is ezt kifogásolja a Kereszténydemokrata Néppárt, hanem azt a módot, ahogy ezeket a törvényeket beterjesztette a kormány a parlament elé; az oktatási bizottságban történt tárgyalás előtt néhány nappal kaptuk meg a végleges törvényszöveget, nem volt elegendő idő arra, hogy elmélyedjünk benne, ami a felületes, felszínes vitának kedvez. Olyannyira, hogy az oktatási bizottságban el is hangzott ilyen javaslat, hogy napoljuk el; a válasz az volt, hogy ez azért jogos, de hát mégis együtt tárgyaltuk. Én magam nem nagyon szeretem a felületes munkát, de hát tudomásul vettem, hogy együtt kell rohammunkában tárgyalni a három törvényt, azaz négyet, mert még a szakoktatás is idetartozik.
És lám, hallgatva itt a megszólalásokat is, azzal szembesülök, ami persze nem meglepő, hogy hányan hányféle olvasattal rendelkezünk a törvényszövegekből, ki mennyire más-más fontos hangsúlyokat lát a törvényben. Milyen jó lett volna, ha ezeknek a törvényeknek a tárgyalását megelőzte volna az az ötpárti egyeztetés, amely elindult, de egyetlen alkalom után kifújt. Így bizony abban a helyzetben vagyunk, hogy megint kardinális kérdésekről másképp gondolkozunk, bizonyos esetekben nincs is esély arra, hogy közelítsük egymáshoz a véleményünket, ami nem jó, nem helyes.
Ennek a rohammunkának például egyik megnyilvánulása az, hogy mindig ilyen rohamban zajlik a közoktatási törvény módosítása, úgyszólván nincs olyan év, hogy ez ne történt volna meg. Önök is tudják, tavaly is tárgyaltuk. És ennek a rohammunkának eredménye, hogy olyan törvényszövegek születnek, amelyek már a megszületésük pillanatában is érthetetlenek. Nem sajnálom rá a fél percet, hogy felolvassak egyetlen mondatot - hát ember legyen a talpán, aki ezt első olvasatra megérti; egyébként az összes oktatási törvény tele van hasonló stilisztikai fordulatokkal - a példa és a jegyzőkönyv kedvéért: „A szakiskolai és a szakközépiskolai szakképzés megszervezhető oly módon is, hogy a csak szakképzési évfolyammal működő szakiskola, szakközépiskola vagy az arra alapító okiratában felhatalmazott szakiskola, illetve szakközépiskola (a továbbiakban: szakmai vizsgára felkészítő iskola) a szakképzési évfolyamán készíti fel - részben vagy egészben - a szakképzési évfolyam követelményeire egy vagy több másik szakiskola, szakközépiskola (a továbbiakban: küldő iskola) tanulóit.” Magyar ember és tanár lévén évek óta szakemberként is, amíg csak kívülről fogalmaztam véleményt az oktatási törvényekkel kapcsolatban, mindig nagyon fájlaltam ezt a stilisztikai mélypontot, ami azért, jól tudjuk, sokszor gondolati zavarosságot is takar. Ez volt az első ilyen általános érvényű megjegyzésem.
Az esélyegyenlőség biztosítása a Kereszténydemokrata Néppárt számára is fontos érték, nem szükséges itt bizonygatnom, hogy a keresztényszociális elvek, amelyekből a mi pártunk kinőtt, mindig is alapvető értékek voltak. De itt van mindjárt az a pont, ahol mi azért más megoldást látnánk az esélyegyenlőség biztosítására, mint amilyen megoldásokat ez a törvénymódosítás sugall. A mi véleményünk az, hogy a legjobb esélyegyenlőség-biztosító eszköz az, ha az iskolákban mindenütt, különösen a hátrányos helyzetű térségekben, jól felkészített, a gyerekeket szerető, magas hivatástudattal rendelkező pedagógusok vannak, akik megfelelő módon meg is vannak fizetve a munkájukért - lásd a hátrányos helyzetű térségeknek beígért kiemelt pedagógusbér -, de hozzáteszem, mindamellett, hogy ezeknek a pedagógusoknak a munkáját külső szemmel, objektív szakértői szemmel időről időre ellenőrizni is kellene, hogy a munkájukat jól végzik-e.
A másik feltétele az esélyegyenlőségnek az, hogy ezekben a körzetekben is olyan iskolák legyenek, mint a legmódosabb budai kerületekben és így tovább.
(16.20)
A törvény egyikre sem teremt garanciát, hanem egyéb módon próbálja az esélyegyenlőséget toldozni-foldozni. Meglátásunk szerint ennek az eredménye több mint kétséges.
