LÁSZLÓ TAMÁS
LÁSZLÓ TAMÁS
LÁSZLÓ TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! A vitából azt érzékelem, hogy valamiért rettenetesen fontos az, hogy a polgári oldal is egyetértsen ezzel a törvénnyel, amelyben én rengeteg homályos mozzanatot látok, és úgy érzékelem, hogy a viszontválaszokban is bizonyos ellentmondásokba keveredtek.
Óriási számokról van szó, hogy rokkantnyugellátásban 800 ezer ember részesül. Nem tudtam előszedni a bizottsági előterjesztést, a vitát, ahol az OOSZI főigazgatója, úgy emlékszem, egészen nyilvánvalóan elejtett egy olyan mondatot, hogy ez olyan iszonyatos költség az államnak, hogy ezen változtatni kell. Érdemes lenne együtt megnéznünk. Úgy emlékszem, hogy 800 milliárd forintot mondott, és hogy ezt kell faragni. Én tehát azt hiszem, hogy ez az alapja az egésznek.
Félmillióan vannak korhatár alatt, 452 ezer fő, ezen belül 384 ezer fő rehabilitálható. Tehát ennyit visszahívnak. Azt hiszem, amit Vidor Györgyi mondott, picit ellentmondásban volt azzal, amit az államtitkár úr mondott, hogy itt nincsen szó semmilyen kényszerről, semmiről sem. Majd azért erre még a későbbiekben vissza fogok térni.
Itt van egy óriási szám, egy óriási tömeg, amely egy olyan létbe sodródott bele, ami ma Magyarországon minden negyedik embert érint, ha belevesszük azt is, hogy itt nemcsak egyes embereket érintenek ezek a kérdések, hanem a családok sorsát is érinti, akkor 2-2,5 millió emberről van szó. Azt hiszem, ez az irdatlan szám egy nagyon beteg társadalmat jelez. A bizottsági vitában elhangzott az OOSZI igazgatójának válaszában az, hogy arányaiban ugyanez a helyzet Hollandiában. Ott 1 millió 200 ezer embert érint ez a kérdés, egy 15 milliós Hollandiában ez az arány ugyanannyi, mint nálunk. Nagyon szívesen cserélnék Hollandiával. Azt hiszem, hogy ez a példa vagy ez a riposzt nem volt igazán megfelelő.
Nagyon örültem volna egy nagyon komoly háttéranyagnak, ami megmutatta volna azt, hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe. Egy egész törvény - és az utóbbi időben a törvények mindig az igazságosság jegyében születnek. Az igazságosság jegyében fel kellett volna tennünk a kérdést, hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe, hogyan alakult ki egy ilyen menekülési pálya, amelyik végül is ezt egy bevett móddá alakította a társadalomban. A probléma gyökere szerintem még a létező szocializmus utolsó éveiben keresendő, amikor a csőd felé tántorgó gazdaságnak a tartaléka már pusztán az önkizsákmányolás volt. Rokkantnyugdíjasaink nagy része az ekkori túlhajszoltság miatt valóban fizikailag, mentálisan beteggé vált, annak következtében, hogy a szocializmus nem rendelkezett emberhez méltó ember- és társadalomképpel, de valójában az ő helyzetüket az idő megoldotta, kicsúsztak az önök kezéből.
De sajnos kialakult, akkor alakult ki egy menekülési pálya, ami bevetté tette ezt a menekülési útvonalat, hogy majd elmegyünk rokkantnyugdíjasnak. Amikor már végképp minden bezárult, akkor ez fog kialakulni pályaként. Ezt a pályát valóban meg kell törni. Egy egészséges társadalom ilyen pályákat nem fogadhat el, ez egészen biztos.
A rokkantnyugdíjasok következő rétegét úgy hívom, hogy a rendszerváltozás hajótöröttjei. Ők a munkanélkülivé vált ötvenesek, a további önkizsákmányolást választók és emiatt valóban mentálisan megbetegedettek, a kényszervállalkozók, a vidék, a falu tömegesen alkalmi munkából élő, bizonytalan egzisztenciájú, sorsú tömegei. Egymillióan élnek alkalmi munkából ebben az országban! Egymillió ember, potenciálisan ebbe a körbe bekerülő emberekről van szó. Hajótöröttek és menekültek, mert ez a hatalmas tömeg ebbe a rokkantnyugdíjas létformába belemenekült. Nagyon örültem volna egy ilyen felvezetésnek, némi önkritikának is, hogy ebben a tragikus folyamatban a Szocialista Párt és jogelődjei elismerik a felelősségüket, és felvállalják azt. De ha kiszélesítjük a vizsgálatunk körét, akkor azt kell lássuk, hogy ez a roncstársadalom, mert ilyen szakkifejezéseket is hallunk, az iszonyatos hitelek következménye is, ami ma is naponta 4,5 milliárd forinttal nő.
