BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF
BORSOS JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hozzászólásomban arra szeretném egy kicsit a figyelmet ismételten ráirányítani, ami annak kapcsán fogalmazódott meg bennem egyébként a bizottsági ülésen is, hogy az általános ombudsmani beszámoló kapcsán elhangzott egy olyan mondat, hogy sok bonyolult probléma abból fakad, hogy kicsit bonyolult a jogalkotó gondolkodásmódja. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a probléma pontosan abból fakad, hogy nem bonyolult a jogalkotó gondolkodásmódja, hanem túlságosan is egyszerű, és ez az egyszerűség akkor jó lenne és talán eredményes is lenne, ha ez egyfajta, mint a művészetben, letisztult művészeti egyszerűség lenne, ahol nagyon egyszerű vonalakkal, egyszerű fényekkel és így tovább a lényegét meg lehet ragadni a dolgoknak.
A törvényeinkből az látszik, hogy nem nagyon sikerül a lényeget megragadnunk, hanem elkezdünk részletekkel foglalkozni, és - ami már elhangzott egyébként itt a beszámolók kapcsán is - túlszabályozás van nagyon sok kérdésben, olyan élethelyzeteket próbálunk szabályozni, amik nem tipikusak, nem általánosak, meg akarunk oldani központi szabályozással olyan kérdéseket, amiket nem lehet központi szabályozással megoldani, mert csak még több problémát fog okozni vagy ellenállást szül, vagy nem is értik, hogy hogyan lehet megcsinálni, vagy pedig eleve nem tudnak vele mit kezdeni, mert nem jó, nem adekvát a helyi helyzetre.
Ezért lenne ténylegesen célszerű azt megfontolni, amit a bizottsági vélemény ismertetése során is elmondtam, ami nagyon jó Kaltenbach úr eddigi munkásságában, hogy az egyéni, az egyedi problémából amikor általánosít, akkor odateszi köré a környezetet, és komplexen próbálja meg a kérdést kezelni. Ez szerintem olyan típusú javaslat az irányunkba, amit érdemes lenne megfontolni, mert amikor túlszabályozunk, pontosan azt az állapotot idézzük elő, hogy akire vonatkozik a szabályozás, azzal meg fog történni valami, mert a törvény azt mondja, hogy ez neki jár, ezt így kell csinálni, azt úgy kell csinálni, amazt amúgy kell csinálni. A helyi döntéshozónak egyébként nincsen különösebb mozgástere, mert azt mondja, hogy hát ez jár, ezt meg kell csinálnom, azt meg nem kell megcsinálnom. Megfosztjuk őt attól a lehetőségtől - főleg azokat az embereket fosztjuk meg ettől, akikre vonatkoztatjuk ezeket a szabályozásokat -, hogy ő az együttműködésével alakítsa azt a folyamatot, ami addig megtörtént vele, ami megtörténik vele, hogy ő is részese legyen annak, hogy mi fog vele történni.
Lehet, hogy bonyolultan mondtam el, de ez azért fontos, mert itt a kisebbségeknél - nem kell itt különösebben mellébeszélni - a cigányság kérdéséről beszélünk, mert a többi kisebbségről nem nagyon esik szó. Nagyon sok probléma, ami fölmerül, alapvetően, leginkább és legtöbbször nem cigányság kérdése, hanem szegénykérdés, a szegénység kérdése, és ebből fakad egy csomó probléma; mert ezekben a telephelyszerű környezetekben - képviselőtársam is meg tudja mondani - nemcsak cigány származásúak élhetnek, hanem élhetnek más származású emberek is. Tehát egy csomó olyan élethelyzet, amiről beszélünk a cigányság kapcsán, nem csak rájuk vonatkozik.
Ezért fontos az, hogy amikor az ombudsman is azt mondja, hogy az élet első 15-20 éves szakasza fogja azt befolyásolni, hogy hova fog tudni jutni a későbbiekben az állampolgár, aki ebbe a kategóriába tartozik, akkor azért ne felejtsük el azt, hogy amikor arról beszélünk, hogy 25 éves távlatban gyermekszegénység elleni programot alkot a Magyar Országgyűlés, ez a program azért úgy suttyomban éjszaka, amikor már úgy nagyon senki nem foglalkozik az üggyel, kerül megtárgyalásra, minden fázisa ennek a szabálynak. Holott ott nagyon sok olyan javaslat elhangzik, ami egyszerűen és egyértelműen alkalmazható a kisebbségi ügyekben is, mert nem úgy kezeli a problémát, hogy cigány, nem cigány, hanem egyszerűen ilyen élethelyzetben lévő, ilyen településeken, ilyen körülmények között lakó gyerekekről van szó. Ha nem akarjuk azt, hogy az elkövetkezendő húsz évben ténylegesen egy olyan rossz helyzet alakuljon ki, hogy újra arról beszélhetünk, hogy a cigánysággal mit tudunk kezdeni vagy mit nem tudunk kezdeni, akkor meg kellene fontolni a komplexitását annak a látásmódnak, amit az ombudsman javasol nekünk.
