DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a szót. A változatosság kedvéért ismét én mondom el a Kereszténydemokrata Néppárt véleményét.
Miért alkot törvényt a parlament, miért terjeszt egy kormány törvényjavaslatot a parlament elé? Nyilvánvalóan azért, mert abban a rendszerben, amelyet szabályozni akar, valamilyen problémák vannak, amelyeket orvosolni kell. Különösen igaz ez a szak- és felnőttképzést érintő törvényre, amely a címében is hordja, hogy a reformprogram végrehajtásához szükséges törvények módosításáról van szó, reformra is akkor van szükség, ha a rendszer rosszul működik, azt meg kell javítani, meg kell reformálni.
Ezért tehát érdemes számba venni, hogy melyek ennek a rendszernek a problematikus oldalai, amelyeket orvosolni kellene a reformban, illetve a törvényben. A hozzászólásomat így építettem fel, hogy vegyük számba, hogy melyek azok a területek a szakképzésben, amelyek komoly gondot jelentenek, esetleg évek vagy évtizedek óta orvoslásra szorulnak, és vizsgáljuk meg, hogy ez a törvény megfelelő választ ad-e ezekre a problémákra, kilátásba helyezi-e a javítást. Szakképzésben érintett szakemberek véleményének a summázata alapján nem mindet, de hét ilyen problémát neveznék meg, majd ezekre keresem a választ a törvényben.
Miután a Kereszténydemokrata Néppárt értékrendjében a legfontosabb érték az ember, az emberi szempontból legsúlyosabb problémát tettem az első helyre. Azt tudniillik, hogy a szakképzésből, jelesül a szakiskolákból, azoknak a 9-10. évfolyamáról ma az odajáróknak 30 százaléka végleg kimarad. Ez nemcsak az ő emberi életükben jelent tragédiát, hiszen végleg bezárul előttük az értelmes, hasznos emberi életnek a lehetősége, hanem nagyon súlyos társadalmi probléma is, hiszen ők végleg elvesznek a munkaerőpiac számára, és igen nagy százalékban lesznek közülük munkanélküliek, deviánsok, csavargók, hajléktalanok és így tovább.
A második legnagyobb probléma, amit rendre hallunk emlegetni is kormánypárti és nem kormánypárti oktatáspolitikusoktól és politikusoktól egyaránt, a rossz szakképzési struktúra. Egyrészt rossz abból a szempontból, hogy nem reagál megfelelőképpen a munkaerőpiac igényeire, azzal néha köszönő viszonyban sincsen - túlképzés az egyik oldalon, alulképzés a másik oldalon -, másrészt egyéb strukturális problémák is jelentkeznek.
A harmadik már az intézményeknek talán a belső problémája, de szoros összefüggésben van a többi problémával: a szakképzés legkritikusabb és legfontosabb részének, a gyakorlati képzésnek mindmáig való nem teljes körű megoldottsága. Mindannyian tudjuk, hogy az állami nagyvállalatok megszűnése után a szakképzés gyakorlóhelyének a biztosítása kardinális kérdésévé vált a szakképzésnek. Erre törekvéseket ugyan látunk, de még mindig súlyos probléma.
A negyedik - és megint csak az előzővel összefüggő - gond a szakoktatók, a szakiknak a helyzete, az ő minőségük, utánpótlásuk, képzettségük problémája. Majd még erre is visszatérek.
(19.20)
Ötödik helyen talán azt említeném, hogy a szakiskolákba - most elsősorban róluk van szó - köztudottan az adott populáció legelesettebb rétegei, a hátrányos helyzetű gyerekek járnak, akik alulképzettek, sokszor funkcionális analfabéták, amikor bekerülnek a szakképző iskolába, és olyan neveltségbeli hátránnyal küszködnek, hogy ezeknek az intézményeknek bizony nagyon súlyos feladataik volnának a tekintetben, hogy őket megpróbálják visszaterelni a normális emberi életbe. Ezt a problémát is orvosolni kellene.
Utolsó előtti helyen a 9., 10. évfolyam gondját említeném, ami nagyon szoros kapcsolatban van az elsőként említett problémával. Arról van szó, hogy ezeken az évfolyamokon gyakorlatilag még mindig alig lehet gyakorlati oktatást végezni, elméletcentrikus képzés folyik itt.
A hetedik egy nagy kérdőjellel a minőség problémája, amit most nem részleteznék, de ha marad időm, visszatérek rá.
Ha megengedik, akkor sorra veszem ezeket a problémákat - és örömmel láttam egy-két bólogatást is, amelyek az általam megkérdezett szakemberek körében végzett közvélemény-kutatás eredményét talán hitelesítik -, és azt nézzük meg, hogy az előterjesztett törvény mennyiben orvosolja a felsorolt problémákat, egyáltalán orvosolja-e azokat.