(15.30)
Ezt már nem lehet önkizsákmányolással ellensúlyozni, csak hitelekkel és önfeladással. Ez a rokkantnyugdíjas-problémakör ebbe tartozik bele. Ezt az önfeladást látom a falut járva, de ezt látom az emberek szemében a nagy szocialista lakótelepeken is, és így már az igazságossággal nagy bajok vannak. Hiszen előbb kellene a rehabilitálható tömegek számára, akik zömmel 50 felettiek, akik már nem kapnak munkát sehol sem, akik valóban belebetegedtek a kilátástalanságba, ráadásul olyan helyen élnek, ahol eleve az ép és egészséges fiataloknak sincs munkájuk, tehát azt hiszem, előbb kell új esélyt, valódi lehetőségeket kínálni, megteremteni, utána lehet megváltoztatni valamiféle társadalmi szerződést.
Kérem, én jól olvastam a törvényt! Abban az van, hogy aki ma 67 százalékos rokkant, ezután már csak 79 százalék esetén kapja meg ugyanazt. (Csizmár Gábor: Rosszul olvassa.) Államtitkár úr, majd újra elolvassuk. (Csizmár Gábor: Azt helyesen teszi.) Tehát azt hiszem, itt valójában egy társadalmi szerződés megbontásáról van szó.
Miért mondjuk, hogy nagyszabású esélyteremési programra volna szükség? Mert ha azt csinálnák, akkor szerintem ezt az egész problémát ez az esélyteremtési program magától megoldaná. Az emberek azt mondanák, hogy nem ebből a nevetséges összegből fogok élni, hanem visszamegyek - akármilyen állapotban - dolgozni, mert úgy látom, hogy a munkának van értelmes értéke. Ma Magyarországon a munkának nincs értéke. Ez a fő probléma, és ebben látom a legnagyobb bajt. Úgy látom, 384 ezer főt vissza lehet, önök egészen biztosan vissza fognak rendelni, és bele fogják kényszeríteni őket ebbe a pályába, és még bizonytalanabb sorsnak fogják kitenni, mint amiben ezek az emberek ma élnek. Ráadásul olyan emberekkel hozzák őket versenyhelyzetbe, akik nem hajótöröttek, hanem vadonatúj vitorlás hajójuk van.
Tehát a különbség szerintem óriási, és itt mindjárt az igazság mellett - mert mindig az igazságot emlegetik - az irgalom szükségessége juthat eszünkbe, mert a két dolog szorosan összetartozik. Az igazság irgalom nélkül kegyetlenség, az irgalom igazság nélkül fejetlenség. Ez általában úgy néz ki, hogy vagy-vagy. Ritka, hogy egy folyamatban, törekvésben mindkettő jelen van: a kegyetlenség is meg a fejetlenség is.
Mi lesz a rendszerből kitolt tömegekkel? Nem azokról beszélek, akik trükkös módon kerültek bele a rokkantnyugdíjas státusba, és akiknél nem zárható ki a korrupció sem, mert azokkal szemben valóban fel kell lépni. Itt jutunk el a lényeghez: szerintünk a meglévő törvényeket kellene komolyan venni. A munkaügyi és az adóellenőrzést, a feketemunka visszaszorítását, de emellett egy nagyon nagyszabású munkahely-teremtési programot kell csinálni, amelybe beletartozik az is, hogy bizony az ilyen állapotba került embereknek külön segítséget kell adni a munkahelyteremtéshez. A vállalkozóknak is, a munkaadóknak is lehetőséget kell teremteni ebben.
Ilyen típusú, önök szerint paradigmaváltást jelentő törvényre a jelenleginél kicsit jobb, emberiesebb gazdaság- és vidékpolitika környezetében lenne csak mód. Tehát előbb gazdaságfejlesztés, a kis- és középvállalkozások támogatása, egy lelkesítő társadalomkép kellene. Azt hiszem, itt az alapvető probléma abban rejlik, hogy egy hihetetlen bizalmi válságot él meg a társadalom, a kormány is. Ebben a bizalmi válságban, amikor önök arról beszélnek, hogy esélyt teremtünk, ettől elkezdenek félni az emberek. Elkezdenek félni, és azt mondják, hogy bocsánat, én az önök által kínált esélyt nem biztos, hogy szeretném. Tehát itt azért van egy csomó olyan probléma, amelyet szerintem ilyen módon nem lehet megoldani, és úgy gondolom - amit már többször elmondtunk -, hogy a rossz kormányzati intézkedések mind a szociális szférában fognak lecsapódni. Félő, hogy ismét egy olyan törvény születik, amelynek a következményei a szociális szektorban csapódnak le, majd az újabb segélyezetteknél. Vagy netán ez a cél? Netán ez az önök társadalomképe?
