BENCSIK JÁNOS
BENCSIK JÁNOS
BENCSIK JÁNOS (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! A túltengő kétpercesek után penitenciaként én egy kis történelemmel kezdeném. Talán nem hiábavaló időközönként visszatekintenünk akár húsz évvel korábbi időszakra is, amikor is a nemzetközi hitelek által mesterségesen táplált és a KGST piacszervezési elvárásait is kielégítő szocialista nagyipar, amely szinte teljes foglalkoztatottságot biztosított, egyik esztendőről a másikra csuklott össze. Finanszírozhatatlan és egyben a piac működésével ellentétes lett volna a mesterséges fenntartása, így a szocialista gazdaságszerkezettel együtt a munkaerőpiac is összeomlott.
Mindezen folyamatok közel fél évtizeden keresztül igen figyelemre méltó módon szinte érintetlenül hagyták a szakképzés intézményrendszerét. A képzési struktúra szinte semmit sem változott, s a szakképző intézmények tovább ontották magukból a piaci igényeket teljes egészében mellőző képzettséggel rendelkező pályakezdőket. Egész pontosan a piacnak nem is voltak jól kitapintható igényei, hacsak a hiányos szolgáltatói szektor megnövekedett munkaerőigényét annak nem vesszük. De vegyük annak, hiszen az egészséges piacgazdasági viszonyok megteremtéséhez elengedhetetlenül fontosak a képzett, jó színvonalon teljesítő munkavállalók, s a piac természetes önmozgásának köszönhetően a kilencvenes évek közepén megkezdődött ugyan a szakképzési rendszer spontán átalakulása, de tervszerűséget nem mutatott, az esetleges gazdaságfejlesztési törekvések eredményessége által támasztott munkaerőigény majdani kielégítésével szervezetten senki sem foglalkozott. A mezőgazdasági, az élelmiszer-ipari és a vegyipari képzés elsorvadt, a műszaki szakképzés pedig megrekedt a nyolcvanas évek ismeretanyagának szintjén.
Ilyen körülmények között természetesnek volt vehető az is, hogy mind a pályaválasztás előtt álló fiatalok, mind pedig azok szülei is elbizonytalanodtak, a természetes szülői féltés, a gyermek jövője könnyebbé tételének szándéka ekkor találkozott a felsőoktatási férőhelyek jelentős mértékű gyarapodásával, és ennek köszönhetően egyre több fiatal választotta a presztízsét vesztő és bizonytalan egzisztenciát ígérő szakképzés helyett a felsőoktatás által kínált lehetőségeket. Közben viszont a helyi közösségek jelentős erőfeszítéseinek és a nemzeti befektetésfejlesztési ügynökséggel való hatékony együttműködésüknek köszönhetően egyre több helyen alakultak ki olyan növekedési pólusok, amelyek kedvező feltételeket biztosítottak egy új, modern technológiát meghonosító feldolgozó- és gépipar letelepedésére. Időközben ezek a befektetők a dolgozók képzettségének és megbízhatóságának növekedésével párhuzamosan az alacsonyabb hozzáadott értéket képviselő termékeik előállítása helyett egyre magasabb szinten automatizált, jól felkészült technikusokat és mérnököket igénylő tevékenységeket telepítettek az általuk megkedvelt gazdasági környezetbe.
Az említett és érintett térségek intézményfenntartói igyekeztek a képzési szerkezetet hozzáigazítani a megváltozott piaci igényekhez, de a pontszerű törekvéseket egyaránt akadályozta a törvényi háttér elmaradottsága, a kétkezi munka presztízsének hanyatlása és ezáltal a szakképzésben részt vevő fiatalok számának radikális csökkenése, s ezzel együtt a divatszakmák elismertségének növekedése. Kormányzati szintről az utolsó pillanatban érkezett kézzelfogható támogatás az európai uniós források egy részének szakképzésbe történő becsatornázásával, amely lehetővé tette a térségi integrált szakképző központok létrehozását, a műszaki szakképzéshez szükséges tárgyi feltételek megteremtését.
