ALMÁSSY KORNÉL
ALMÁSSY KORNÉL
ALMÁSSY KORNÉL, az MDF képviselőcsoportja részéről: „A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze.” - mondta ezt Szent-Györgyi Albert Szegeden 1930-ban.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Vendégeink! Nagy öröm számomra is, hogy ma erről a sportstratégiáról vitatkozhatunk. Azt gondolom, hogy ez egy előremutató, hasznos anyag, egy olyan stratégia, amit ha végigvisz a mindenkori kormányzat, akkor a sport fejlődését el tudjuk érni.
(10.20)
A Magyar Demokrata Fórum is üdvözli ezen sportstratégiának a megalkotását, és javasolja azt, hogy ez beépüljön a mindennapokba, és egyben elöljáróban én is hadd fejezzem ki a köszönetemet mindenkinek, aki ennek az anyagnak az elkészítésében részt vett.
Azért nagyon hasznos ez az anyag, mert nagyon komoly helyzetelemzést és nagyon reális helyzetképet kapunk a magyar sport helyzetéről, és nyilván számos kritikát, számos kérdést meg fogok fogalmazni, ami nem feltétlenül a mostani kormányzatnak szól, hanem úgy egészen az elmúlt tizen-egynéhány év sportpolitikájának, tizen-egynéhány évnek, gyakorlatilag a rendszerváltozás óta eltelt időszaknak, amely a sportot nem mindig kezelte megfelelőképpen.
Megdöbbentő számokat láthatunk a vitairatban, a sportoló lakosság mintegy 24 százalékra történő növelése esetén például 6 milliárd forint megtakarítást érnénk el az egészségügyben. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon komoly szám, az egészségügyi tárca biztosan örülne ennek. Az is megdöbbentő számomra és hihetetlenül pozitív, hogy 350 milliárd forint árbevétel van a sportból származóan, és nettó költségvetési befizető a sport, ezt is kevesen tudtuk, ezt jobban kellene hangsúlyozni. Egyébként ezt szerintem a döntéshozók felé is hangsúlyozni kéne, hogy a sportra fordított összeg nem valami kidobott pénz, annak nagyon komoly társadalmi, egészségügyi eredményei és hatásai vannak, és amellett gazdasági értelemben is kifizetődő tud lenni.
Sajnos, másik szempontból is megdöbbentő adatokat tartalmaz ez a stratégia, és tényleg köszönöm az őszinteséget. A diákolimpia versenyrendszerében a diákok 19 százaléka vesz részt, ez még úgy nagyjából elmenne, bár azt gondolom, ezt a számot is lehetne növelni, azonban sportegyesületi keretek között a 18 éven aluli, versenyengedéllyel rendelkező versenyző a diákoknak csupán a 6 százaléka, ez viszont nagyon kevés, nagyon rossz adat. Egyébként ez kihatással tud lenni aztán a sporteredményeinkre is és a jövőbeli versenyeken elért eredményekre.
További megdöbbentő adat, hogy a felnőtt népességnek csupán 16 százaléka végez sporttevékenységet, ha azonban szűkebb értelemben a heti két alkalmat tekintjük, akkor a felnőtt népességnek mindösszesen csak a 9 százaléka sportol. Viszont ami biztató ezen borzasztó adattal szemben, hogy jelenleg a nem sportolók 38 százaléka szeretne valamilyen formában sportolni, ez minimum 900 ezer fős, mozgósítható, megerősítésre váró potenciális réteget teremt. Azt gondolom, hogy ennek a stratégiának az egyik fő célkitűzése kell hogy legyen, hogy ezt a 900 ezer embert a szabadidősport meg a diáksport tekintetében megfogjuk, erre kell a megoldást megtalálni.
A versenysport tekintetében nagyon helyesen fogalmaz a stratégia, hogy olimpiacentrikus a magyar versenysport, és az olimpiai eredmények, az eredményesség vagy eredménytelenség… - szerencsére az utóbbi években, az utóbbi évtizedekben, azt gondolom, folyamatosan eredményesség jellemzi a magyar olimpiai mozgalmat, és azt gondolom, hogy ez a versenysportnak is meg egyébként az egész magyar sportnak is a hű tükre.
