GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Mint azt önök bizonyára jól tudják, a tegnapi napon Lovasberényben a koalíciós pártok egyeztetést tartottak az egészségügy átalakításának eddig megtett útját elemezve, a jövőről beszélve és önálló témaként, mondjuk úgy, a közpénzügyi reformról és a pártfinanszírozásról beszélve. Most itt önöket elsősorban az egészségügyről zajló megbeszélésről kívánom tájékoztatni, azért, mert ez nemcsak a koalíciós pártok belügye, hanem nyilvánvalóan az ország ügye; azért, mert az, ami ott elhangzott, azt gondolom, az egész nemzet ügye.
Mielőtt az értékelésbe fogna az ember, érdemes visszamenni egy picikét a kályhához. A kályha ebben az ügyben azon kérdéseknek a köre, ami az egészségügy átalakítása mögött van; miért álltunk neki, melyek voltak azok a célok, amelyek a kormánypártokat mozgatták, amelyek miatt úgy döntött a kormány, hogy feladva hosszú-hosszú időszak lassú átalakítási politikáját, helyenként az egy helyben járást, egy átfogó, rendszerszerű átalakításnak áll neki, azzal együtt, hogy nyilvánvalóan ismertük ennek nagyon sok kockázatát, és ismertük összetettségét. Alapvetően három cél vezetett bennünket: az, hogy a magyar egészségügyi rendszer igazságosabb legyen; hogy jobb minőséget lehessen nyújtani valamennyiünknek; és természetesen, hogy hosszú távon fenn tudjuk tartani ezt a rendszert.
Azt szoktuk mondani, hogy olyan világot örököltünk, amelyben ami mindenkié, az senkié se. Egy kicsikét így voltunk az egészségüggyel is; ugye, mindőnké, de úgy a mindőnké, hogy egyikőnk sem érezte a saját felelősségét abban, hogy ezt a közös nagy, bonyolult rendszert, az egészségügy rendszerét fenntartsa, hogy saját maga is hozzájáruljon ehhez, hiszen mi magunk csináljuk ezt. Na persze, amikor jött a baj, akkor mindegyikőnk úgy gondolta, hogy neki aztán köze van hozzá. Így aztán nagyon kevés tudásunk volt az egészről, és mindegyikőnk külön-külön járt, mindegyikőnk külön engedményt és kedvezményt próbált megszerezni.
Hihetetlen különbségek és ellentmondások alakultak ki az egészségügy rendszerében. Jól ismerik már önök is, a tévénézők is azt a példát, hogy van olyan kórház, ahová az infarktussal beszállított betegnek az elhalálozási esélye háromszor akkora, mint egy másik kórházban. Őszintén szólva, van ennél nagyobb igazságtalanság? - kötve hiszem. Hozzáteszem, maguk a betegek nem tudják, hogy ilyen kockázattal néznek szembe, mert ezek a - mondjuk úgy - minőségi paraméterek egyáltalán nem nyilvánosak. Alig-alig tudunk arról, hogy miközben átlagosan, mondjuk, 80 ezer forintot költünk egy betegre a magyar egészségügyben - mert ez egy áltagos szám -, aközben azt látjuk, nem azokra költünk többet, akik egyébként távoli vidéken, időnként nagyon nehéz körülmények között, falvakban laknak. Tévedés! Ők ettől az átlagtól kevesebbet, nagyjából 70 ezer forintot kapnak a közösből; mi, budapestiek, magasan iskolázottak, lényegesen többet. Vigyázunk magunkra, orvoshoz fordulunk, magunktól is tudjuk, hogy hova kell fordulni, mi bizony nem az átlagot kapjuk. Igazságos-e, hogy nem azok kapnak többet ebből a rendszerből, akik nehezebb körülmények között élnek, hanem azok, akik minden bizonnyal jobb körülmények között?
