GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretném előzetesen jelezni, hogy köszönettel tartozunk valamennyi parlamenti frakciónak, hogy a házbizottság múlt heti ülésén támogatták azt, hogy a Házszabálytól való eltéréssel ennél a napirendi pontnál az európai parlamenti képviselők hozzászólási lehetőséget kapjanak. Így lesz lehetősége majd Mohácsi Viktóriának, a Szabad Demokraták Szövetsége európai parlamenti képviselőjének - aki az Európai Parlamentben a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért nevű frakcióban dolgozik - hozzászólni ehhez a napirendi ponthoz. Előzetesen szeretném jelezni, hogy úgy is, mint az oktatási szegregáció kérdését ismerő szakember, ezzel a kérdéssel ő fog kettőnk közül hangsúlyosabban foglalkozni. Itt szeretném felidézni, hogy az előző parlamenti ciklusban Mohácsi Viktória az Oktatási Minisztériumban az integrációs hálózat kialakításánál is dolgozott, igazi szakértője tehát ennek a kérdésnek. Még egyszer szeretnénk ezt megköszönni a parlamenti frakcióknak, fontosnak tartjuk, hogy ennél a napirendi pontnál egy olyan európai parlamenti képviselő, aki itthon is és az Európai Parlamentben is foglalkozott ezzel a kérdéssel és szakértője ennek az ügynek, lehetőséget kapjon.
A köszönet szavaival szoktuk mindig kezdeni, és ez különösen igaz annál a biztosnál, aki már nem újraválasztható, hiszen két ciklust lehúzott, ha szabad így fogalmazni. Amikor erre a parlamenti napra készültem, elolvastam valamennyi bizottsági jegyzőkönyvet, hogy a különböző parlamenti bizottságokban a különböző ombudsmani beszámolókkal kapcsolatban milyen kérdések, milyen témák merültek föl, és az egyik ilyen bizottsági jegyzőkönyvben olvastam Kaltenbach Jenőtől azt a mondatot, hogy szokás mondani a verbális tevékenységekre, a beszédekre illetően, hogy kétféle beszéd van, rövid és rossz; azt hiszem, jól idézem a biztos urat. Erről jutott eszembe az, hogy talán érdemes lenne elmondani - a személyi kultuszt mellőzendő egy mondatot talán mégis megengednek nekem -, hogy ez alatt a 12 év alatt Kaltenbach Jenő nagyon sokat és nagyon jól beszélt a hazai kisebbségek ügyében, és nagyon-nagyon állhatatos - ha lehet így mondani a szó jó értelmében véve - harcosa volt ezen ügyeknek kormányzati ciklusoktól függetlenül. Nagyon sok köszönetet mondtunk neki is a mai napon. Talán majd a hozzászólásában el fogja mondani a végén, hogy a köszönetből egy kicsit sok, viszont sok olyan ügy van, amiben a parlament minthogyha nem hallgatta volna meg a szavát az elmúlt években. Én csak néhány ilyen kérdést említenék.
Nem olyan régen tárgyaltuk az egy évvel korábbi ombudsmani beszámolót, a választójogi kérdések akkor is napirenden voltak. Ennek a beszámolónak a bevezetőjében utal is rá a biztos, hogy nagyon ígéretes vélemények hangzottak el a parlamentben, főleg persze bizottsági szinten, de a plenáris ülésen is, több frakcióból több képviselő kinyilvánította azt a meggyőződését, hogy valóban hozzá kell nyúlni a kisebbségi választójogi rendszerhez, és figyelembe kell venni a biztosi észrevételeket. Fontos lenne - mondanám -, hogy ne csak köszönetet mondjunk mindig ezekért, hanem kezdjünk is valamit ezekkel a problémákkal itt, a parlamentben.
Ugyanígy érdemes lesz megfogadnunk azokat a konkrét észrevételeket, amelyek abban a kérdéskörben fogalmazódnak meg, hogy az előző ciklusban létrejött új hatóság, az Egyenlő Bánásmód Hatóság és a kisebbségi ombudsman viszonyában a különböző eljárásokban hogyan küszöbölhetőek ki az esetleges párhuzamosságok vagy problémák. Ezekben az ügyekben szerintem az elkövetkezőkben valószínűleg kevesebb köszönetet és több kooperációt kellene tanúsítaniuk a parlamenti pártoknak. Én a magam részéről azt tudom e helyütt megígérni, hogy a liberális frakcióban ezen kérdéseket természetesen újra fel fogom vetni.