Pontosan e miatt a tükörhelyzet miatt aggódom én mindig az olimpia évében, hogy vajon ezt a fajta eredményességet sikerül-e produkálni a jövő évben megrendezésre kerülő pekingi olimpiai játékokon. Ez egy nagyon-nagyon komoly kérdés. És sajnos elhangzik, nem tudom, hogy a döntéshozók fülébe is eljutott-e, nyilván ezt megerősíteni bizonyítékokkal nem tudom, de vannak olyan szirénhangok, hogy talán nem is biztos, hogy olyan rossz lenne, ha Pekingben a magyar olimpiai csapat nem érne el olyan fényes eredményt, mint amilyen eredményt el szokott érni az elmúlt évtizedekben. Azt gondolom, hogy ez nagyon aggasztó.
Tudjuk azt, hogy amikor Nagy-Britannia 1996-ban egy darab olimpiai aranyéremmel tért haza, akkor az milyen szégyen volt Nagy-Britanniában, és milyen komoly károkat okozott. Csak azt gondolom, hogy míg Nagy-Britannia ebből a helyzetből föl tudott állni, és egy nagyon komoly fejlesztést meg tudott valósítani, addig, ismerve Magyarország helyzetét meg Magyarország pesszimizmusát, nem biztos, hogy egy ilyen helyzetből, egy ne adj’ isten megvalósuló eredménytelenségből föl tudna állni a magyar sport.
Úgyhogy én azt gondolom, hogy a magyar sportnak az olimpiacentrikussága egy fontos dolog, mindent meg kell tenni a magyar kormányzatnak, a mindenkori magyar kormányzatnak az olimpiai sportágak támogatása érdekében. Másrészről pedig azt gondolom, hogy ezt a tükörszerepet egy kicsit más mezőre kell helyezni, mert nem hiszem, hogy egy olimpia eredménye vagy eredménytelensége ilyen fokú meghatározottsággal kell hogy bírjon a magyar sport egésze számára.
Az utánpótlás-nevelésről az anyag szintén egy helyzetképet tár föl. Azt gondolom, a bizottsági üléseken is elhangzott, meghallgattuk az utánpótlás-nevelésben járatos szakembereket, hogy utánpótlás-nevelésünk jó irányba tart, a NUSI, illetve a korábbi NUPI programok szerintem jó úton járnak. Nyilván itt azt a kérdést kell feszegetni, amit már többen a mai napon is feszegettek, hogy azokkal a fiatalokkal, akik aztán nem lesznek versenysportolók, nem érnek el olyan eredményt, amely a versenysportban tarthatná őket, ezzel a komoly réteggel és nagyon nagy tömegű fiatallal mit tudunk kezdeni, és hogyan tudjuk őket átvezetni a szabadidősport világába. Azt gondolom, hogy ez a fontos kérdés, amit a stratégiában meg kell valósítani, nyilván minél több pénzt kell az utánpótlás-nevelésre fordítani. Azt hiszem, hogy az is egy fontos kérdés, hogy az utánpótlás-nevelésre adható civil támogatásokat hogyan lehet ösztönözni és hogyan lehet megnövelni.
Ami viszont a stratégiában is nagyon őszintén szerepel és sokkal szomorúbb, az utánpótlás-neveléshez meg a versenysport kérdéséhez kapcsolódóan sokkal szomorúbb és mindenképpen beszélni kell róla egy ilyen stratégia során, az a létesítményhelyzet. Itt elhangzott többször, és azt gondolom, hogy az MDF vezérszónokaként én sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy nem hiszem azt, hogy a XXI. században egy európai uniós országban, egy európai uniós ország fővárosában nincsen egy XXI. századi, mindenfajta nemzetközi szervezetnek, a FIFA, az UEFA előírásainak megfelelő nemzeti stadionunk.