Az egyik ilyen törekvését mindazonáltal jónak látjuk a törvénynek, amennyiben az óvodáztatás általánossá tételét célozza meg, illetve azt helyezi kilátásba, hogy minden olyan gyermek, aki hátrányos helyzetű, felvételt nyerjen az óvodába. Ez nagyon helyes, hozzátesszük azonban, hogy a garanciákat persze nem látjuk, számítások szerint mintegy 20 ezer óvodai férőhelyre volna szükség - nyilván nem egységesen - az ország különböző pontjain. Hallottuk a miniszter úr expozéjában, hogy pályázati források és az iskolafelújítási program keretében erre lesz lehetőség. Nagy nyomatékkal kérjük, hogy ez meg is történjék, mert mi is úgy látjuk, hogy már az óvodában, sőt megkockáztatom, már korábban el kellene kezdeni azoknak az alacsony kulturális szintű családokból jövő gyerekeknek a fejlesztését, akiknek sokszor két-három éves korukra eldől, hogy milyen életpályát tudnak befutni.
Ezzel szoros kapcsolatban említeném meg a törvény egy másik hiányosságát. Ugyan különböző indoklásokban hallottuk a bölcsőde szerepének a hangsúlyozását, de sajnos a bölcsődét nem látjuk az összevont intézmények felsorolásában. Tudom, hogy a bölcsődék nem az oktatási tárcához tartoznak, hanem a szociális tárcához, azonban a kisgyerekkor fejlődésének pszichológiai, biológiai sajátosságai, a családi életben való fejlődése olyan, hogy bizony a kisgyerekkor egy eléggé egységes szakasz, még ha belülről szakaszolható is, és nagyon sok olyan helyzet és család van, ahol a korai bölcsődei gondozás, fejlesztés, a szeretetteljes ápolás esélyt adna annak a kisgyereknek, akinek a beszédkészsége azért nem fejlődik, mert otthon nem szólnak hozzá, és így tovább.
(A jegyzői székben Nyakó Istvánt Béki Gabriella váltja fel.)
Míg a felsőoktatási törvénnyel kapcsolatban örömmel mondta a miniszter úr, hogy milyen nagy mértékben növekszik a támogatása - mi próbáltuk bizonyítani, hogy ez azért nem így van, a szinten tartása talán megmaradhat -, a közoktatással kapcsolatban ez nem mondható el. Ugyan nem ebből a törvényből, hanem a költségvetési törvényből önök is jól tudják, hogy óriási mértékben csökkent az egyes évfolyamok alapfinanszírozása, és a közoktatási törvény ezt a pénzkivonást nemhogy korrigálná, hanem megerősíti olyan intézkedésekkel, amelyek valahogy megpróbálják mégis az intézmények működését biztosítani. Ilyen intézkedés például a többcélú intézmények támogatása. Pánczél képviselő úr már elmondta a kollégiummal kapcsolatos kifogásokat, amelyeket nem akarok megismételni, ugyanez a Kereszténydemokrata Néppárt véleménye is.
Képviselő úr szintén elmondta a napközi problémáját, amihez egy-két mondattal azért kapcsolódnék, mert szakmailag nagyon súlyos bűn a napközit úgy tekinteni, mint valamiféle farmot, ahol az a fontos, hogy mindig foglalkozzék a gyerekekkel valaki, vagy valaki őrködjön a kis nebulók fölött, ezért az iskolából majd átvisszük egy másik helyre, ahol gazdaságilag racionálisabban lehet rájuk vigyázni. A napközi az iskola szerves része, a tanítás-tanulás folytatása. Olyan interperszonális kapcsolatot igényel a jó napközi a tanító és a diák között, ami így nem megoldható. Ez megint nem az esélyegyenlőséget fogja biztosítani; lehet, hogy a gazdaságosabb működést igen, de a gyerekeknek ártalmasabb.
Szeretnék még szólni az ismételt centralizációs törekvésekről. A közoktatási törvény itt összekapcsolódik a felsőoktatási törvénnyel, mert ez sok tekintetben ebből is kiolvasható. A magyar közoktatás egyik legnagyobb értéke az 1985-ben született I. törvény óta a közoktatási intézmények szakmai önállósága. Ez óriási változást hozott a közoktatás világában, és ennek első garanciája visszamutat majdnem másfél évtizeddel korábbra, az 1971-es tanácstörvényre, amikor először kapták meg az igazgatók a munkáltatói jogot. Az iskola szakmai autonómiájának a legfontosabb eleme az, hogy az iskola vezetője maga dönthessen arról, kit vesz fel, kit léptet elő és így tovább.
A munkáltatói jogot tételesen ugyan nem sérti a törvény módosítása, de komoly veszélyt látunk a többcélú kistérségi társulások munkaerő-gazdálkodási rendszerének kötelezővé tételében. Az a véleményünk, hogy ez jó ott, ahol úgy látják, hogy erre szükség van, mert ezzel meg tudják oldani a problémákat. De abban, hogy ez kötelező, benne van a veszély - miután a munkáltatói jogokba is bizonyos értelemben beleszólnak a helyettesítések és egyéb közös kádertervek alapján -, ezért az a javaslatunk és tisztelettel kérem önöket, hogy támogassák, ez megengedő formát kapjon a törvényben, mert így senki nem kényszerül olyan csatornába, ami számára előnytelen, ahol viszont előnyös a humánerő-gazdálkodás központosítása, illetve ahol ezt akarják, ott megtehetik, máshol viszont nem kötelező.