Vagy hogy egy olyan példát mondjak, amellyel én magam is csak tegnap szembesültem: miniszter asszony prezentációjának egyetlenegy pontját hadd idézzem! Azt állítják a szakértők, hogy az úgynevezett boncolási eltérés, azaz hogy a korábban megállapított diagnózis, hogy mi volt a baj, majd ami az elhalálozást követő boncolásnál kiderült, a kettő között az eltérés majdnem 25 százalék. Nyilván, ha rossz volt a diagnózis, akkor nem lehetett tökéletes a terápia sem. Arról már nem is beszélek, hogy megyénként ez nagyon eltér, van, ahol ez egy 8 százalékos eltérés, máshol meg 30 százalékos eltérés. Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy az orvosokkal lenne itt bármi baj, én úgy látom, hogy az egészségügyben elkötelezett, jól felkészült orvosok, nővérek, szakszemélyzet dolgozik, a rendszerrel magával van a baj, foglyai egy olyan rendszernek, amely kevésbé segíti a minőségi munkát, sőt nem egy esetben a torz rendszer torz magatartást, torz viselkedést vált ki. És lehetne folytatni a sort.
Nyilván valami olyan gondokkal, bajokkal néztünk szembe, amire nem elég azt mondani, hogy adjunk több pénzt, mert ezek nem egyszerűen pénzkérdések. Ráadásul mi, ez a koalíció jól tudja, hogy azt egyszer már megpróbáltuk, 2001 és 2003 között az egészségügyre fordított közkiadás, amit a közösből adtunk, nagyjából éppen 50 százalékkal növekedett, 550 milliárdról 720-730 milliárdra. Természetesen rövid időre jobb lett a hangulat, egyébként pedig az elégedettség a gyógyítás minőségével, a lehetőségek nem javultak.
(13.20)
A pénz általában jó helyre ment, az egészségügyi dolgozók fizetését gyarapította. Ez igaz. De azt nem mondhatjuk, hogy önmagában csak pénzzel meg lehetett oldani ezt a dolgot.
Ezekkel szembesülve döntött úgy a koalíció, hogy neki kell indulni; neki kell indulni, és egy sor ponton be kell avatkozni. Az első ilyen ügy volt, hogy biztosításszerűvé kezdtük átalakítani az országos egészségpénztárat és annak szabályozási környezetét. Mit is jelent ez? Hogy nyomon kísérjük azt, hogy mindenki beteszi a magáét, mint amikor más is biztosítást vesz, lakásbiztosítást vesz, gépjármű-biztosítást vesz, mert saját magáról gondoskodik, és ez egy nagyon fontos, ha úgy tetszik, polgári felelősség, és nem engedjük meg, hogy valaki a többi kontójára tegye ezt meg. Elkezdtük nyilvántartani ezeket a befizetéseket, elkezdtünk utánamenni. Hozzáteszem, elég gyorsan kiderült, hogy az állam nyilvántartásával is baj van.
Szóval, kettőn áll a vásár. Az állam maga is évtizedeken keresztül nem tudta jól vezetni a nyilvántartásokat. Így aztán levelet kellett küldeni olyanoknak is, akik rendesen fizették ezeket a járulékokat, és elnézést kellett tőlük kérni, hogy őket zaklatjuk és zavarjuk, és kértük, hogy tisztázzák ezt a jogviszonyt. Nagyon sokan megtették, köszönjük nekik. Köszönjük, hogy közreműködtek és együttműködtek. Az első ellenőrzés tapasztalatai egyébként a korábbiakat megerősítik. Nyilvánvalóan több százezren vannak olyanok, akiknek nem rendezett a jogviszonyuk. Ebben a kormány türelmet mutat. Csak figyelmeztet, kéri, hogy nézzék meg. Hogy ez egyébként macerás? - hogy néven nevezzem a dolgot. Igen, nagyon. Hogy ez sok kényelmetlenséget okoz? Feltétlenül. Hogy nem egy esetben olyanoknak is, akik egyébként ezért közvetlenül nem felelősek? Hogy igenis, tőlük elnézést kell kérni? Igen. Az állam rendszerei nem jól működtek az elmúlt évtizedekben. Hozzáteszem, nagyon sokszor, nem keveseknél megtörtént az, amit sejtettünk, hogy kibújtak a közös felelősség alól. Mindenesetre az látszik, hogy tisztul a kép. Az ország egy dolga, azt hiszem, talán rendbe tud jönni.
