KOVÁCS KÁLMÁN
KOVÁCS KÁLMÁN
KOVÁCS KÁLMÁN környezetvédelmi és vízügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt szeretném megköszönni azokat a hozzászólásokat, amelyek végül is azt tükrözték számomra, hogy függetlenül attól, hogy viszonylag késői időpontban van és talán kisebb nyilvánosság előtt, mint amit az ügy maga megérdemel, de a hozzászólások mutatták, hogy nagyon komoly háttérmunka van minden párt részéről és szakértőik részéről e mögött a kérdés mögött.
Természetesen először a kritikai észrevételekre szeretnék reagálni a műfajnak megfelelően, és utána szeretnék egy picit összegzésképpen együttgondolkodás céljából szólni.
Az egyik kérdéskör tulajdonképpen magával a kiotói magyar stratégiával vagy a magyar tárgyaló delegáció kiotói stratégiájával foglalkozott. Én úgy érzem, hogy annak a szembeállítása, hogy az a társaság, amelyik tárgyalt és amelyik az országot képviselte, ugyan nagyon jó pozíciót vívott ki, hiszen az átlagos kiotói csökkentési mértéknél nagyobbat vállalt az ország például az Európai Unióhoz képest, tehát nagyobbat vállalt, de mégsem vállalt olyan aránytalanul nagyot, ami ne biztosított volna olyan szabad kereteket, amelyeket értékesíteni lehet a kereskedelemben. Ennek az értékesítésnek a forrásaiból meg lehet valósítani azokat a beruházásokat, fejlesztéseket, vagy legalábbis részben lehet támogatni, amelyek elősegítik a további csökkentést. Szerintem ez az ország érdeke. Ezt nem jó szembeállítani azzal, hogy az ország érdeke viszont az lett volna, hogy minél gyorsabban csökkenjen a kibocsátott gáz.
Szeretném azt mondani, hogy bölcsen nem ez az ország érdeke, mert mérlegelni kell azt is, hogy egy ilyen átállásnak milyen költségei vannak, az milyen költségeket jelent az energiában, a lakossági fogyasztásban, milyen költséget jelent egy gazdaság átállításában, és milyen versenyképességi hátrányt jelent, ha valaki azonnal meglépi.
(20.30)
Bizony ezért mérlegelnek egyes országok, és mi is jól mérlegeltünk, hogy egy arányos mértékű feladatot lehet csak fölvállalni, miközben a globális célkitűzéssel természetesen egyetértünk. Ez az a nagy vita, amelyben az Egyesült Államok a saját pozíciójával a távol-keleti országok pozícióját vagy viselkedését próbálja ellensúlyozni, mert azt mondja, hogy óriási versenyhátrányt jelent, ha egy nagy gazdaság nagyon gyorsan reagál egy ilyen típusú kihívásra másokhoz képest. Hát ez valahol ott a játékelmélet és a szociális együttgondolkodás - jó értelemben vett együttgondolkodás - társas játéka, amit egy osztályban is megszokhattunk annak idején vagy bármilyen közösségben, hogy vajon tudunk-e együtt gondolkodni, vagy egyesek abból kovácsolnak előnyt, hogy bár mindenki együtt gondolkodik, de ő ebből kilép, és így partikuláris előnyre tesz szert. Bizony ez egy ilyen játszma, ami valamennyi ország részéről egyfajta közös - még megéri, ennyit még be tudunk vállalni - gondoskodást jelent.
Énszerintem ilyen szempontból a magyar delegáció akkor is jó álláspontot képviselt, és most is jó álláspontot képvisel az Európai Unióban. Hiszen az is egy helyes álláspont, tisztelt képviselőtársaim, amikor azt mondja a magyar kormányzat, hogy természetesen elfogadjuk azt a politikai célkitűzést, hiszen közös, jól felfogott érdekünk, hogy például a megújulók aránya fölmenjen 20 százalékra, de akkor kérjük az Európai Uniót, vegye figyelembe, hogy egyes országok számára ez óriási többletterhet jelent. Például Ausztria, most nem akarok pontos adatot mondani, de körülbelül 70 százalékos megújulóaránnyal rendelkezik ma, éppen azért, mert vízi erőműben és másban ilyen lehetőségei vannak. Egy Ausztria számára a közös európai 20 százalék nem okoz semmilyen gazdasági kihívást, ugyanakkor Magyarország számára a maga alig 6 százalékos arányával ez egy nagyon komoly kihívás.
A második: itt többször elhangzott a német miniszter, a minisztérium és a német álláspont például a vasút preferálásával kapcsolatosan. Én azt is szeretném, ha azt is mindig mérlegelnénk, hogy megfelelő adatok birtokában mondjunk álláspontot. Én megértem a német partnert, hiszen Németországban mind az árufuvarozás, mind a személyszállítás területén lényegesen kisebb a vasúti szállítás aránya, mint a magyar; körülbelül a fele a személyszállítás területén, és az árufuvarozásban is, ha jól emlékszem, alig éri el a magyarnak a 60 százalékát. Tehát Magyarország ilyen szempontból lényegesen környezetbarátabb, mint az a nyugati vagy európai ország, amelyet többször fölemlegetünk. Nem véletlen, hogy a német partner számára nagyon komoly kihívás, hogy a további perszonalizmust, tehát individuális közlekedési módok előtérbe kerülését és a közúti közlekedés további térhódítását hogyan lehet megállítani. Magyarország lényegesen kedvezőbben áll, ezt szeretném aláhúzni.
