DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Valamennyien emlékezhetünk arra, hogy a rendszerváltás idején a felsőoktatási hallgatók arányát tekintve Magyarországot az európai országok sorában már csak Albánia követte. Ezen a helyzeten kényszerült az új rendszer, az új kormányok változtatni, és ez egyike volt azon kevés területeknek, ahol a rendszerváltást követő kormányok lényegében egybehangzóan ugyanannak a politikának az útját járták.
Az Antall-Boross-kormányok meglehetősen erőteljesen kiterjesztették a felsőoktatás létszámát; a Horn-kormány idejében jött létre a normatív finanszírozás, amely a felsőoktatási intézmények érdekeltségét teremtette meg a hallgatói létszám növelésében, illetve a ki nem használt kapacitások költségtérítéses képzés formájában történő kihasználása; az Orbán-kormány idején további dinamikus bővülés zajlott le a felsőoktatásban; a Medgyessy-Gyurcsány-kormányok idején pedig megkezdődött a régóta elavult és szűkös infrastruktúra bővítése, az oktatási infrastruktúra-, illetőleg a kollégiumépítés.
Mindezek eredményeként azt állíthatjuk, hogy a felsőoktatási piac némileg telítődött, egészen pontosan: meglehetősen torz szerkezet alakult ki, megjelent és növekvőfélben van a diplomás-munkanélküliség bizonyos területeken. Hallgató, egyetem és állam különböző okokból egyaránt érdekelt volt abban, hogy a hallgatói létszám bővülése elsősorban a bölcsész, a jogász, a közgazdász meg az olyan divatszakmák, mint például a kommunikáció szakon történjék meg. Az állam érdekeltsége is érthető ebből a szempontból, hiszen mindenki tudja, hogy egy bölcsészt olcsóbb képezni, mint egy részecskefizikust.
Mindennek az eredményeképpen már az elmúlt tanévben, illetőleg félévekben megkezdődött a felsőoktatási képzés visszaszorítása, a leértékelődő, leértékelődött diplomáktól az állami támogatásnak bizonyos fajta megvonása, és az állami támogatás átcsoportosítása azokra a területekre, ahol egyébként hiány volt diplomásokból, mint amilyen a műszaki, a természettudományos vagy éppen az informatikai szakma.
Mindennek következtében azt mondhatjuk, hogy mára eljött a felsőoktatásban a mennyiség helyett a minőség előtérbe állításának időszaka, és a magam részéről úgy gondolom, hogy a most benyújtott törvény elsősorban erre koncentrál. Már az előző törvénymódosítás, pontosabban, az új törvény hatálybalépésekor megjelent a kétciklusú képzés, ami szintén nem utolsósorban a minőséget van hivatva támogatni, hiszen kettéválasztja a tömeges gyakorlati célú képzést és az erre mintegy ráépülő mesterképzést, amely szűkebb körben az elméletibb és minőségibb jellegű képzést biztosítja.
Ugyanakkor megjelent a felsőoktatási törvényben - és ez nyilván vitakérdés lesz közöttünk - a tandíj, amely szintén a minőség egyik garanciája lehet. Természetesen a tandíjjal kapcsolatban mindig lezajlik az a filozófiai vita, hogy a tudás közjó-e, és mint ilyet közpénzből kell-e finanszírozni, vagy magánelőny, amelyet az egyén a későbbi kedvezőbb élethelyzet reményében befektet a maga jövőjébe, és ezért tessék szíves lenni ezt saját pénzből finanszírozni.
A válasz természetesen az, hogy a tudás közjó, ugyanakkor nem vitatható el az az előny, amelyet a diplomás élvez a társadalomban a diplomával nem rendelkezőkkel szemben, ennek a versenyelőnynek az ellenértékeként pedig nem méltánytalan, ha elvárjuk, hogy bizonyos részben maga is hozzájáruljon a képzése költségeihez. Ez azonban csak az egyik érv a tandíj bevezetése mellett.
A másik, a minőség szempontjából érdekes érv az, hogy amennyiben a hallgató nem kizárólag állami támogatásból, hanem a saját pénzét, nehezen megkeresett vagy szülei nehezen megkeresett pénzét is kockáztatva vesz részt a felsőoktatásban, akkor jobban odafigyel arra, hogy milyen képzésre iratkozik be, milyen diplomát kíván szerezni.
