BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ
BERNÁTH ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Ennek a törvénynek most már második hete zajlik az általános vitája, akár azt is mondatnám, hogy a törvényjavaslattal kapcsolatban jószerével már mindent elmondtak, csak még nem mindenki szólt hozzá. De azért vannak olyan területei a törvényjavaslatnak, illetve az eddig elhangzott felszólalásoknak, amelyekhez néhány új gondolattal igyekszem én is hozzájárulni.
Ha valaki meghallgatta eddig a vitát vagy elolvasta a különböző tanulmányokat, amelyek ebben a tárgykörben születtek, bizonyára megdöbbent azon a számon, hogy ma Magyarországon a rokkantnyugellátásban részesülők száma meghaladja a 800 ezret. Ez valóban rendkívül magas, még akkor is, ha ennek jórészt ismerjük az okát, ami természetesen összefügg az 1990-91-es nagy gazdasági átalakulással, ami összefüggött a rendszerváltozással, hiszen ekkor, a rendszerváltozást követően gyakorlatilag megszűnt a szocialista nagyipar, megszűntek azok a nagyvállalatok, nagyüzemek, amelyek addig biztosnak hitt megélhetést biztosítottak az emberek számára.
(14.00)
Másfél millióra, 1 millió 600 ezerre becsülik a különböző kutatások a megszűnt munkahelyek számát. És nagyon jól tudjuk, valamennyien ismerünk olyan embereket és hallottunk olyan eseteket, amikor maga a vállalat vezetése hívta fel a szakértői bizottságot, hogy holnap odamegy 250 ember vagy holnapután 130, és azokat szíveskedjenek lerokkantosítani, mert ez volt az egyetlen olyan lehetséges megoldás - legalábbis akkor úgy tűnt -, hogy ne totális létbizonytalanságba kerüljenek az emberek.
A kapun belüli munkanélküliség - ami 1990 előtt a szocialista foglalkoztatást vagy gazdaságot jellemezte - hirtelen egyszerre láthatóvá és tömegessé vált, és felkészületlenül ért mindenkit. Jó lenne, ha ezt mindenki elismerné, mert nemcsak az egyéneket érte felkészületlenül és ért el drámai hatást, hanem a gazdaság és a politika minden szereplője ugyanígy élte meg. Ezért aztán szintén megjelenik a kutatásokban az a másik adat - és ha jól emlékszem, államtitkár úr expozéjában is elhangzott -, hogy a fogyatékos embereket is ide értve, évente 750-800 milliárd forintba kerül ez az ellátórendszer. Kétségtelen, hogy ez hihetetlenül nagy összeg, és nagyon ijesztően hangzik, de az igazság és a pontosság kedvéért annyit tegyünk hozzá, hogy ez az egyénekre lebontva igazából nem egy hihetetlenül és fantasztikusan nagy összeg. Az általam ismert adatok szerint a korhatár alatti rokkantsági nyugdíj átlaga mindössze 55 ezer valahányszáz forint, a rendszeres szociális járadék átlaga pedig nem éri el a 25 ezer forintot sem. Tehát az egy emberre, egy ellátottra, egy rokkantra vagy megváltozott munkaképességű emberre jutó ellátás összege csekély, gyakorlatilag nem elégséges a tisztességes megélhetéshez, de mivel a létszámuk annyi, amennyi, ebből adódik az, hogy olyan döbbenetesen magas az a kiadás, amivel évente szembesülünk.
Nem hiszem, hogy lenne valaki e Házban, aki ne értene egyet azzal, hogy a megváltozott munkaképességű emberek közül azokat, akik erre egészségi állapotuknál fogva képesek és alkalmasak, segítsük abban, hogy munkát találjanak. A probléma csak az, hogy hogyan érjük el ezt, hogyan fogjuk megvalósítani, illetve ha valaki sikeresen részt vesz egy ilyen rehabilitációban, mi történik vele, mi lesz a későbbiekben a sorsa. Szintén a közzétett adatok alapján a megváltozott munkaképességűek közül jelenleg 200-250 ezerre teszik azok számát, akiket rehabilitálni lehet, de minden évben újak lépnek be a rendszerbe. Ha azzal számolnak, hogy 30-40 ezer ember kerül be a megváltozott munkaképességűek közé, és ebből 10-15 ezer embert lehet rehabilitálni, akkor ez egy nagyon hosszú program, legalábbis a matematika szabályai szerint, mert részben kell a már megváltozott munkaképességű 250 ezer főből és az újonnan bekerülők közül folyamatosan bevonni az embereket abba, hogy rehabilitációs programban vegyenek részt. Maga a rehabilitációs program legfeljebb három év lehet; kevesebb nyilván lehet, de ennél hosszabb nem. Ebből és az előző adatokból kiszámítható, hogy ha sikeres a rehabilitáció, évente körülbelül hány munkahelyre lesz szükség, ahol ezek az emberek megtalálják a számításaikat, de nemcsak ők, hanem a költségvetés is, mert hiszen nyilván az a célja ennek, hogy az egyéni boldoguláson túl a költségvetésre háruló teher csökkenjen, illetve a befizetett adókból és járulékokból a bevételek növekedjenek. De semmilyen elképzelést nem találtam arra vonatkozólag, hogy hol lesznek ezek a munkahelyek, a nyílt munkaerőpiacon tudnak-e elhelyezkedni, lesz-e erre lehetőség, vagy pedig védett munkahelyeken, és ezeknek körülbelül mi lehet az aránya.
A felszólalók közül többen is megemlítették - államtitkár úr is -, hogy a rendelkezésre álló forrás mintegy 60 milliárd forint. Ha ezt a 60 milliárd forintot hat év átlagában vesszük figyelembe, az évente körülbelül 10 milliárd forint. Azt nem tudom, hogy ez a teljes összeg-e, vagy pedig csak az uniós forrás, és ehhez társul még a hazai. De maradjunk a 60 milliárdnál, az évi 10 milliárd forintnál. Ehhez vajon a Munkaerő-piaci Alapba befizetett rehabilitációs járulék hozzájön-e, illetve a Munkaerő-piaci Alapból milyen forrásokat és milyen program keretében kívánnak biztosítani ahhoz, hogy megszülessenek azok a munkahelyek, ahol a rehabilitált emberek dolgozni tudnak? Mert ennek az egész programnak csak akkor van értelme, csak akkor éri el a célját, ha az egy, kettő vagy három év kifutása után a munkaképessé vált emberek valóban dolgozni tudnak. Ha ez nem így lesz, akkor az egész nem ér egy lyukas fillért sem, mert akkor csak elköltünk 60 milliárd forintot, de gyakorlatilag azon túlmenően, hogy parkoló pályán voltak és részt vettek képzésben, rehabilitációban, más nem történik. Ezt én nagyon-nagyon fontosnak tartom, a törvényjavaslatot is ezért kell megtárgyalni és módosító javaslatokat is befogadni, mert csak így tudunk a későbbiekben előrelépni, és ezt a jelentős létszámot abba a kívánt irányba vinni, amiről közösen és együtt ugyanígy gondolkodunk, csak a megoldás módja számomra nem egészen világos.
Köszönöm a figyelmet.