Azért fontos ez a kérdés, mert azt gondolom, hogy néha egy kicsit előreszaladunk; nyilván azért, mert látványos és nem kell hozzá sok pénz, lehet róla beszélni. Lehet esélyegyenlőségről beszélni, azt jogszabályilag meg lehet teremteni, hogy egyenlőek legyenek az esélyek, amúgy rendben van, sok pénz nem kell hozzá. Egyenlő bánásmódról is lehet beszélni, mert egy hivatalt fölállítani ugyan elég sok pénz, meg szerintem nem is biztos, hogy így kell csinálni, de hát mindegy, van egy ilyen.
Ugyanakkor meg azt látjuk, hogy a szociális vagy a gazdasági típusú jogok gyakorlására, amihez meg pénzt kellene adni, lehetőséget kellene teremteni, nem nagyon jut pénz. Addig, amíg valakinek nem tudunk konkrét lehetőséget adni a kezébe, legyen az kisebbségi vagy nem kisebbségi, de szegény sorban levő ember, addig őneki beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg a társadalmat is nevelhetjük, alakíthatjuk meg orientálhatjuk abba az irányba, hogy legyen egyenlő bánásmód meg esélyegyenlőség, de akire ez vonatkozna, az nem tudja megragadni ezt a lehetőséget, mert nincs a kezében az, amivel tudna menni. Amiről itt beszélünk, az az oktatás, a foglalkoztatás, olyan lakókörnyezet, ahol ezt egyébként hasznosítani tudja.
A szegregáció kérdésében is azért óvakodjunk attól, hogy átessünk a ló másik oldalára. Mert ha a szociológiai tényeknél maradunk - maradjunk Ferge Zsuzsa kutatásainál -, akkor az látszik, hogy ha a gyerekeknek, mondjuk, egy osztályban a 60 százaléka rossz környezetből jön, és itt megint nem azt mondom, hogy kisebbségi vagy nem kisebbségi, hanem rossz életkörülmények közül jön, akkor már a másik 40 százalék szociológiailag bizonyítottan nem nagyon fog tudni előrehaladni abban az osztályban. A szociológusok azt mondják, hogy itt egy olyan arány tud kialakulni, hogy amikor kétharmad gyerek az, aki nem olyan hátrányos helyzetből jön, egyharmadnyi hátrányos helyzetű gyerekkel még lehet komplexen és integráltan foglalkozni, de így is csak akkor, ha kis létszámúak az osztályok.
Ezzel szemben mi mit csinálunk, vagy a kormányzat mit csinál, vagy milyen jogszabályokat hozunk? Egyre több iskolát zárunk be, egyre kevesebb pedagógus van, holott pont több pedagógus kellene, kisebb létszámú osztályok kellenének, és ott kellene iskolafejlesztés, ahol egyébként ezek a körülmények kialakulnak. Mert miért ne bízzuk rá ezt a helyiekre - a szegregáció elég nagy -, mondjuk, egy olyan településen, hiszen olyan települések vannak, ahol, nyugodtan ki lehet mondani, szinte 100 százalékban cigány emberek laknak? Ha ott van annyi cigány gyerek, akkor jó az nekik, hogy bevisszük valamilyen integrált iskolába, és akkor ott esetleg megtapasztalják azokat az előítéleteket, amiket nem biztos, hogy pont a tanulás időszaka alatt kellene nekik megtapasztalni? Vagy pedig rá lehet bízni az ottani közösségekre, akár a cigány közösségre, hogy akar-e ott helyben iskolafejlesztést, és akarja-e azt, hogy ott őnekik legyen iskolájuk? Tehát egy kicsit diverzifikáltabban kellene ezekkel a problémákkal foglalkoznunk, ne próbáljuk meg a saját koncepcióinkat ráhúzni a helyi közösségekre, hogy majd megoldjuk nekik a problémájukat - nem.
(17.40)
A lehetőséget kell nekik megadni. Az esélyegyenlőség jó dolog, azt jogszabályilag körbe lehet írni. Adjunk nekik lehetőséget, hogy meg tudják ezt ragadni, és akkor előre tudunk lépni ebben a kérdésben is. A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy egyre inkább a szegénység oldaláról érdemes megközelíteni a cigányság kérdését is, és a második szint a nemzeti-etnikai kérdés, mert az kevesebb problémát okoz már ma, szerintem.
Köszönöm. (Taps a Fidesz soraiban.)
