GÚR NÁNDOR
GÚR NÁNDOR
GÚR NÁNDOR (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Az egyes foglalkoztatási jogviszonyokat szabályozó törvénytervezet gyakorlatilag elég széleskörűen foglalja össze azokat a kérdéseket, amelyek a munka világában mindig is a legérzékenyebb kérdések közé szoktak tartozni. Nem véletlenszerű, hogy a társadalmi érdekegyeztetés rendszerében - az OÉT-en keresztül is - még mindig vannak olyan lezáratlan kérdések, amelyek tekintetében további egyeztetésekre van szükség.
Ismereteim szerint egyébként a munkaadói oldal nem veti el a törvénytervezetet, el tudja fogadni, a munkavállalói oldal bizonyos fenntartásokat fogalmaz meg, legkiváltképp itt a különmegállapodások kérdéskörét érintően. A kormányzati oldal pedig arra törekszik, hogy olyan viszonyrendszert teremtsen, ahol a munka világában a rugalmasság és a munkaügyi, munkajogi biztonság kérdésköre együtt, egymás mellett érvényesülhet.
Nehéz kérdés ez, hiszen látható, hogy a munkaadók és a munkavállalók is, a kormányzat is, bár közös az ügy, mégis adott esetben különböző megközelítéseket tesznek a készenlét, az ügyelet, egyebek kérdéseihez hozzáillesztetten. Nyilván mindenki a maga aspektusából nézve megítélésem szerint jót akar. Mint ahogy említettem, alapvetően a munkavállalói oldal azt keresi, hogy hogyan tud a legnagyobb biztonságot teremteni a munkavállalók számára.
A másik oldalról nézve a munkaadói oldal az életszerűséget próbálja meg törvényi háttérrel felruházni, mert hiszen sok esetben azért azt is el kell mondani a törvényhez illesztetten vagy attól függetlenül is, hogy a munka törvénykönyve és a valóság bizony sok esetben nem mondható, hogy lefedi egymást, hiszen akkor nem lenne feketefoglalkoztatás, akkor nem lenne sok minden más. Ilyen értelemben nyilván a szabályozás rendszerének is az életszerűséghez érdemes valamelyest igazodni, illetve az életszerűséget olyan értelemben befolyásolni, ami a munkavállalók érdekeihez hozzáilleszthető.
Nyilván, mint ahogy arra sor került sok munkaadói szervezet véleményalkotása kapcsán is, ők arra törekszenek, hogy olyan szabályozási rendszer vegye őket körbe, amely a munkabéke fenntartását eredményezi, azt szolgálja, illetve olyan, ami egzakt, kézzelfogható, tehát akkor, amikor őket bizonyos hatósági ellenőrzések érintik meg, ne legyen disszonancia, ne legyen ellentmondásosság, ne legyen sokféleképpen való értelmezhetőség. Ezért nyilván mindenki arra törekszik, hogy egyértelmű szabályok legyenek, és még egyszer hangsúlyozom: a kormányzati oldal részéről meggyőződésem szerint pedig azzal a sajátossági jeggyel is felruházkodik mindez, hogy a munka világában a kellő rugalmasság biztosítását is és a munkajogi biztonságot is megteremtse a munkavállaló számára.
Ebben a konstellációban kell megtalálni azt a mezsgyét, amely a tripartit elv alapján mindhárom oldal számára elfogadható, kezelhető, és olyan formában kezeli mindezeket a kérdéseket, amelyek nagy egészében a munkát vállaló emberek szemszögéből nézve is elfogadhatóak a munkaidő, a pihenőidő, az ügyeleti szabályozás kérdésköre kapcsán. Különös tekintettel - mint ahogy szó esett róla a bizottsági vélemények tekintetében - az egészségügyi ügyelet kérdéskörét még külön lehetne exponálni.
Nyilván megalapozza ennek a törvénynek az életre hívását az, hogy egyfajta uniós joganyaggal harmonizáltan próbál életre hívni jogszerű, rugalmas szabályozást. Másik oldalról egyfajta olyan kényszer, ami az Alkotmánybíróság határozatából fakad, hogy június 30-áig a korábbi kormányrendeletet hatálytalanítja ilyen értelemben.
Illetve még ehhez talán az európai uniós bírósági szabályozás kérdésköre is ehhez illeszthető, ami gyakorlatilag a munkáltatók által meghatározott helyen munkavégzésre képes állapotban való rendelkezésre állás tekintetében - magyarul az ügyelet fogalmát felölelve - teljes egészében munkaidőnek vette alapul az ügyelet keretei között eltöltött időt. Ez a fajta különbözőség is azt hordozza magában, hogy ennek a törvénytervezetnek van létjogosultsága, ennek a szabályozásnak van szükségszerűsége.