Ugyanezt a központosítást látjuk a szakképzés területén is, de miután arról is szólni fogok, ezt inkább ott mondanám el.
Kísértetiesen visszacseng a felsőoktatási törvény itt is, amennyiben igen nagy erőkkel erősíti az adatszolgáltatást és a jelentési kötelezettséget. Nagy kérdés, hogy vajon hogyan lehet a végzett szakmunkásdiákokat arra kötelezni, hogy adatot szolgáltassanak; valószínűleg sehogy sem. Inkább arra kellene a hangsúlyt helyezni, hogy azok az ellenőrzések, amelyek amúgy is léteznek, végre összehangoltak legyenek. Van olyan iskola, tudok ilyenről, amelyet az elmúlt öt évben vagy tízszer ellenőriztek, hol a MÁK, hol az OKÉV. Ha jobban összehangolnák az ellenőrzéseket, talán jobban kiszűrhetők lennének azok az anomáliák, amelyekről itt is hallottunk.
Szólni kívánok a nem állami iskolákkal kapcsolatos paragrafusról is, amennyiben arról van szó, hogy 25 százalékban kötelesek ők is felvenni a hátrányos helyzetű diákokat. Azt is hallottuk, hogy az egyházak és az egyéb nem állami fenntartók az elvvel egyetértenek, csak a technikával nem. Nem tudom, mennyire ismeretes önök előtt - én elsősorban az egyházi iskolák adatait ismerem -, hogy az egyházi iskolák országos átlagban messze az állami iskolák fölött vesznek fel hátrányos helyzetű diákokat, ami lehet, hogy egyik-másik iskolában 25 százalék alatt van, vannak viszont olyan iskolák, ahol a 80-90 százalékot is eléri. Ezért úgy gondoljuk, hogy nem méltányos ilyen megszorítást tenni, már csak azért sem - s megint utalok a Pánczél képviselőtársam által elmondottakra -, mert ellentétes az egyezménnyel.
Az egyházi iskoláknak az az egyik fontos feladatuk a közfeladat ellátása mellett, hogy a hitéletre nevelést hitelesen és eredményesen tudják megvalósítani, a szülők ezért küldik oda a gyerekeket. Akinek van valami köze a vallás dolgaihoz, az nyilván jól tudja, hogy a vallással szemben nem fogékony, netalántán ellenséges gyerekek megjelenése nagy számban egy-egy iskolában esetleg ellehetetleníti az egyházi iskolának ezt a feladatát, ezért az lenne a javaslatunk, hogy ezt a 25 százalékos határt a fenntartókhoz országos átlagban határozzák meg. Félnivalónk nincs, mert - még egyszer mondom - az egyházi iskolák messze túlteljesítik ezt a mértéket.
A sajátos nevelési igényű és egyéb gyerekek nevelésével kapcsolatban Tatai-Tóth András képviselőtársam pontosan tisztázta a fogalmakat. Itt az az észrevételünk, hogy nagyon keverednek az ellenőrzési, a megállapítási és a segítési feladatok. A nevelési tanácsadónak egyrészt meg is kell állapítani, hogy mi van a gyerekkel, meg neki kell a fejlesztéséről is gondoskodni. Meglátásunk szerint a ténymegállapítás, a diagnózis a szakértői és rehabilitációs bizottságok feladata kell legyen, a fejlesztés-gondozás pedig a nevelési tanácsadóké. Indoklásként azt hallottuk itt is meg korábban is, hogy nagyon sokan visszaéltek ezzel. Ha ellenőriznek egy rendszert, akkor azokat kell fülön csípni, akik visszaélnek vele, és nem generálisan hozni olyan törvényt, amely egy év múlva visszahelyezi a korábban gyógypedagógiai nevelésben-oktatásban részesült gyereket az általános képzésbe, mert lehet, hogy ez őt tönkreteszi.
(16.30)
Végül a teljesítményértékelésről szeretnék szólni. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Én magam is híve vagyok annak, hogy a belső ellenőrzés rendkívül fontos, de az, ami ma a közoktatásban van, nem tudom, hogy mennyire vannak önök ezzel tisztában, bizonyos cégeknek ez egy igen jó kereseti lehetőség, hogy eladják a maguk teljesítményértékelési programját, amit az iskolák megvesznek. Végül is a belső ellenőrzés és értékelés, ha nem kapcsolódik egy külső, objektív ellenőrzéshez, akkor féllábú ló. (Az elnök ismét jelzi az idő leteltét.) Tehát amíg hiányzik az oktatási rendszerünkből az a fajta segítő szándékú, tanácsadó jellegű és a hibákat kiszűrő szakmai ellenőrzés, addig minden ilyen törekvés hiábavaló lesz, és kiviszi a pénzt az oktatási rendszerből a cégek zsebébe.
Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiból.)
