IVANICS FERENC
IVANICS FERENC
IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Érdekes nap ez a mai, vannak, akik nem hisznek bizonyos jelekben, én azt gondolom, hogy mégiscsak vannak jelzések az életünkben, amit érdemes követni. Nem tudom, tudják-e, hogy mi történt ma hajnalban? Felért egy magyar a csúcsra, nevezetesen a Mount Everestre, ami utoljára 2002-ben történt meg. Nyilván ebben lehetnének politikai áthallások is, hogy utoljára 2002-ben voltunk a csúcson, de ez a mai vita nyilván nem erről szól. Azt gondolom, érdekes jelzés ez a sporttal kapcsolatosan.
Amikor arról beszélünk, hogy mit kellene Magyarországon tennünk a sport ügyében, akkor, hála istennek, nagyon jól láthatóan teljes egyetértésben vagyunk, teljes egyetértésben tudunk dolgozni, hiszen mindenki tudja a jelentőségét, mindenki tudja a fontosságát annak, hogy mit is jelent a sport. A Fidesz letett négy olyan javaslatot az asztalra, amelynek révén előbbre tudunk jutni. Gyakorlatilag három olyan pont van, amely az infrastruktúra-fejlesztésre is fordítható vagy afelé lehet gondolkodni. Ilyen a stadionfelújítás, ilyen az adókedvezmények vagy akár a költségvetésben az 1 százalék biztosítása. Nyilván nem közvetlenül csak erre megy, de mégis, azt hiszem, hogy ez egy fontos témakör. Miért is? Azért, mert egyre kevesebb a tér, ahol sportolunk. Hála istennek, sokan beszéltek már erről, sok helyen megszólaltak ez ügyben, de úgy hiszem, hogy vannak olyan dolgok, amiket figyelembe kellene vennünk.
Amikor körbenézünk, akkor azt látjuk, hogy régebben sokkal több sportolásra alkalmas tér volt, gondoljunk az uszodákra - uszodaépítésről is volt szó korábban. Amikor Magyarországon néhány évtizeddel ezelőtt még vízbőségben éltünk, akkor majdnem minden településen voltak tavak, folyóvizek, ahol a gyerekek sokkal többet tudtak játszani, és eleve már gyerekkorukban megszokták, hogy víz partján élnek.
Ma el kell menni több kilométert ahhoz, hogy vízbe kerülhessenek, úszhassanak egy kicsit. Ilyen például az az anyagban található szám is, ami árulkodóan mondja azt, hogy a magyar kistérségek 25 százalékában nincs uszoda, és ennél még sokkal nagyobb arányban vannak olyanok, ahol nem fedett uszoda van. Tehát úgy hiszem, hogy ez egy fontos tényező lenne.
Oda kellene figyelnünk arra, hogy megőrizhessük a tereket. Amikor valaki elmegy a Kerepesi útra, látja azt a gyönyörű plázát épülni - de vajon mennyivel szebb volt ott a zöldterület? Sok mindent lehetett volna azzal csinálni, sok mindent el lehetett volna érni. De sok városban vannak olyan pályák, amelyeket a jelenlegi finanszírozási helyzet mellett nem tudnak fenntartani, de ugyanakkor ott vannak zöldterületként. Én azt szeretném javasolni, hogy az elkövetkezendő időszakban - akár a cselekvési program kapcsán - érdemes lenne átgondolni azt, hogy ezeket a területeket ne vehessék el a sporttól. Milyen jogi szabályozást lehet arra találni, hogy a városok ne áldozzák be anyagi megfontolásból ezeket a területeket, hogy azok a szervezetek, amelyek rendelkeznek ezzel a területtel, tudjanak valamit kezdeni ezekkel a zöldfelületekkel? Úgy hiszem, hogy ez nagyon sokat jelentene olyan szempontból, ha már korlátozottak a lehetőségeink az új infrastruktúra építésében, akkor tegyünk annyit, hogy ami megvolt régebben, azt megőrizzük vagy megőrizhessük magunknak.
A másik fontos gondolatkör, amit itt szeretnék megemlíteni, az a gondolkodásmód. Egy kicsit hadd vitatkozzam a miniszter asszonnyal! Az előbb azt említette ilyen megengedőleg, hogy ha nem is mindennap mozognak, én azt szeretném, ha egy kicsit változtatnánk, mozogjunk mindennap! Innen is sugározzuk azt... (Dr. Lamperth Mónika: Először egy héten kétszer! Először ezt csináljuk!) A fokozatossággal semmi bajom, csak amikor sportstratégiáról beszélünk, akkor legalább rajtunk látsszék, hogy mi azt akarjuk, hogy mindennap sportoljanak az emberek. Aztán majd nyilván egyre jobban és jobban bele kell jönni. De ezért fontos az, amit úgy hiszem, a sport 2007-es javaslat mond, hogy mindennapos testnevelésre szoktatni a gyermekeket, illetve azt a mozgásigényt, amely megvan bennük teljesen természetesen, azt nem elvenni, hanem megtartani a lehetőségét, hogy az iskolapadból néha felpattanjanak és kimozoghassák magukat. Ne vegyük tőlük el ezt, hanem tartsuk meg! De ilyen szempontból, azt gondolom, az egyetértés teljes lehet, és mehetünk előre.