Az egyik legtöbbet vitatott kérdés a vizitdíj ügye, amelyet február 15-től vezettünk be. A bevezetés óta nagyjából 6 milliónyian fizették ezt be. A vizitdíj természetesen nagyon sokakat bosszant. Azt mondják, hogy na de, hát mi már befizettük, nagyon sok járulékot fizettünk, hát miért kell ezt most még betenni. Tudatosabbak lettünk a vizitdíj hatására. Igaz, nem oldódott meg minden egy csapásra. Az úgy nem lenne igaz, hogy például ettől az egyik legnagyobb igazságtalanság, ha nevén nevezzük, hazugság, a paraszolvencia, a hálapénz rendszere nem oldódott meg, bár azt mondják, megkérdezésre válaszolva a betegek, hogy minden ötödik vagy csökkentette, vagy megszüntette a hálapénz fizetését. Ez eredmény? Igen, eredmény. Azt látjuk, hogy a háziorvosoknak átlagosan a havi bevétele nagyjából 180 ezer forinttal növekedett. Ez borzasztóan fontos, mert a háziorvosoktól szeretnénk még többet kapni. Nagy a szórás. Van, ahol ez kevesebb, de ismerünk olyat, ahol ez meghaladja a 400 ezer forintot havonta.
Itt van nálam egy elszámolásnyilatkozat, egy olyan beteg elszámolásnyilatkozata, akit sajnos combnyaktöréssel vittek kórházba, és műtötték meg. A végén kapott egy nyilatkozatot, ami azt tartalmazza, hogy a 9 napi benttartózkodás után fizetett 2700 forintot, és kimutatták, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár pedig 604 ezer forintot utal majd át a kórháznak ezért a műtétért. A beteg ezzel a hozzájárulásával nagyon világos képet kapott arról, hogy a biztosítása, az évek óta tartó befizetései milyenfajta viszonyt hoztak létre a biztosító, a kórház és közötte. Hozzáteszem, mindenki érdekelt is a tisztább helyzet megteremtésében. Csökken az a tévképzet, hogy az egészségügy ingyen van. Ugyan, dehogy! Az egyik legdrágább történet, hála istennek, hiszen az egészségünk is drága jószág. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell igazítani. Például igazítottunk is a vizitdíjrendeleten. De azt gondoljuk, nagyon helyes, hogy megjelenik az a közös felelősség, amely közös felelősségnek van helye a biztosítás nemzeti kockázatközössége és az egyéni felelősségvállalás között.
Az egyik legfontosabb átalakítás a gyógyszerterületen történt. Magyarországon most már két lépcsőben, áprilisban is, majd májusban is jelentős mennyiségű gyógyszer ára, először ezeré, vagy most május 1-jén majdnem négyszázé érdemben csökkent. Először átlagosan 16 százalék, most valamivel kevesebb, mint 10. Végre verseny van. Értünk versenyeznek, nekünk akarnak kedvezményt adni. Nagyon sok gyógyszertár alapítására érkezett kérelem. Folyamatos elbírálás alatt vannak, és nagyon sokan megkapták már ezeket az engedélyeket. Több mint 300 gyógyszert vagy gyógyszernek minősülő terméket lehet kapni végre gyógyszertáron kívül, nagyon sokan megkapták erre az engedélyt, mások várnak az elbírálásra. Hozzáteszem, ezt szeretik, kedvelik a biztosítottak.