Azt gondolom, hogy ebben, úgy tűnik, hogy egyetértés van a parlamenti képviselők, a politikai pártok körében, és örülök egyébként, hogy ebben az ötpárti egyeztetés során konszenzus született. Ebben a tekintetben nyomást kell gyakorolni, hogy megvalósuljon egy új stadionnak a megépítése, a Puskás Ferenc Stadionnak a megépítése, amely énszerintem nemcsak sportcélokra, hanem kulturális célokra és turisztikai célokra is nagyszerűen alkalmas lenne, enélkül nem hiszem, hogy egy komoly pályázaton akár az olimpia kérdése, akár egy újabb EB-pályázat kérdése felmerülhet.
Én megpróbáltam az Európa-bajnoki sikertelen pályázatról nem beszélni, mert nagyon komoly politikai felhangokat kapott. Ezért is örülök annak, hogy ez a kérdés, a sportstratégia kérdése pont most kerül - és egy ilyen konszenzussal kerül - megvitatásra. Szerintem ahányszor csak lehet, pályázni kell. Viszont azt a tanulságot le kell vonni ebből a pályázatból - szerintem egy jó pályázati anyagot tett le, amennyire én megismertem, a Magyar Labdarúgó Szövetség az UEFA asztalára -, igenis le kell vonni azokat a tanulságokat, hogy létesítmények nélkül nem megy a pályázás, és megfelelő sportdiplomácia nélkül nem megy a pályázás. Ebben a kettőben kell nekünk rövid távon eredményeket felmutatni, és ebben a tekintetben a Puskás Ferenc Stadionnak a megépítése már előrevihet egy következő pályázatot. Szerintem nem szabad letörnünk, én azt gondolom, hogy újra érdemes pályáznunk.
Ami a létesítményhelyzet további részét érinti, ami már nemcsak a versenysport kérdését érinti, hanem az oktatási rendszerünket, illetve a diáksportunkat, ott sajnos egészen aggasztó a helyzet. Én kiemelném azért, és MDF-es politikusként büszke vagyok az Antall-kormány teljesítményére, hogy az Antall-kormány időszaka alatt hatszáz darab tornatermet tudtak átadni. Talán azóta sem volt ilyenfajta tornaterem-fejlesztési program. És mint elhangzott a vitában ma már, bizony számos olyan település van, amely még mindig tornateremgondokkal küzd. Ráadásul azért azt meg kell jegyeznem, hogy ez a ’90-es évek elején épült hatszáz tornaterem mára bizony felújításra szorul, erre is, azt gondolom, forrásokat kellene bevonnia a kormányzatnak.
Megdöbbentő az a szám, és örülök szintén ebben a tekintetben is az őszinteségnek, amely az uszodakérdést taglalja: 34 kistérségben egyáltalán nincsen uszoda, 91 kistérségben nincsen fedett uszoda, és ebből 15 kistérségnek a népessége meghaladja az 50 ezer főt. Ez elképesztő szám ahhoz képest, hogy milyen eredményeket értünk el a magyar úszósportban, meg ahhoz képest, azt gondolom, hogy az úszástudás, az úszásoktatás ugyanúgy hozzátartozik a mindennapi élethez, mint az írás, az olvasás, mert igenis meg kell tanulni minden gyermeknek biztonsággal úszni. Szerintem ez egy kulcsfontosságú feladat, remélem, hogy a nemzeti fejlesztési tervben, az Új Magyarország fejlesztési tervben prioritást élveznek az ilyen jellegű fejlesztések.
(10.30)
Megjelenik az anyagban az - és itt egy kicsit vitatkoznék -, hogy Magyarországnak a téli sportok tekintetében nem nagyon van keresnivalója. Persze, nem nagyon van keresnivalónk, főleg, ha megnézzük ezt a telet, amikor semmi hó nem esett, akkor ez így van. Viszont mégis az a szám, hogy mennyien járnak síelni, és gyakorlatilag a síelés ma az egyik legnépszerűbb sportág, azt hiszem, hogy szintén említést érdemel. Jégcsarnokokat, jégpályákat kell építeni, hiszen az is megdöbbentő, hogy amennyi jégcsarnokunk és jégpályánk van, ahhoz képest a magyar jégkorongsport kiemelkedő, és hihetetlen teljesítményt nyújt. Egyébként meg kell jegyeznem ebben a parlamenti vitában, hogy néhány labdajáték - a labdarúgás is - példát vehetne a magyar jégkorongról, a magyar jégkorong eredményességéről.