(11.50)
Van egy olyan javaslatom is, a miniszter asszony itt az előbb a felszólalásában megemlítette, hogy kinek milyen súlya volt Cardiffban. Ezzel kapcsolatban felmerült bennem egy ötlet - itt néhány embert megkérdeztem, nyilván ezt át lehet gondolni -, korábban, amikor iskolába, oktatási intézménybe járt az ember, akkor többször volt olyan, hogy a tanulás elején, mondjuk, egyetem elején lemérték az illetőt, megnézték a fizikai állapotát, majd az ötödév végén szintén megnézték a fizikai állapotát. Vajon nem lenne-e érdemes megnézni, hogy a parlament állapota milyen? Tudunk-e jó példával elöl járni? Évente ráállnánk a mérlegre, kicsit megmérnék a szívdobogásunkat, hogyan állunk fizikailag. (Dr. Lamperth Mónika: Ez nem volt sportszerű!) Vajon tudunk-e mi magunk példával elöl járni? Ha már az előbb a beszédről szóltam, akkor tudunk-e a cselekvéssel is előbbre jutni?
Nagyon fontosnak gondolom - az anyag első helyen emeli ki, a stratégiai célok között, az életminőség javításánál, és ezt is nagyon fontosnak gondolnám -, hogy komplexen kell kezelni a programot. Ez megint benne van azokban a javaslatokban, amelyek - hála istennek - egyetértésre tarthatnak számot. Beszélhetünk sportstratégiáról, és beszélhetünk az egészségügy átalakításáról, de ez az egész csak nyilvánvalóan egyben kezelhető, nyilvánvalóan egyben vihető végig, akkor lehet csak eredményes, nem tudunk máshogyan eredményt elérni.
Ezt azért tartom fontosnak, mert úgy hiszem, hogy bizony, a magyar társadalomban - sokfelé elkalandozhatunk e témakör kapcsán, de mégis abban talán egyetértünk - a gondolkodással van egy kicsit baj. A sportolásnál - szintén az anyagban szerepel, onnan idézem - az olimpiai szemléletű gondolkodás az elsődleges a magyar társadalomban: elsők legyünk az olimpián. Ha másodikak vagyunk, annak már töredéke a megbecsülés. Büszkék vagyunk, de a második helyre mégsem tudunk annyira felnézni, pedig a világ második legjobb sportolójával állhatunk szemben. És ez végigfut a társadalmon is. Azt gondolom, ebben kellene egy kicsit javítanunk.
Azt is hiszem, hogy ez az oka annak, hogy a sporteseményekre is egyre kevesebben és kevesebben járnak, egyre kevesebben mennek el közösségekbe, hogy jól érezzék magukat. A sport kiváló apropó lehet arra, hogy a magyarok - szintén az anyagból idézem - naponta 144 percet töltenek a televízió előtt - hát egy picit spóroljunk meg! Ha nem is kétszer 45 perces focimeccset néznének végig, de kicsit járjanak össze, kicsit találkozhassanak. Ha, ne adj' isten, ez azokban a sportlétesítményekben valósul meg, amelyeket nem vettünk el, és nem építettek be házakkal vagy plázákkal, akkor egy óra együttlét már jót tehet, akár a gyereket kísérik el, akár ők maguk mozognak. Ezért fontosnak gondolom, hogy a magyar sporthagyományokhoz méltóan a magyar gondolkodás is meg tudjon erősödni az emberekben.
Az átfogó szemlélet végigmegy az anyagon, szeretném ilyen szempontból egy kicsit megdicsérni. A kistelepülések is szerepelnek benne, ezt nagyon fontosnak gondolom, hiszen tudjuk, nagyon sokszor onnan jönnek a kiváló adottságokkal rendelkező fiatal gyerekek, akikből aztán valamelyik nagyobb egyesület nevel kiváló élsportolót, olimpikont vagy világbajnokot. Ezért nagyon fontos, hogy ne legyen helyfüggő, hogy kinek milyen lehetősége van a sportolásra, hanem mind többen és többen jussanak hozzá. Ennek is az egyik eleme az, hogy az iskolákban mindennapossá tesszük a testnevelést.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A gondolkodásmódhoz még egy dolgot szeretnék mondani. Amikor valaki elmegy egy sporteseményre - több olyan sportesemény is volt mostanában Magyarországon, amely világverseny vagy európai verseny volt -, ha körülnézünk a stadionban, bizony kevés nézőt látunk. Azt hiszem, hogy a gondolkodásmódhoz hozzátartozik az is, hogy egy kicsit erősítsük az embereket abban, hogy egy ilyen eseményen jó részt venni. Ne adj' isten - a futás példáját említette már a miniszter asszony, én is említenék egy ilyet, nem a Balaton-átúszást, hanem említeném a szűkebb pátriámat, Győr-Moson-Sopron megyét, ahol a Bécs-Budapest maraton fut keresztül -, ha valaki elmegy egy ilyen futóversenyre, közösségben fut, észre sem veszi az első néhány kilométert a lába alatt, mert úgy viszi a tömeg, és olyan jó hangulata van. Ha ezt az érzést át tudjuk tenni, ha ezt meg tudjuk erősíteni, akkor lehet, hogy nem kell mindennap tévétornát sugározni a televízión keresztül, mint ezt tettük két évtizeddel ezelőtt, de valahol kicsit büszkébbek lehetnénk.
Tehát azt gondolom, érdemes odafigyelni az ingatlanainkra, nyilvánvalóan érdemes odafigyelni a gondolkodásra, és a gyerekeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy ne tunyuljanak el, maradjanak egészségesek és erősek, magyarok, aztán leendőek, majd világbajnokok.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