Elhangzott a bizottsági üléseken és itt is, hogy az integrált oktatás kérdésköre, úgy általában a társadalmi szegregációval szembeni fellépés egy nemzeti sorskérdés - így fogalmazott Kaltenbach Jenő. Magam teljesen egyetértek ezzel. A liberális oktatási kormányzat az előző parlamenti ciklusban kifejezetten erőteljesen törekedett olyan politikát folytatni mind költségvetési szabályozókkal, mind más jogalkotási lépésekkel, amely politika szembemegy a szegregációs jelenségekkel, amely megkísérli fölszámolni az oktatási szegregációt hazánkban.
Elhangzott a vitában, és elmondta maga a biztos is a bizottságok előtt is, és ha jól emlékszem, talán itt is, hogy az oktatási szegregáció a jéghegy csúcsa, és természetesen az oktatási szegregációban csak megjelenik valami, ami egyébként létezik a település más dimenzióiban is, illetve a társadalom más dimenzióiban is. Ezt a megállapítást mint szociológiai tényt szerintem nagyon nehéz lenne vitatni. Ugyanakkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy óvatosan bánjunk ezzel mi, politikusok, mert ez az egyik olyan kérdés, az oktatási szegregáció kérdése - ahogy ez a legutóbbi ombudsmani beszámoló vitájában elhangzott, én legalábbis igyekeztem elmondani -, ez az egyik olyan kérdés a sok közül, amit ha meghall a magyar politika, azonnal fejest ugrik a homokba. Nagyon kevés olyan ügy van, amire ennyire néma lenne nagyon-nagyon hosszú ideje a magyar politika egésze, még ha egyes politikai erőknél van is erre törekvés, hogy ezzel a kérdéssel szembenézzenek. Mivel nagyon bonyolult és nagyon nehezen, valószínűleg nem egy-két év alatt feldolgozható, megoldható társadalmi jelenségről, társadalmi problémáról van szó, ezért a magyar politika a nem lát, nem hall, nem beszél politikáját, módszerét alkalmazza nagyon sokszor ebben az ügyben, holott százával vannak ma is, ezekben a napokban, ebben a tanévben is százával vannak szegregált osztályok Magyarországon. Ahogy a biztos is hivatkozott erre az egyik bizottsági meghallgatásán: 15 százalék körül van azon gyermekek aránya, akiket érint ez a jelenség a magyar oktatási rendszerben.
Azzal is mélyen egyetértek, hogy természetesen ez a probléma nem egyszerűen egy emberi jogi kérdés - emberi jogi vonatkozásai is vannak, természetesen egy alapvető emberi jogi kérdés, de nem csak emberi jogi kérdés -, hanem nemzeti sorskérdés.
A magyar társadalomnak - ha tetszik ezt az elcsépelt szót használni - azért nemzeti kérdése, mert versenyképességi kérdés, a társadalom egészéről szól, a magyar nemzet, a magyar gazdaság teljesítőképességéről és versenyképességéről szól. Ezért tehát nagyon fontos lenne, hogy a politika a korábbinál némiképpen, ha tetszik, konkrétabban és intenzívebben foglalkozzon ezzel az üggyel.
Én szeretnék mondani egy történetet, hogy hogyan állunk ehhez mint magyar parlament. Ez egy olyan történet, ami alapján szerintem mindenki eldöntheti, a különböző frakciók eldönthetik, hogy illene-e magukba szállniuk vagy sem. Az előző parlamenti ciklusban fölállt egy szegregációs vizsgálóbizottság. Ez körülbelül három ülést élt meg.
A három ülésből az elsőn az ügyrendjét és a munkatervét fogadta el, a másodikon a képviselők elkezdtek azon vitatkozni, hogy mi is a szegregáció fogalma, aztán fölmerült, hogy kérdezzük meg Kaltenbach Jenőt mint biztost, és hívjuk el a következő, harmadik ülésre. Ő küldött egy 30 oldalas anyagot a definíciókkal, a leírásokkal, majd egy ülésen erről még beszéltünk az ő jelenlétében, és aztán ez a vizsgálóbizottság soha többet össze nem ült az előző parlamenti ciklusban.