Nos, összességében azt gondolom, hogy vannak pozitív példák is, hiszen létezik az OLÉ-program, amely magántőkét von be, és az önkormányzatok szerepét mutatja. Ez egy pozitív program, az ilyen programokat támogatni kell, és minél több ilyen programot kell megvalósítani.
Hozzászólásom végén szeretnék beszélni egy kicsit az oktatás-nevelésről. Ez is felmerült, és ötpárti konszenzus tűnik az oktatási kérdésekben, mégpedig a mindennapi testnevelésóra kérdésében. Azt hiszem, az, hogy ma egy héten 2,5 óra a kötelező testnevelés, elfogadhatatlan. Mindennap szükség van a testnevelésórára, és nem sportmozgásra és nem arra, hogy a mindennapos sportmozgás lehetőségét biztosítsuk, hanem mindennap testnevelésórára van szükség. Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra, de azt gondolom, hogy rövid távon ezt a 2,5 órát minimum egy órával emelni kéne, és jó lenne, ha a ciklus végére el tudnánk jutni odáig, hogy mindennap lehessen testnevelésóra a közoktatásban.
Nekem meggyőződésem, hogy a felsőoktatásban is szükség van rá, a felsőoktatás első két évfolyamán; és volt ilyen jellegű módosító indítványunk a felsőoktatási törvényben arra, hogy legyen hetente 2 órában kötelező a testnevelés a felsőoktatásban. Meg lehet erre találni azokat a területeket, ahol a fiatalok tudnak testmozgást végezni. Ez jót tenne egyébként az egyetemi és főiskolai sportszövetségeknek is, az egyetemi és főiskolai testnevelési tanszékeknek is.
Azt gondolom, hogy vissza kéne adni az 1200 forint/tanuló normatívát, nem beleépíteni egyik vagy másik közoktatási normatívába, hanem külön, célzottan egy diáksport-normatívát kellene adni, ami egyébként volt már a korábbi években. Szerintem erre komoly szükség lenne.
Szükség van arra, hogy a közoktatási törvényben meglévő és lehetőséggel bíró olyan sportiskolák, új közoktatás típusú sportiskolák azt a plusznormatívát - amit egyébként beígértek ezeknek az iskoláknak 30 ezer forint/főben - megkapják. Ezek hihetetlen mértékű munkát végeznek, és járulnak hozzá az utánpótlás-neveléshez.
Végezetül azt gondolom, hogy a Testnevelési Egyetem - de TF-nek hívja mindenki - kérdését is rendezni kellene. Jó lenne, ha az a minden parlamenti párt által megfogalmazott cél, hogy a Testnevelési Egyetem önálló egyetem legyen, és leszakadjon a Semmelweis Egyetemről, megvalósulna. Ehhez egyébként, azt gondolom, számot kell vetni azzal is, hogy ma a Testnevelési Egyetemen alig-alig van olyan vezető, oktató, akinek megvan az a tudományos fokozata és minősítése, hogy alkalmas legyen a Testnevelési Egyetemet vezetni akár dékáni, akár rektori szinten, akár csak tanszékvezetői szinten. Ezért a sporttudományok tekintetében is ösztönzésre lenne szükség.
Összességében a Magyar Demokrata Fórum természetesen támogatja a programot. Ettől függetlenül zárójelben - nagyon látom az elszántságot és az elmúlt egy évben láttam a bizottság alelnökeként, hogy nagyon komoly szakmai munka folyik a sportállamtitkárságon. Nyilván vannak vitáink, de azt gondolom ettől függetlenül, hogy mi továbbra is kitartunk azon álláspontunk mellett, hogy a magyar sport megérdemelne egy önálló minisztériumot. Nyilván a kisebb államnak mi is hívei vagyunk (Dr. Lamperth Mónika: Általában!), de az, hogy egy önálló minisztériuma lenne a magyar sportnak, azt gondolom, jelzésértékű lenne, és a sport fontosságának szerepét hangsúlyozná.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
