SZALAY FERENC
SZALAY FERENC
SZALAY FERENC, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Ház! Miniszter Asszony! Államtitkár Úr! Azért szeretném az államtitkár urat külön megemlíteni, mert az államtitkár úrnak igen komoly szerepe volt abban, hogy azt a konszenzust összehozta, ami ötpártivá vált.
2002 óta sokat vitatkoztunk sportról sokakkal, most van az első olyan állapot, azt gondolom, mondhatom, hogy üdvözítő állapot, amikor nem vitatkozunk olyan dolgokról, amelyek egyértelműek, hanem az egyértelmű dolgokról kimondjuk, hogy szükség van rájuk. Ez most a sport.
A nemzeti sportstratégiát azért szeretném üdvözölni, mert nekem két területen jelent nagyon sokat. Az egyik az, hogy úgy érzem, vissza tudja adni a sport és a testnevelés presztízsét, azt a presztízst, ami nélkül beszélhetünk bármit a sport szükségességéről, fontosságáról, nem fogunk tudni előrelépni, hiszen gondoljuk végig, hogy amikor 2002-ben megszűnik egy Sportminisztérium…; remélem, hogy erre majd vissza fogunk térni a vitában, hogy milyen irányítórendszerek kellenek majd a sport és a testnevelés vonatkozásában, mert lehet, hogy jó helyen van a mostani Önkormányzati Minisztériumban a sport, de lehet, hogy még jobb helyen lehet egy önálló minisztériumban. Lehet, hogy ezt a dolgot a későbbiekben át kell beszélnünk. Ez komoly presztízskérdés, hiszen nem mindegy, hogy hogyan és miképpen képviseljük a legmagasabb szinten a sportéletét ennek az országnak.
Fontosnak gondolom azt is, hogy a presztízs mellett beszéljünk arról, amiről nagyon keveset szoktunk, hogy a sport, az egészséges életmód mit jelent egy országban. Ebben a parlamentben mostanában az egészségügy határtalan kérdéssé vált, jogosan. Ezen a héten hétfőn az én képviselőtársam - ha minden igaz, Spiák Ibolya - beszélt a keringési rendszer betegségeiről, az infarktusról és egyéb ilyen betegségekről, de sem a válaszban, sem a kérdésben egy fél mondat nem szerepelt arról, hogy a prevenció mit jelenthet. Nem beszélünk az egészségügynél prevencióról, és nem beszélünk a prevenció legfontosabb részéről, a rendszeres testmozgásról, mintha kimaradna a mi életünkből. El kell mondjam, a mai egészségügy betegségügy. Az orvosok azt mondják, „hogy van az egészséged?”, „köszönöm jól, minél több beteg van, annál jobb”. Tehát igazából a betegekkel foglalkozunk, nem az egészségesekkel foglalkozunk.
Amikor sportkoncepcióról, -stratégiáról, -törvényről beszélünk, akkor az eleje ez legyen, hogy a nemzet egészségi állapotát a lehető legmagasabb szintre próbáljuk emelni. Ezért nagyon fontos, hogy ebben a sportstratégiában markánsan jelenjen meg - meg is jelenik - a mindennapos testnevelés, a gyerekeknek, a fiatal korosztálynak a rendszeres testmozgáson keresztül a mozgás igénnyé változtatása. Ha ezt meg tudjuk tartani, azt gondolom, különösebb problémánk a későbbiekben nem lesz. Csak hangsúlyozni szeretném, volt már ilyen, hogy ebben az országban a testnevelés közel mindennapossá vált, aztán volt egy olyan időszak, amikor ez visszafejlődött. Azt gondolom, erről is nyugodtan beszélhetünk, hogy tanuljunk ezekből a problémákból.
(10.00)
Aztán tanuljunk abból is, hogy elindult annak idején egy létesítményfejlesztési program, majd visszafejlődött, elindult egy utánpótlásnevelés-program, majd visszafejlődött, elindult egy költségvetési növekedés a sportban, majd visszafejlődött.
Úgy érzem, hogy a mai világban egy nagyon fontos esemény döbbentett rá minket arra, hogy nem várhatunk tovább - minden rosszban van valami jó -, a 2012-es Európa-bajnokság vesztes pályázata volt szerintem az a katarzis, amit mindenkinek tudomásul kellett venni, hogy nem mehet tovább ez ügyben a magyar sport. Miniszter asszony, ötpárti egyezség volt az ügyben (Dr. Lamperth Mónika: Egyetértek!), és én most azt a részét mondom, hogy szerintem önök is, mi is és mindenki az országban rádöbbent arra, hogy valóban együtt kell tudni működni abban, hogy ilyen trauma többet ne érje az országot. Mert trauma lenne az is egyébként, ha most a nemzeti sportstratégiáról elkezdünk itt beszélgetni és vitatkozni, majd néhány héten belül visszafordulunk, azért, mert ne adj' isten, mondjuk, nem tudunk megegyezni abban, hogy politikai egyezség mellett a finanszírozás kérdéseit is meg tudjuk oldani egy cselekvési programon belül, ahogy Páva Zoltán úr elmondta. Mert ha nem tesszük mellé a politikai akaratot és amellé a finanszírozás stabilitását, akkor ebből a nemzeti sportstratégiából semmi nem lesz, ugyanis stratégiát készítettünk már eleget, volt belőle néhány, és mindig azon buktak meg a stratégiák, ha nem tudjuk mellé rakni a forintokat.