Ehhez képest ebben a parlamenti ciklusban, mondjuk, az emberi jogi bizottságban - nem tudom, hogy mások hányszor - csak én magam augusztustól vagy szeptembertől idáig talán négyszer vetettem föl, hogy kezdeményezze az emberi jogi bizottság vezetése az oktatási bizottság irányába, hogy újra jöjjön létre ez a bizottság, vonjuk be azokat a képviselőket a különböző bizottságokból, akiket ez a dolog érint, és kezdjen el ez dolgozni. A politikai megállapodás végeredményeképpen egy vegyes albizottság jött létre, az oktatási és az emberi jogi bizottság közös albizottsága, február 28-ával megalakult ez az albizottság.
Most néztem a parlamenti honlapot: az öt parlamenti frakcióból kettőnek még nem sikerült delegálnia a bizottság tagjai közül, március 20-ig három frakció delegálta a tagokat a bizottságba. Most május 9-e van, nagyon valószínű, hogy az őszi ülésszakon érdemi munkát ez a bizottság már nem tud elkezdeni, és a parlamenti ciklus első éve, a négy év első negyede elszállt. Beszélünk erről minden évben, amikor az ombudsman beszámolója kapcsán előkerül, hogy végre szembe kellene ezzel nézni, ugyanakkor egy puha, ha tetszik, passzív szabotázzsal a parlament lassítja vagy egyszerűen csak megfeledkezik arról, hogy a bizottsági munka szintjén érdemben elinduljon ez a történet. Szerintem nem tartható fenn tovább ez az eljárás.
(16.30)
Még egy kérdéshez szeretnék ezzel kapcsolatban hozzászólni. Természetesen az a szociológiai tény igaz, hogy mindig az adott településen, illetve a magyar társadalom egészében bizonyos meghatározottságai vannak ezeknek a típusú szegregációknak, és hogy ez csak a jéghegy csúcsa. De nem szabad, hogy ez arra vezesse a magyar politikát, hogy letegyen arról, hogy akár költségvetési, akár adminisztratív eszközökkel fellépjen az oktatási szegregációval szemben. Nagyon fontos, hogy az oktatási kormányzat folytassa azt a politikát, ami az előző ciklusban elindult. Nagyon fontos, hogy legyen egyrészt pozitív, anyagi jellegű ösztönzés az integrált oktatásra, én pedig megmondom őszintén, személy szerint szankciókat is el tudnék képzelni a másik oldalon.
Itt most nem frakcióálláspontot mondok, csak megint felidéznék valamit: az előző ciklusban jómagam egy olyan önálló képviselői indítványt is benyújtottam, amely lehetővé tette volna azt, hogy ha a bíróság kimondja az egyenlő bánásmód követelményének a megsértését, vagyis a szegregáció tényét, akkor elrendelhesse a normatív költségvetési hozzájárulás részbeni vagy egészbeni időleges felfüggesztését, ami persze egy nagyon durva szankció - volt is róla éles vita, három bizottság tárgyalta emlékezetem szerint. Hogy az önkormányzati miért nem támogatta, azt értettem. Az oktatási bizottság támogatta az előző ciklusban, az emberi jogi bizottság nem támogatta - ezt megint nem értettem. És aztán itt megállt ez a történet, holott lehet, hogy érdemes lenne gondolkodni azon, hogy van-e a szankcióoldalon valami olyan a magyar törvényhozás kezében, amellyel hatékonyabban fel tud lépni ezen típusú jelenségek előtt.
Mondom még egyszer, ez a törvényjavaslat természetesen az elképzelhető valószínűleg legbrutálisabb megoldás - biztos vannak ennél jóval okosabb és jóval hatékonyabb szankcionálási lehetőségek. Azt gondolom, ezen érdemes lenne gondolkodni. Helyes, ha a biztos és a politika érti a dolog szociológiai tényszerűségét és meghatározottságát, azonban a kormánynak és a parlamentnek, a politikának úgy egészében pedig kötelessége lenne fellépni ezen nagyon-nagyon veszélyes társadalmi jelenséggel szemben, és aktívan tenni ez ellen.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