Nagyon sok vitát váltott ki a kórházi struktúra átalakítása. Senki sem szereti, ha az az érzése, hogy becsukják az ő kórházát, vagy csökken az ágyszám. Ez még akkor is igaz, ha kisebb mértékben csökkent az ágyszám, mint amennyi a kihasználatlan ágyak átlagos száma volt az előző időszakban. Ez utóbbi számot senki nem tudja, miközben igaz. Mégis természetesen az az érzésük az embereknek, hogy itt valami rossz dolog történik. Nézzék, nem lehet véletlen, hogy nekünk ágyból van nagyon sok, és kevesebb van, mondjuk, komputertomográfból, vagy kevesebb van vesekőzúzóból. A modern egészségügy nem ágyról szól. A hagyományos egészségügy arról szólt. A modern egészségügy modern diagnosztikáról, modern beavatkozásról szól. Miközben mi épületek és ágyak fenntartására költünk arányosan nagyon sokat, lényegesen kevesebbet arra, hogy a kor legmodernebb eszközeivel gyógyítsunk.
Ez egy konfliktusos folyamat. Nagyon nehéz elmondani mindenkinek, hiszen maga az átalakulás sokáig tart, az eredménye sokszor éveket vesz igénybe, miközben a vélt vagy feltételezett teher mindjárt itt van. Hát ki ne aggódna a saját kórházáért?! Persze. Az ugyanakkor igaz, hogy az adott kórházakra eső finanszírozás több mint százezer forinttal növekszik éppen a második félévben. Ugyan csökkentett kapacitások mellett, de a kórházaknak több mint a fele a második félévben több finanszírozást fog kapni, mint az első félévben. Nyilván mi a cél? Az, hogy azok a gondok és bajok, amelyek mindig ott voltak a címlapon, hogy egyik-másik kórházzal baj van, hogy jön az év vége, és hol ezt, hol azt nem lehet kifizetni, csökkenjenek. Egy biztos rendszert szeretnénk magunk között.
Hogy az átalakítás nagyon ellentmondásos is? Hát persze. Aki már épített úgy házat és lakást, hogy közben még benne is lakott, az pontosan tudja, hogy van egy hosszú átmeneti időszak, amit az ember a háta közepére nem kíván. Egy ilyen időszakban egyébként gyakoribb a családi veszekedés is, mert senki nem bírja a feszültséget, ami az építkezéssel együtt jár. Hát így vagyunk ezzel mi is, több a feszültség. Azt gondoljuk, hogy az átalakítások iránya helyes. A részleteken biztosan kell igazítani, ha kell, akkor meg is fogjuk tenni. De az irányt őrizni fogjuk.
A konzultációk arról zajlanak, hogy hogyan őrizzük meg, amit eddig elértünk, és hogyan menjünk tovább. Hogyan lehet még nagyobb versenyt teremteni azért, hogy értünk versenyezzenek? Azt látták a koalíciós pártok, hogy ha a minőséget szeretnénk javítani, akkor azt kell elérni, hogy a szolgáltatók és a szolgáltatások értünk versenyezzenek, miértünk; hogy mi elégedettebbek legyünk, hogy ne legyenek monopóliumok a szolgáltatásokban. Az a vita, hogy hogyan lehet legjobban elérni a versenyt. Nem a külön kijárást, nem azt, hogy nekem van telefonszámom valakihez, hanem intézményesen, mindenkinek, hogy ne a kiválasztottaknak legyen jó.
A konzultáció arról zajlik, hogy hogyan lehet intézményesen a versenyt erősíteni a szolgáltatások és a szolgáltatók között. Milyen rendszerben? Egy vegyes biztosítási rendszerben, egy vegyes egészségügyi rendszerben. Ma is magán- és közszereplők egyaránt vannak az egészségügyben, tudjuk jól. A diagnosztikában milyen sok, a gyógyszertáraknál milyen sok - folytathatnánk a példákat. Egy vegyes modellben gondolkodunk tovább is.