Miközben én abszolút elkötelezett híve vagyok - azt hiszem, képviselő úr is tudja rólam -, államtitkárként is az voltam, a vasúti közlekedésnek, de azt állítani, hogy a vasúti közlekedés egyötöde, mármint a szennyezőanyag-kibocsátásban vagy energiaigényben egyötöde a közúti közlekedési személykilométernek, ez akkor igaz, ha tele van a vasúti szerelvény. De amikor az üres vasúti szerelvény hat-nyolc kocsival és mozdonnyal jár úgy, hogy húsz ember van rajta, akkor a húsz emberre eső fajlagos energiafelhasználás és szennyezőanyag-kibocsátás a sokszorosa, mondjuk, tizenöt-húszszorosa annak, mint amikor ugyanez a társaság gépjárművel megy vagy busszal. Tehát azt is mérlegelni kell mindig, hogy vajon az a vasúti közlekedés milyen intenzitású, milyen kihasználtságú. Az más kérdés, hogy aztán helyi politikával, regionális politikával, üzletpolitikával, jegy-tarifa politikával, szervezéssel, kampánnyal hogyan lehet megtölteni a vasúti szerelvényeket, de még egyszer mondom, az nem vita tárgya, hogy ha üresen megy a vasúti szerelvény, az hihetetlen nagy energiapazarlás ahhoz képest, hogyha azt a néhány utast más módon szállítjuk el.
Ugyanez vonatkozik egyébként az intézményi regionalizációra. Megint csak szeretném azt mondani, hogy nagyon komoly kérdés az energiahatékonyság ügye, mert azt lehet mondani, hogy nagy költség, ha a gyermeket a szülővel együtt egy körzetes iskolába visszük el vagy iskolabusz szállítja el. De visszakérdezek: amikor tizenöt főre egy egész épületet fűtünk, melegen tartunk, és annak van rezsiköltsége - az a rezsiköltség leginkább az energiaköltségből fakad, abból, hogy fönn kell tartanunk, és annak óriási környezetterhelése és energiaterhelése van -, akkor lehet, hogy kisebb annak a költsége, ha kis körzetes busszal elszállítjuk a diákot a másik településre. Akkor még nem beszéltem az oktatáspolitikai oldaláról, most csak és kizárólag energiahatékonyságról, közös érdekű környezetterhelés-csökkentés kérdéseiről beszélek.
Tehát azért mondom csak ezt, mert nagyon egyetértek Kékkői képviselőtársammal, aki azt mondta, hogy nem biztos, hogy baj volt, hogy Ausztriában hét évet vitatkozott a parlament egy ilyen kérdésen. Nekünk nincsen hét évünk. Talán kettő sincs, mint a német parlamentnek, de hogy érdemes lesz megvitatni részleteiben is a fenntartható fejlődés stratégiáját, mert az valóban egy nemzetstratégia, amely évtizedekre hat ki, ebben egészen biztos vagyok. Persze jó lenne, ha minden fordítva lenne gondolva-gombolva, ha egyszer lenne egy nagy vitánk és időnk arra, hogy megalkossuk a fenntartható fejlesztés stratégiáját olyan alapanyagokra építve, mint amilyen a VAHAVA-jelentés vagy a klímastratégia és így tovább, és aztán ebből vezetnénk le, mondjuk, egy kiotói értekezlet magatartását vagy éppen az emisszióvitát Európában, vagy a megújulóenergia-álláspontunkat. Hát ez jó lenne, csak az élet nem így hozta, nem is így hozza más országok számára sem, de amit most mi tehetünk és a dolgunk is tenni, hogy ezeket a stratégiákat pótoljuk, nyilvános vitára bocsássuk, és ide is hozzuk.