Ezért a javaslatnak az a két része, ami bizottsági módosító javaslatunk, és remélem, tényleg bizottságivá válik, ami arról szól, hogy 2012-re érjük el azt, hogy a költségvetésnek 1 százaléka legyen a magyar sportra fordítható része, ezt mindenki vegye nagyon komolyan, mert ha nem érjük el, akkor nem csinálunk semmit. A másik pedig az adókedvezmények. Nem elég az, hogy a szabadidősportra esetleg adókedvezményeket adunk ilyen-olyan formában.
A filmtörvényhez hasonlítottuk a javaslatunkat; ha egy filmtörvényben meg tudjuk azt határozni, hogy ebben az országban, aki, mondjuk, Etyeken stúdiókat épít, az adómentességet élvez, akkor nem hiszem el, hogy a sportban a létesítményfejlesztésre, a rendezvények, a programok finanszírozására ne lehetne adókedvezményeket adni. És azt gondolom, ha ezt nem tesszük meg, akkor soha nem fogjuk érdekeltté tenni a vállalkozói szférát, soha nem fogjuk tudni őket igazából bevonni normálisan a sport fejlesztéseibe.
Azt hiszem, ha ezt megoldjuk, akkor a létesítményfejlesztési programunk is működhet, amely létesítményfejlesztési programhoz rendelkezésre áll az a létesítménykataszter, amely megmutatja, hogy hol mennyi létesítmény van, és mennyire lenne még szükség lakosságarányosan. Nagyon nem mindegy, hogy egy százezres városban, egy kétezres, egy ötezres településen hogyan és miképpen állnak össze a sportlétesítmények. Nagyon fontos, mindenhol legyen stadion, legyen atlétikai pálya, legyenek tornatermek, legyenek csarnokok, enélkül nem fog menni a mai világban. Bár itt Almássy úrral beszélgettünk, hogy annak idején tornaterem nélkül is lehetett normális testnevelésórákat tartani. Tehát azt gondolom, hogy ez mindig csak egy kifogás, hogy létesítmények nélkül nem lehet igazából a sportot vinni előre. (Dr. Lamperth Mónika: Jól mondja!)
Azt hiszem, ha beszélünk a javaslatokról, nagyon fontos az a javaslat, ami arról szól, hogy a Testnevelési Egyetemet és a Sportkórházat, a doppinglabort próbáljuk egy egységben kezelni egy egészségcentrum kialakításával.
Fontos rész, beszélt a miniszter asszony a testnevelő tanárok diplomaátadó ünnepségéről. Tényleg fontos, hogy ezek az emberek érezzék azt, hogy egy olyan rendszernek részei, amely építi az országot, hogy nélkülük ez az ország nagyon nehezen tud előre menni, mert nélkülük az egészséges életmód nem kialakítható. De hozzá kell kapcsolni a Sportkórház kérdését, aminek a fejlesztését be kell fejezni, hozzá kell tudni kapcsolni azt, hogy érezzék azt azok az emberek, akik a sportegészségügyben dolgoznak, hogy fontosak, és nemcsak azért fontosak, mert megvizsgálják a sportolókat, hanem azért, amiről Bánki Erik beszélt, hogy azok a mérések rendelkezésünkre álljanak, amiből ki lehet indulni, hogy hol tart ma a magyar népesség egészségi állapota. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)
Egy utolsó javaslatunk a sportdiplomata-képzés; azt hiszem, rendkívül fontos, hogy vegyük komolyan, erős sportdiplomácia nélkül nemzetközi porondra a magyar sport soha nem fog kilépni. Ha a nemzetközi porondon az eredményességünk nem lesz kiváló és magas, akkor a példaképeink nem alakulnak ki. Ha a példaképek nem alakulnak ki, akkor nem lesz kihez igazodni a magyar fiatalságnak.
Köszönöm szépen, hogy szólhattam. Miniszter asszony, köszönöm, hogy azt mondta, hogy a kormány befogadja a módosítókat. Biztos vagyok abban, hogy példát tudunk mutatni az országnak, hogy van olyan szegmense ennek a politikának, ennek a társadalomnak, amit tudunk közösen - mind az öt párt, amely itt van a parlamentben - támogatni.
Államtitkár úr, még egyszer köszönöm. (Taps.)