Az első és utolsó előtti problémát együtt említeném, ugyanis a 30 százalékban kimaradó gyerekek problémája két alapvető gondra vezethető vissza. Az egyik az általános iskola teljesítménye, de erről most nem beszélhetünk. Milyen szerencsés lett volna, ha a közoktatási törvény módosítása komoly erőfeszítéseket tett volna ennek az iszonyatos gondnak a javítására; ez nem nagyon történt meg. A szakoktatás önmagában nem tudja visszamenőleg orvosolni azt, amit az általános iskola nem magas színvonalon végzett. Kétségtelen, hogy írni, olvasni alig tudó, számolni nem tudó, alapvető viselkedési szabályokat nem ismerő fiatalokkal foglalkozni ezekben az iskolákban eléggé sziszifuszi munka és sokszor kudarcra ítélt vállalkozás.
A másik gond már a szakiskola, illetve az oktatásirányítás gondja, amely ezeket a gyerekeket évek óta arra kényszeríti, hogy a 9., 10. évfolyamon is olyan elméleti tanulmányokat folytassanak, amelyek nem sokban különböznek attól, amit a gimnazisták is tanulnak, s teszi ezt olyan gyerekekkel, akik már az általános iskolában megunták a tanulást, nem voltak sikeresek, kudarcot kudarcra halmoztak, de a siker megérhetett volna számukra azáltal, ha megfogják a vésőt, kalapácsot, egyebet, hiszen manuálisan fejlettek, esetleg tehetségesek is. Miután erre gyakorlatilag alig van lehetőségük - valami pedagógiai utópia miatt vezették be ezt annak idején -, ez magyarázza egyebek mellett a 30 százalékban kibukó gyerekeket. Ez a törvénymódosítás nem orvosolja ezt a helyzetet, megerősíti, 9. §-ában fenntartja a szakképzési évfolyamok elnevezést, vagyis csak a 10. évfolyam után lehet a szakképzést ténylegesen megkezdeni.
Rossz a képzési struktúra, mondtam. Erre milyen választ ad a törvénymódosítás? Egy csomó új koordinációs intézményt hoz létre, amelyek eddig nem léteztek vagy más funkcióban léteztek. Most ugyan a teremben zömmel olyanok vannak, akik a szakképzéshez értenek, de hátha van olyan is, aki nem ért hozzá, ezért felolvasom, hogy hányféle regionális vagy térségi szervezete lesz most már a szakképzésnek. Lesz regionális fejlesztési és szakképzési bizottsága, máshol tanácsnak mondják, lesznek szakképzési szervezési társulások, és módosul a térségi integrált szakképző központok szerepe, amelyek négyes szerepet kapnak, egyrészt fenntartói szerepben is megjelenhetnek, társulás szerepben, iskola szerepben és szakképzés-szervezési társulás szerepben is. Ez a kusza intézményrendszer kaotikus állapotokat fog eredményezni, ugyanis nem tisztázottak a hatáskörök, az összetételek. Kérdezem, hogy mi célt szolgál ez a fajta sokféleség.
Az előttem szólók elmondták már, ezért nem ismétlem meg - jól emlékszem Erdős Norbert felszólalásában, Tóth Ferenc felszólalásában kitért arra -, hogy ez a fajta regionális koncepció erősen aggályos a tekintetben, hogy az önkormányzati jogosultságokat sérti, de ennél is súlyosabb problémának érzem azt a káoszt, amit az irányításban eredményezni fog. Tehát nem javítja azt, hogy a struktúra átláthatóbb lesz, és nem látom garanciáját annak, hogy emiatt majd a munkaerőpiachoz jobban fog közeledni a szakképzés, hiszen a kamarák szerepe halvány.
Rossz a szakképzési struktúra a tekintetben is, hogy a négy-, azaz most már szinte azt mondhatnám, hogy ötféle szintnek nem különül el a funkciója. Az előttem szóló Geberle képviselő asszony azt mondta, hogy a törvény rendezi a szakiskolák, a szakképzés és a felsőfokú szakképzés dolgát; bocsáss meg, ha nem pontosan idéztem. Lehet, hogy ez volt a törvény szándéka, de én ezt szöveghellyel alátámasztva sehol nem látom. A szakképzésnek öt szintje van ma már a magyar oktatási rendszerben. Vannak először is a szakiskolák, aztán vannak a szakközépiskolák, van a felnőtt szakképzés, amely iskolarendszeren kívül működik, van az egyetemi szintű felsőfokú szakképzés, és idesorolhatom most már a sok bachelorképzésben meginduló szakot is, amelynek a felsőoktatási törvény értelmében az egyik funkciója az, hogy gyakorlati képzést adjon, jóllehet ezt nem szoktuk idesorolni.