A legfontosabb talán az, hogy ha akár a készenlét fogalmát nézzük, tehát hogy a munkavégzési kötelezettség felmerülése a készenlét esetében esetleges jelleggel van jelen, emellett a rendes munkaidő legalább egyharmadában nincs munkavégzési kötelem, és mindezek mellett, mindezekkel együtt a munkával nem töltött időt pihenéssel lehessen eltölteni, ezeknek a fogalomrendszereknek, illetve az ügyelet fogalomrendszerének akár a munkavégzéssel párosuló vagy épp a munkavégzés nélküli eseteinek a szabályozását is először tisztázni kell, tisztába kell rakni, hiszen a díjazás és minden egyéb más is ehhez illesztetten fogalmazható meg.
(20.20)
Ez a javaslat azt hordozza magában, hogy ha munkavégzés nem történik az ügyelet időszaka alatt, akkor ez nyilván nem más, mint rendelkezésre állás. Ha pedig rendelkezésre állásról van szó, akkor, bár munkaidőként értelmeződik az ügyelet, de mégis, a díjazás tekintetében csakis a személyi alapbér 40 százaléka fogalmazódik meg díjazási mértékként. A másik oldalról, ha munkavégzés is történik, ebben az esetben rendkívüli munkavégzésként kell értelmezni az ügyelet időszakában végzett munkát, ebben az esetben pedig nyilván a díjazás mértékének alakulása is ekképpen formálódik.
Azt gondolom, a javaslatnak ezek az alaptézisei, alapszabályozási kérdései igen fontosak, mert egyértelműen tisztázza a viszonyokat. Tisztázza, hogy mondjuk, egy adott héten munkában töltött időtartam milyen nagyságrendet érhet el, hogy emellett az ügyeletben, készenlétben eltöltött idő milyen mértéket ölelhet fel, adott esetben 60 órában - egészségügyi készenlét esetében 72 órában - fogalmazza meg ez a javaslat ezeket a mértékeket. Magyarul: azt szeretném érzékeltetni, hogy egyrészt a fogalomrendszerek és a mértékek tisztába tétele mellett a kialakult európai normákhoz való igazítás, az ahhoz való igazodás jellemzi ezt a szabályozást. Példaként mondhatom azt, amely megengedi a néhány hónapban történő munkaidőkeret alkalmazását. Az európai szabályozási rendszerben ez négy hónap, a törvényjavaslat alapján ez három hónapban fogalmazódik meg. A korábbiakban, akár még kollektív szerződés kötelékei között, a készenléti jellegű munkavégzés keretei között egyéves időtartam is volt, ennek a megszüntetésére is sort kerít ez a törvénytervezet.
A változás tehát igazából az, hogy az elrendelhető 200 órás, kollektív szerződéssel 300 órás ügyelet munkaidőként fogalmazódik meg, és megmaradnak azok a sajátosságok, amelyek az ügyelet alatt végzett munka tekintetében továbbra is a rendkívüli munkavégzés minősítési kategóriájaként foghatók fel, a nem készenléti jellegű munkakörökben foglalkoztatott munkavállalók napi munkaideje pedig továbbra sem haladhatja meg a 12 órás időtartamot. Ezek fontos tézisek, mert a munka világában egyértelmű és egzakt szabályozások adják meg a kereteket a munkaadók és a munkavállalók számára is, ehhez lehet igazodni, és ezen belül lehet olyan struktúrákat, rendszereket kialakítani, amelyek a munkaadói és munkavállalói érdekek egymás melletti kezelése mellett ki tudják elégíteni azokat az igényeket, amelyek a felszínre hívódnak.
Utolsó mondatként azt szeretném megerősíteni, amit az elsőben is megfogalmaztam. Azt, hogy meggyőződésem szerint törekedni kell arra, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanács keretei között lehetőség szerint el lehessen jutni addig, hogy mindhárom oldal részéről az elfogadással párosulhasson ez a történet. Annak figyelembevétele mellett is, hogy a külön szabályozás kérdéskörében ma még vannak nézetbeli különbségek, de meggyőződésem szerint a munkavállalói oldalról is látni kell azt, hogy a rugalmasság és a biztonság együttes kezelése másképp nem nagyon kivitelezhető.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
