DR. HEINTZ TAMÁS
DR. HEINTZ TAMÁS
DR. HEINTZ TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! A rehabilitációs járadékról szóló törvényjavaslat vitája során nem kerülhetjük meg azokat az általános és égető kérdéseket, amelyek a rokkantnyugdíjasok, a rokkantnyugdíjazás intézményének társadalmi megítélését jellemzik. A kialakult helyzet az elmúlt másfél-két évtized halogató munkaügyi, szociális és egészségpolitikájának eredménye, éppen ezért megoldása - mivel óriási embertömeget érint - sem lehet látványos, nem lehet máról holnapra eredményes. A bármely okból rokkantellátásban részesülő ember joggal remél egyfajta biztonságot, mert betegségeinek kialakulása vagy éppen egyre romló szociális helyzete éppen a biztonságkeresés, a megélhetés egyfajta lehetőségévé vált. Ezt a törvényjavaslat igyekszik is céljaiban, bevezetésének a módszerében tükrözni, s ez mindenképpen figyelemreméltó és örvendetes.
Az élete virágában lévő, ugyanakkor munkát végző úgynevezett rokkantnyugdíjas képe sokakban kelt teljes joggal visszatetszést, és az ilyen ügyek felderítése és megnyugtató rendezése komoly társadalmi igényként jelentkezik. Ugyanakkor számolnunk kell a rendszerváltást követő, s mind a mai napig tartó vadkapitalista, szociális piacgazdaságnak pedig még csak nem is becézhető munkaerő-piaci helyzet következményeivel, a puszta létfenntartást is veszélyeztető szegénység, munkanélküliség okán rokkanttá vált tömegek jövőbeli sorsával, életkilátásaival.
(14.10)
Ezért indokolt az a megoldás, mely az 53 év felettiek számára - bizonyos feltételek esetén - biztosítja a rokkantnyugdíjban maradás, illetve az önkéntes rehabilitációban való részvétel lehetőségét is.
Orvosszakmai szempontból lényeges változás az, hogy a jelenlegi 67 százalékos rokkantak az új számítás szerint az 50 százalékos munkaképességűek közé számítanak, a jelenlegi 50 százalékos rokkantak pedig ennél is alacsonyabb munkaképesség-csökkenéssel rendelkeznek majd. Mindez nem lenne baj, ha a miniszterelnök úr által használt szókapcsolat, a munka világa nem lenne legalább annyira rokkant állapotban, mint azok, akiket úgymond vissza szeretnénk oda vezetni. És ez a környezet nem kedvez ennek a törvényjavaslatnak, még akkor sem, ha bizonyos időkorlátaiban 2011. december 31-ei időkorlátot szab az egészségkárosodott személy részére; ha életkora alapján tíz éven belül eléri a reá irányadó nyugdíjkorhatárt, a rehabilitációs járadék helyett rokkantnyugdíjat is meg lehet számára állapítani.
Ugyancsak vitatható orvosilag az a megállapítás, amely a 36/G. § (1) bekezdésében olvasható, amely szerint - idézem -: „A baleseti rokkantsági nyugdíjra jogosultság megszűnik, ha a nyugdíjas túlnyomóan üzemi baleset, foglalkozási megbetegedés vagy szilikózis, azbesztózis következtében kialakult egészségkárosodás miatt már nem minősül rokkantnak.”
Halkan jegyezném csak meg az előterjesztőnek, hogy a szilikózis nem gyógyítható, pontosan tudták ezt elődeink is, amikor a korábban még létező bányászat során történt halmozott megbetegedések miatt az ilyen veszélynek kitett helyen dolgozókat korán nyugdíjba küldték, rendszerint rokkantnyugdíjba, és nyugdíjuk mellett rendszeres kezelésükről is gondoskodtak. Szerintem ez a törvényi kitétel szakmailag tán téves, a még élő, szilikózisban szenvedő bányászokkal, dolgozókkal szemben pedig méltánytalan.