Természetesen ehhez elengedhetetlen az, hogy információi legyenek arról, hogy az adott intézmény, az adott diploma a munkaerőpiacon milyen értékkel bír. Ezt szolgálja az a pályakövetési rendszer, amely néhány év alatt olyan idősorokat halmozhat fel, amelyek birtokában a reménybeli, a felsőoktatásba jelentkező hallgató el tudja dönteni, hogy az adott intézmény adott szakán szerzett diploma milyen esélyekkel szolgál az ő további életére nézve, milyen valószínűséggel fog tudni elhelyezkedni - értem ezalatt természetesen, hogy a szakmájában elhelyezkedni -, és milyen keresetre számíthat az adott intézmény adott szakán szerzett diplomával.
Másfelől az az új felvételi rendszer teljesíti ki ennek a minőségfejlesztésnek a rendszerét, amely a korábbiakkal ellentétben nem a minisztérium és a felsőoktatási intézmények alkujára bízza azt, hogy az egyes szakokon az államilag finanszírozott képzést mely intézmény milyen arányban teheti magáévá, hanem az adott szakra jelentkezett hallgatók körében egy egységes rangsort állít fel, és azt mondja, hogy a felsőoktatási intézmények az adott szakon meglévő képzési kapacitásuk határáig előnyt élveznek az oda jelentkezett hallgatók tekintetében. Vagyis a hallgatók jelentkezése végső soron, tehát a hallgatók jelentkezése és érdeklődése fogja eldönteni azt, hogy melyik oktatási intézmény hány hallgatót és ennek nyomán természetesen hány hallgató után járó állami támogatást, finanszírozást tehet magáévá.
Ugyancsak a minőséget hivatott szolgálni az a rendelkezés, amely az intézményi és szakakkreditációk szabályainak szigorításával ösztönözne, illetőleg kényszerítené ki a jobb minőséget. Ezen belül a leglátványosabb talán annak a miniszter úr által következetesen intercity-professzori rendszernek nevezett rendszer megszűnése, amely vélhetőleg azáltal fog kialakulni, hogy a továbbiakban a törvény eredményeként, a törvény erejénél fogva egy felsőoktatási, egy tudományosan minősített oktató az akkreditáció szempontjából csak egy felsőoktatási intézményben lesz figyelembe vehető.
Mindennek következtében várhatóan csökkenni fog a felsőoktatási intézmények száma, hiszen nem lesz minden intézménynek elegendő hallgatója, és nagy valószínűséggel valamelyest, nem nagy mértékben, de valamelyest csökkenni fog a hallgatók száma is.
Végezetül néhány szót a finanszírozásról. Azt hiszem, itt nem érdemes ködösíteni: a konvergenciaprogram nem teszi lehetővé azt a korábban eltervezett nagyszabású és nagyvonalú finanszírozást, amelyet a felsőoktatásra a 2005-ben elfogadott törvény előírt. Azt, hogy a mindenkori bruttó átlagkeresethez kössük a felsőoktatás összállami támogatásának növekedését, a következő években nem fogjuk tudni elérni. A 214 milliárdról 241 milliárdra növekvő támogatás 13 százalékos növekedésnek felel meg, ez valamivel magasabb, mint az erre a három évre tervezett infláció, tehát van fejlődés. Ugyanakkor - még egyszer mondom - nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a reálértékben valamelyest emelkedő összeg kevesebb intézmény és kevesebb hallgató között fog megoszlani, ennek megfelelően tehát szintén a minőséget tudja majd alátámasztani.
(23.30)
Ez a megváltozott finanszírozási mód nagy valószínűséggel egyes években jobb lesz az intézménynek, mint lett volna például az idén, jobb lesz, mint lett volna a bruttó átlagkeresethez kötött finanszírozás, de hosszabb távon - ha forráskivonást nem is eredményez a felsőoktatásból - nem tesz lehetővé olyan mértékű forrásbővülést, mint azt korábban elterveztük. Az a reményünk, hogy ehhez egy későbbi, kedvezőbb gazdasági időszakban vissza lehet majd térni.
Tisztelt Ház! Köszönöm a figyelmüket, ezekkel az érvekkel ajánlom figyelmükbe a benyújtott törvénymódosítást, köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