Mindebből kitűnik, hogy a tisztelt kormányzat nem véletlenül foglalkozik a szakképzési törvény módosításának szándékával. Ugyanakkor a most tárgyalandó törvénytervezet korántsem biztos, hogy minden tekintetben a legjobb, leghatékonyabb, a nemzetgazdaság szempontjából is legkedvezőbb, s mindezen szempontok előtt a pályaválasztók megalapozott döntését elősegítő, valamint későbbi egzisztenciateremtési törekvéseiket is támogató megoldásokat foglal magában. Az általunk az országban elsőként elindított térségi integrált szakképző központ működési tapasztalatait szem előtt tartva nem helyeslendő az az irány, miszerint minden szakképzési területet egy fedél alá kell terelni. Elsősorban a költségigényes műszaki szakképzésnek van helye ezen intézményi formában, de semmiképpen sem a művészeti szakiskoláknak, amelyekről a törvénytervezet nagyvonalúan megfeledkezik, még akkor is, ha a miniszter úr ebben a tekintetben tett egy kiegészítést, és azt pontosította Tatai-Tóth András képviselőtársunk. Itt mégiscsak a bürokratikus eljárásrendekre és a legfelsőbb döntéshozó bizottság jó hozzáállására kell majd apellálni akkor, amikor egy művészeti szakiskola fejlesztési támogatáshoz szeretne jutni. Azt gondolom, hogy ez nem járható út, bár az önök gondolkodásában csak a „méretgazdaságosság” kifejezés szerepel, a „szellemiség” nem nagyon, márpedig ezek a kis intézmények szellemiséget is képviselnek, nem csak a méretgazdaságosság elvét veszik figyelembe.
A hallgatói létszám minimálisan 1500 főben történő meghatározása sem fogja kedvező irányba terelni a szükséges változást. A nagyvárosok boldogulását mindez persze nem fogja jelentősen befolyásolni, de a kisebb, térségközponti szereppel bíró középvárosokét már igen. A csak fiskális szempontokat mérlegelő méretgazdaságosságnak egyszerre akár több kistérség szakképzési rendszere is áldozatul eshet. Ha nem tudják megteremteni az 1500 - és legyünk megengedők, hiszen a miniszter úr 1350-ben is megállapíthatja - fős létszámot, akkor kizáródnak a fejlesztési támogatásokból. Mindez az egyébként is hátrányos helyzetbe taszított vidékies településcsoportok gazdasági versenyhelyzetét és ezzel együtt munkahely-teremtési törekvéseit fogja tovább nehezíteni.
A törvénytervezet alapján megállapítható, hogy a térségi integrált szakképző központok fenntartási felelőssége, működési, finanszírozási feltételei továbbra is tisztázatlanok. Mindez azt mutatja, továbbra sincs meg a kellő összhang a munkaügyi és az oktatási tárca között. Egyetértésük csupán abban domborodik ki, hogy egységesen támogatják a politikai alapon összeválogatott regionális szakképzés-fejlesztési bizottságok létrehozását. Mindazonáltal, hogy ennek az új szervezetnek a létrehozása alkotmányossági aggályokat kelt, miszerint a megyék esetében kétharmados jogokat csorbít feles törvénnyel, nemkívánatos módon kettőzi meg a szakképzési rendszer irányítási szintjeit. Továbbá a napi gyakorlatban a munkaerőpiac és a szakképzési intézményhálózat nem fedi egymást. A mesterségesen létrehozott és nem szerves fejlődés következtében körvonalazódó közigazgatási régiók semmi esetre sem alkotnak egységes gazdasági térséget, így a szakemberek utánpótlását sem lehet kellő hatékonysággal regionális szintről irányítani. A néhány kistérségre kiterjedő munkaerő-piaci igényeket ugyanilyen szinten lehet a legoptimálisabban megoldani.
A szakképzési rendszer jövendőjének kiemelése természetes gazdasági környezetéből semmi mást nem lesz hivatott szolgálni, mint az uniós és a hazai források felhasználásának kormánypártok által irányított befolyásolását. Az erőforrások centralizálása könnyen átfordulhat a gazdasági haszonszerzés folyamatába, miközben a szakképzési rendszer piaci igényekhez történő folytonos hozzáigazítása, valamint a fiatal pályakezdők megfelelő szintű és biztonságos megélhetést elősegítő tudásának biztosítása ismét csak másodlagos szemponttá degradálódik.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