A másik kérdés, amit még külön szeretnék érinteni feltétlenül, az energiagazdaságosság. Meggyőződésem, hogy valóban az egyik legfontosabb kérdés az energiatakarékosság, az energiagazdaságosság, egy más pályára állítása a mindennapi életünknek, tehát a napi életformánknak is és a gazdaságnak is. Megint csak szeretném azt mondani, hogy sokszor elmondjuk, hogy a hazai GDP 1 forintjának megtermelése, ha jól emlékszem, dollárban egész pontosan, 1998-ban még igaz volt, 1 dollárnyi GDP megtermelése 1,01 árutonna-kilométer fuvarozási igénnyel járt. Tehát minden egyes 1 dollár megtermelése, azaz 200 forint vagy 180 forint megtermelése 1 tonnányi anyag egy kilométeres elcipelését jelentette, ekkora szállítási igénye volt Magyarországnak, miközben, mondjuk, a skandináv országokban ez 0,3 árutonna-kilométer volt. Pedig Skandinávia nem olyan sűrűn lakott, mondjuk, Svédország, mint Magyarország, ritkábbak a települések, nagyobbak - vagy legalábbis az ember azt gondolná első megítélésre - a szállítási igények, és mégsem így volt. Okos szervezéssel, okos, integrált gazdasággal, ipari parkokkal, célszerűen szervezett gazdasággal, elektronikus ügyintézéssel, korszerű technológiák használatával megspórolható a szállítás mint az egyik legnagyobb energiafogyasztó, és természetesen megspórolhatók azok az áru- és személymozgások, amelyek szintén megnehezítik a szállítást, ami az energiahatékonyság szempontjából kulcskérdés.
Ez annál is inkább igaz, mert megint csak egy realitással szembe kell néznünk: az egy főre jutó lakossági energiafogyasztás a nálunk fejlettebb országokban magasabb, mint nálunk. Az Egyesült Államokban körülbelül ötszöröse az egy állampolgárra jutó háztartásienergia-fogyasztás a magyar energiafogyasztásnak. Tehát ez vele jár azzal az életminőség-javítással, ami a légkondicionálást, az elektronikus eszközök használatát, a komplex fűtőrendszereket, egyebeket jelenti. Tehát biztos, hogy az életszínvonal javulásával, hacsak nem váltunk paradigmát, ha nem váltunk gondolkodásmódot, az energiaigényünk növekedni fog. Éppen ezért egy ilyen növekedési pályán nagyon fontos célkitűzés, hogy mit mondunk például arra, hogy a GDP növekedésének 1 százaléka már ne 1 százalék energianövekedéssel, hanem egyketted vagy egyharmad százaléknyi energianövekedés igényével járjon csak. Ez lehet egy olyan stratégiai célkitűzés egy ország számára, ami növekedéspolitikában az energiahatékonyságot előírja.
(20.40)
Ugyanígy az életminőség, a jóléti állapotok fejlődése során is azt mondani, hogy előrehaladva, a reáljövedelmek növekedésének csak x százaléka jelentkezzen a lakossági energiafogyasztás növekedésében; ezek azok a példák, amelyeket meg kell beszélnünk, és amelyekhez a stratégiát ki kell dolgoznunk.
Én még egyet szeretnék elmondani zárásként: biztos nem egészen így értette a képviselőtársam, amikor azt mondta, hogy az Új Magyarország fejlesztési tervnek talán egyetlen érdemi célkitűzése, hogy 2013-ra le tudjuk hívni biztosan a forrásokat. Azt mondhatom azoknak a munkatársaknak, kollégáknak, szakértőknek, háttérintézményben dolgozóknak és a civil szervezetek nevében, akik részt vesznek, vagy a társadalmi vitába már bekapcsolódott polgármestereknek, cégeknek a nevében mondhatom, nem erről szól ez a vita.
Arról szól ez a vita, hogy az előttünk álló feladatokat abból a korlátozott forrásból, ami nagy számnak tűnik, hogy 8 ezer milliárd forint, de amikor ezt lebontjuk feladatokra, ki fog derülni, hogy szinte minden ponton úgy érezzük, hogy húha, hát minden alul van finanszírozva, még kétszer ennyit is el tudnánk költeni. A feladatok és a finanszírozás összeillesztéséről szól ez a feladat, nagyon komoly feladat. Civil vitán van ez a feladat. Mi egy országjárást tartottunk, éppen a múlt héten fejeztük be. Minden egyes régióba elmentünk. Körülbelül 200-250 polgármester, illetve cégvezető vett részt azokon a fórumokon. Akkor pont erről vitatkoztunk, hogy a rendelkezésre álló forrásokat az ő véleményük szerint hogyan lehetne hatékonyan felhasználni, kibírják-e azt az önerőhányadot, mondjuk, a csatornánál vagy a megújuló energiánál és így tovább, tehát hogy hogyan kell ezeket a forrásokat a leghatékonyabban felhasználni. Azt gondolom, hogy ebben is a parlament és a bizottság segítheti a munkánkat.
Végül zárásként csak azt szeretném mondani, igaza van a képviselő úrnak és azoknak is, akik társadalmi vitát, sőt ötpárti egyeztetést és társadalmi, civil vitát várnak ezekben a kérdésekben. A miniszter úr, az új miniszter, a ma kinevezett miniszter úr nevében is ígérhetem, mindenképpen azt a szemléletváltást szeretnénk feltétlenül, amely azt mondja, hogy ez az ügy közös ügy, minden parlamenti pártnak, parlamenten kívüli érdekképviseleteknek, civil szervezeteknek, az országnak, sőt nagyon helyesen mondta egyik képviselőtársam, ez a probléma a Kárpát-medencének, Európának, az egész világnak ügye, oldjuk meg közösen.
Köszönöm szépen a támogatásukat. Köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