A napokban hallottuk a hírt: két újabb megállót javasol az épülgető 4-es metró vonalához toldani egy szocialista városatya. Örvendetes a terjedő városépítési kedv - mindezt 40 milliárd forintért. Az azonban elgondolkodtató, hogy ehhez képest 2013-ig, európai uniós forrásokat is felhasználva 60 milliárd forinttal kívánja a kormányzat támogatni a rehabilitációs munkahelyek létrejöttét. Dicséretes szándék, hogy évente 8-10, egyes becslések szerint 15 ezer embert kívánnak így ismételten a foglalkoztatottak közé juttatni. De mindehhez kevés a pénz. Önök szerint mindössze három metrómegállónyit ér a rokkantak munkahelyteremtésének, rehabilitációjának hétéves feladata? És mi van akkor, ha az Unió legalább annyira húzódozik majd a rehabilitációs munkahelyek létrehozásának segítésétől, mint a budapesti metróépítéstől? Akkor miből finanszírozzuk mindezt?
Tisztelt Ház! A rokkantság, illetve a rehabilitálhatóság foka olyan szakkérdés, amelyet a törvénytervezet és az FNO irányelvei alapján a létrehozandó országos rehabilitációs és szociális szakértői intézet állapít meg a jövőben. Az tehát, hogy valaki valóban korlátozottan munkaképes vagy sem, a jövőben nem lehet vita tárgya, a kérdés egyértelműen megválaszolható és megválaszolandó. Aki tehát súlyos betegség után vagy fogyatékosan munkát vállal, dicsérendő, és a társadalom egésze számára is követendőnek, példaértékűnek tekinthető. Ezért elfogadhatatlan számunkra az, hogy az éhbérnél jobban kereső rokkant munkavállalót a törvénytervezet járulékának csökkentésével vagy teljes elvonásával javasolja mintegy büntetni.
A törvénytervezet jelen formájában csak konzerválni tudja a fogyatékkal élők társadalmi, gazdasági helyzetét. A jelenlegi tervezet nem a felzárkóztatásukat segíti elő, legfeljebb csak a szinten tartást, a túlélést, és nem ösztönöz munkavégzésre. A munkát végző rokkant emellett adót, járulékot fizet, növelni a költségvetés bevételeit. Ezért egyetértve és támogatva dr. Hegedűs Lajosnak, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége elnökének álláspontját, javaslatunk az, hogy ne a rokkantnyugdíj 80 százalékában maximáljuk a kereset összegét, hanem az előző évi nemzeti átlagkereset 100-120 százalékában. Ez megteremthetné a ténylegesen rokkant és mégis dolgozni akaró, fogyatékkal élők számára is az emberhez méltó élet lehetőségét.
Az persze, hogy a rehabilitációs munkahelyek számára mikor hoznak létre védett piacot, és így mikor kapnak hathatós és hosszú távra tervezhető lehetőséget a csökkent munkaképességűek és az őket foglalkoztató munkaadók, remélem, mielőbb egy másik törvényjavaslat feladata lesz.
Tisztelt Ház! Amikor az egészségügyi ellátórendszerekről vitázunk, a költségvetés 1500 milliárdja a tét. A ma tárgyalandó törvényjavaslat költségvetési vonzata is lassan közelít az 1000 milliárdhoz. A két, költségvetésében hasonló téma között azonban az a különbség, hogy jelen esetben az előterjesztő érti a dolgát, nem úgy, mint azt az egészségügyet felügyelők teszik. Az is bizonyos reményre ad okot, hogy a törvényjavaslat elsősorban távlatokban gondolkodik, nem ront rá a jelenleg fennálló rendszerre, és így lesz időnk az esetleges hibák orvoslására még akkor is, ha a törvényjavaslatot ebben a formában fogadja el a Ház.
Módosító javaslatainkat megtesszük, kérem, fontolják meg, támogatják-e azokat. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