Nos, ez az ötfajta szint funkciójában, munkahely szempontjából nem különül el egymástól tisztán, és ez is fokozza azt a kuszaságot, ami a szakképzés területén van. Holott nagyon fontos lenne, hogy valóban a munkaerőpiac, a gazdasági élet szereplői játsszanak tényleges szerepet a szakképzés mind strukturális, mind tartalmi kérdéseiben. Ennek nem látni nyomát. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy amikor többször is szót kértem a parlamentben a fővárosi kezdetben 21, aztán 19 szakképző iskola szakmai alapok nélküli bezárása ügyében, akkor elzárkózás volt a válasz, mondván, hogy ez a főváros hatásköre és nem a szakoktatásért felelős miniszteré, amely választ én nem fogadtam el, de attól ezeket az iskolákat bezárták, és a gazdasági élet szereplői ebbe nem tudtak beleszólni.
A szakmai gyakorlat tekintetében generális probléma az, hogy azok a vállalkozók, akik a szakmájukat magas szinten gyakorolják, és talán volna is bennük valamilyen hajlam, hogy tanulókat fogadjanak, a gazdasági szabályok és egyéb szabályok miatt igazából nem érdekeltek abban, hogy szakiskolás fiatalokkal foglalkozzanak, pedig a magyar szakmunkásképzésnek ez komoly hagyománya, ezt kellene inkább a törvényekkel elősegíteni.
Ezzel szoros összefüggésben visszatérek a szakoktatók problémájára, akik alacsony presztízsűek, és nagyon sok szakmában semmiféle utánpótlásra nincs remény - mondta ezt nekem több szakiskolai igazgató -, a régi szakik kiöregedtek, a fiatalabbak pedig vagy pedagógiai érzék hiányában, vagy az alacsony fizetés miatt nem szívesen vállalják. Pedig a szakképzésnek a szakik és a gyakorlat az a két garanciális pontja, amely erősíteni tudná a szakképzést. Általános panasza az embereknek - bizonyára önöknek is voltak vagy vannak ilyen élményei, hírei -, hogy alapvető hagyományos szakmákra nem lehet jól képzett, megfelelő munkamorállal rendelkező szakembereket, szakmunkásokat találni. Ez a probléma valahová ide vezethető vissza, a gyakorlati képzés és a szakoktatók problémáira.
A hátrányos helyzetű gyerekek és egyáltalán a nevelés kérdése sajnálatos módon nagyon hátrányba szorul ebben a törvénymódosításban, pedig az iskolarendszerű szakképzésnek dolga, feladata volna annak a nevelő funkciónak a betöltése, amely a közoktatásnak általános feladata.
(19.30)
Egy pozitív dolgot azért meg kell itt említenem. A sajátos nevelési igényű gyerekek a speciális iskolákban - a részszakképesítés megszerzésére vonatkozó törvényhelyre gondolok -, ezt mindenképpen pozitívumként kell elkönyvelni, viszont hozzáteszem, hogy a részszakképesítéseknek a munkaerőpiac oldaláról teljes mértékben hiányzik a garanciája, a munkahelyi alkalmazási feltétele.
Végül az utolsó gond, nehézség és hiány a minőséggel kapcsolatos. Itt két mozzanatra térnék ki, egyrészt a tankönyvek problémájára, amiről a tankönyvpiacról szóló törvény kapcsán már szóltam, de itt megismétlem. Általános vélemény az, hogy a szakképzésben a tankönyvek nagy része elavult, korszerűtlen, olyan ismereteket tartalmaz, amelyek már köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal. Ráadásul kis példányszámú könyvek, és a tankönyvpiacról szóló rendelet nem orvosolja ezt a hiányt.
Minőségi garanciát próbál sejtetni a törvény, illetve a kormánypárti hozzászólók, például a vizsgaellenőrzésben. Nos, hogy a miniszternek miért kell közreműködnie a szakmai vizsgák ellenőrzésében, fel nem foghatom. Úgy gondolom, hogy a miniszter úrnak ennél fontosabb dolgai vannak. Jól működő rendszerben a vizsgák valóban minőségbiztosíthatóak. Úgy kell szabályozni a vizsgákat, hogy azok önmagukért feleljenek; a vizsgákat szúrópróbaszerűen ellenőrizni lehet, de a vizsgákat a követelmények és a szabályozás oldaláról kell garantálni, nem pedig a miniszter ellenőrzésével, ami úgyis egy fikció.
Körülbelül ennyire volt időm, köszönöm a türelmüket, további jó munkát mindannyiuknak! (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