(13.30)
Egyébként - hogy csak egy számot mondjak - akik azt gondolják, hogy Magyarországon ingyenes az egészségügy, azoknak azt mondanám, hogy a biztosításon túl, amit fizetünk, a háztartások közvetlenül zsebből - angolul úgy mondják, hogy out of pocket - többet fizetnek, mint az Európai Unió tizenöt régi tagállama. Míg ott 100 egészségügyre fordított forintból 21-et a háztartások fizetnek - nem biztosításból -, addig Magyarországon ez 26 forint. Csak hát, ugye, kézen-közön vándorol ez a pénz. Nem látjuk, van, akihez sok jut, máshoz semmi. Azaz megtartanánk a vegyes modellt, de azon érdemes vitatkozni, hogy hogyan lehet a szolidaritáselvet és a versenyelvet párhuzamosan úgy használni, hogy azok ne kioltsák, hanem erősítsék egymást. Ezen valóban van vita, de ez egy okos vita, ez egy jó vita, mert verseny és szolidaritás együtt van az egészségügy rendszerében.
Harmadrészt abban is egyetértés volt közöttünk, sőt itt az egyetértés már átnyúlik a kormánypártokon, hiszen pár héttel ezelőtt az ellenzék legnagyobb pártja is arról számolt be, hogy az egészségügyi intézmények gazdasági társasággá való átalakítását támogatja. Általában azt gondoljuk, hogy ha az intézmények átalakítása olyan irányban történik meg, hogy a felelősség, a minőség, a fenntarthatóság, a hatékonyság szempontjai jobban ott lesznek, akkor ez végül bennünket fog szolgálni, mert ki fog derülni, hogy ki nyújt jó minőséget és ki rosszabbat, ki drágábbért tudja ugyanazt megcsinálni, ki kevesebbért a mi pénzünkből. Ilyen átalakításban van közöttünk egyetértés, de hogy mi a pontos menetrend, melyik időpontig mennyit, azt nyilván meg kell beszélni az egészségügy jó néhány szereplőjével is. Azt gondolom általában is, hogy az eddigi átalakítások egyik fő tapasztalata az, hogy a több konzultáció, a szélesebb partnerség jobb eredményt tud hozni. És azt gondolom, hogy ezt érdemes megfontolni és ebbe az irányba menni tovább.
Óvnék attól, hogy leegyszerűsített igazságokról beszéljünk, például hogy több biztosító - hosszabb sor. Magyarországon sokat beszélünk politikai hazugságokról. Azt tudom mondani, hogy ezek is politikai hazugságok azok részéről, akik ezt mondják, tudniillik ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Nem szabad jelszavakká egyszerűsíteni a féligazságokat, mert azokból hazugságok lesznek. Márpedig nem hazugságokkal lehet megoldani ezt a kérdést, jobb minőségű egészségügyet teremteni, hanem nagyon okos, érvelő vitával. Ez a vita minden országban zajlik. Akik úgy gondolják, hogy előhúznak egy mondatot a zsebükből és politikai bunkósbotként használják, azok nem segítenek. Magyarországnak okos párbeszédre és vitára van szüksége. Nem kerítéseken kívül folyó demonstrációra, hanem szakmai és parlamenti diskurzusra és vitára, ha ez tényleg nemzeti ügy, mint ahogyan mondják. Szerintünk az. A koalíciós pártok a legfelsőbb szintű egyeztetést a mostani parlamenti ülésszak végéig szeretnék lezárni és az egészségügyi reform második szakaszának szakmapolitikai kérdéseit eldönteni, azért, hogy ősszel aztán törvénykezzünk. Azért, hogy azt lássa az ország, hogy egy jobb minőségű, fenntartható egészségügyet teremtettünk. Nem a törvényhozásért, nem az Országgyűlésért, hanem az emberekért, a biztosítottakért.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti oldalon.)
