HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Valószínű, hogy én leszek az utolsó hozzászóló ehhez a nagyon fontos törvénytervezethez, ami előttünk fekszik. Az eddigiek alapján - reggel itt voltam, de utána el kellett mennem - az a benyomásom, hogy ez végre egy olyan törvényjavaslat, egy olyan koncepció, stratégia, amivel minden parlamenti párt egyetért. Természetesen én is.
Hadd beszéljek viszont most arról, ami nincs benne ebben az előterjesztésben, és nagy szükség lenne rá. Ha megkérdeznénk 1000 embert Magyarországon, hányan tudják, hogy ma mi erről a rendkívül fontos stratégiai kérdésről tárgyalunk, akkor 990 valószínűleg nem tudná. Pedig ennek az igazi értékét az adja meg, ha 1000 emberből 1000 tudja, hogy itt most miről van szó, mert a nemzet jövőjéről van szó. Arról, hogy elmondták előttem, a cél az, hogy sportszerető nemzetből sportoló nemzet legyünk - ez is igaz -, de én azt mondom, hogy egészséges nemzet legyünk, mert ezen múlik a jövőnk. Legyünk egészségesek a szó fizikai értelmében. Öt-hat évvel hamarabb halunk meg az Európai Unió átlagánál; sokkal elhízottabbak vagyunk, sokkal betegebbek vagyunk, nem indokolt, hogy ilyenek legyünk. És ha fizikailag rendben vagyunk, akkor nyilván szellemileg és más vonatkozásban is egészségesek leszünk, és más lesz a gondolkodásmódunk.
Nyilván törvény alapján ezt nem lehet elérni, és törvény nem születhet, ami ezt biztosítja. Itt másról van szó. Olyan immateriális dolgokról és olyan összefogásról, amit egy amerikai példával tudnék szemléltetni. Annak idején, amikor az ezredfordulót megelőzően tárgyaltuk a nemdohányzók védelméről szóló törvényt, nekem akkor is komoly fenntartásaim voltak, hogy törvénnyel lehet-e szabályozni, és akkor is azt az amerikai példát hoztam föl, hogy bizony, a közvélemény-formáló elit, aki a közmédiumokban szerepel, vállalt egy olyan feladatot, hogy nem dohányzik, mert követendő mintát volt képes produkálni. A sportban ugyanerre lenne szükség. Arra lenne szükség, hogy ha egy képviselő vagy közszereplő megszólal, akkor ne mulassza el az ő életében a sport fontosságát hangsúlyozni, mert ezzel mintát ad. Ezt törvénnyel soha nem fogjuk tudni elérni, soha nem tudjuk szabályozni, viszont ha van bennünk egy belső akarat és egy belső késztetés, és ebben össze tudunk fogni, akkor óriási eredményeket fogunk tudni elérni.
Az, hogy ma a versenysportunk olyan, amilyen, nyilván azt mutatja, hogy ahol nincs tömegsport, ahol a közgondolkodásban a sport nem értékként jelenik meg, az a társadalom előbb-utóbb oda jut, hogy olyan lesz a focija meg jó néhány sportága, mint amilyen a mienk.
Ezen csak egyféleképpen tudunk változtatni. Amikor én gyerek voltam, a legnagyobb büntetésnek az számított, ha egy gyereket a sporttól eltiltottak. Ma úgy kell őket odaverni, hogy valamit csináljanak, a számítógép elől fölálljanak; elhízottak, kövérek, lusták, és ha egy kicsit süt a nap, akkor a fél iskola összeesik, mert nem bírja a meleget meg az ilyenfajta próbáratételt.
Azt kérem tehát befejezésképpen képviselőtársaimtól, hogy találjuk meg annak a módját, annak a lehetőségét közösen, hogyan tudjuk a közgondolkodást egyéni példákkal, közösségi példákkal úgy befolyásolni, ami megalapozza ennek a törvénynek a sikerét. Mert egyébként konferenciákon nagyokat örülhetünk egymásnak, sportvezetőkkel nagyon egyetérthetünk a célokban és a törekvésekben, de nem válik olyan értelemben közkinccsé a sport szeretete, ahogy ez kívánatos lenne a nemzet jövője szempontjából. Köszönöm szépen. (Taps.)
