GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A kormány megbuktatását célzó ellenzéki politika megbukott. (Taps az MSZP soraiban.) Megbukott kétszeresen is. Megbukott tavaly ősszel, amikor a híres-hírhedt ultimátumot követően a parlament túlnyomó többsége alapos megfontolás után, de hezitálás nélkül a kormány megerősítése mellett döntött és megadta a bizalmat a kormánynak, hogy folytassa a programját.
De megbukott az utcán is ez a politika. Megbukott annak ellenére, hogy soha a rendszerváltás óta ilyen jelentős erőfeszítést parlamenti párt nem tett arra, hogy utcára hívja az embereket azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az utca gyakoroljon nyomást a parlamentre, a parlamenti képviselőkre és a kormányra; soha a rendszerváltás óta nem keveredett össze ennyire a parlamentáris politika és a parlamenten kívül maradt ellenzék eszközeinek tárháza; soha ilyen radikális felszólítást nem hallhattak az emberek arra, hogy szinte bármilyen eszközzel neki lehet menni a kormánynak, hogy semmi nem számít, csak a végeredmény. Soha a rendszerváltás óta korábban senki nem merte eljátszani azt, hogy újra 1956 forradalma költözik ide közénk, majd amikor kiderült, hogy a forradalomra hívó mondatok válasz nélkül maradnak, akkor egy új történelmi teátrumot alkottak a felhívók és most már a rendszerváltás 1989 örököseinek mutatva magukat próbálták meg maguk mellé állítani Magyarország többségét.
A kísérlet - mások mellett ezt is bizonyítja az elmúlt pár nap - megbukott. Megbukott, mert Magyarország többsége tiszteletben tartja az alkotmányt, mert Magyarország többsége nem ad támogatást az ilyen kalandorpolitikának, megbukott, mert a magyar parlamenti többség erős és hisz abban, hogy amit támogat, ami politikát képvisel, az az ország, a nemzet, a haza javát szolgálja.
Először is köszönetet kell mondanom e tárgyban Magyarország polgárainak. Megérdemlik a köszönetet, mert pontosan tudom, hogy az átalakulásnak az a sokasága, amellyel mostanában találkozik, a változásoknak az a mélysége, amivel szembe kell nézni, bizony nem egyszer nem kis próba elé állítja az ország lakosságának jelentős részét. Pontosan tudom, hogy az átalakulás terheit, az áldozatokat nem kevés alkalommal a magyar polgárok viszik a hátukon. Jól látható - aki olvas újságot, aki nem bújik el az emberek véleménye elől, jól láthatja -, hogy ez a kormány és ennek a kormánynak a támogatói a parlamentben nyitott és tisztességes politikát csinálnak, és az emberek azt mondták, hogy nem adunk támogatást, nem vagyunk hajlandók szembemenni a törvényes kormánnyal, a törvényes parlamenti többséggel. Az emberek azt mondták, hogy elutasítjuk azt a politikát, amely arra próbál bennünket rávenni, hogy bármi áron, bármilyen eszközzel az alkotmányos kereteken túl vagy azt feszegetve nekimenjünk a kormánynak. Köszönöm Magyarország valamennyi polgárának a nyugodt, higgadt magatartást és ennek a nem könnyű politikának - mert tudom, hogy nem az - a belátó elfogadását. (Taps a kormánypárti oldalon.)
Ha megnézzük, hogy mi is az eredménye ennek a politikának, akkor azt tudom mondani, azon túl, hogy nem érte el a legfőbb célját, nem érte el azt, hogy megfutamítsa a kormányt - ahogyan az utóbbi napokban hallhattuk, hogy mi is a cél -, de azt is látjuk, hogy érdemben nem tudta befolyásolni a kormány reformpolitikáját. Mi egy politikának az eredménye? Az, hogy a célját elérje. Úgy látom, hogy ez a politika minden tekintetben eredménytelen. A parlamenti többség ahhoz a politikához, amit a kormányprogramban lefektettünk - bár olyan támadásoknak volt kitéve, mint soha korábban az elmúlt tizenhat-tizenhét évben -, a támogatását folyamatosan megadta. A kormány a kiigazítás és a reformok politikáját csorbítatlanul végigviszi. Soha egyetlenegy alkalommal sem kellett azzal szembenézni, hogy fontos, jelentős törvényhozási szándékok mögül a parlamenti frakciók kihátrálnak. Soha egyetlenegy pillanatban sem kellett politikai személyes erővel a kormányra, a kormány mögött lévő politikai erőkre nyomást gyakorolni, hogy támogassák ezt a politikát.
Ezzel szemben mit látunk? Azt látjuk, hogy a magyar ellenzék egy jelentős része jelentős károkat szenvedett.
(13.10)
A legjelentősebb kár, hogy mára szinte kibogozhatatlanul összekeveredett a hagyományos, tisztességes, jobbközép konzervatív politika a parlament nagyobbik ellenzéki pártjában a szélsőséges, radikális, populista politikával. Azt látjuk, hogy azoknak volt igaza, akik azt mondták, hogy ezen az úton vigyázni kell, mert ha egyszer az ember összekeveredik a radikálisokkal, összekeveredik a szélsőségesekkel, akkor ennek az árnya bizony beborítja az egyik politikai térfél szinte egészét. Lehetett sokáig tiltakozni az ellen, hogy az Árpád-sávos zászlóval nincsen semmi baj, de akik ott voltak a Március 15. téren, azt látták, hogy Árpád-sávos zászlók alatt náci karlendítéssel üdvözölték egymást fiatalok, és állítólag a demokrácia és a szólásszabadság nevében tojásdobálással a szónokba kívánták fojtani a szót.
Mondják, megérte? Mondják, megérte összekeveredni nyilvánvalóan hungarista és fasiszta eszmékkel szimpatizálókkal csak azért, hogy ne veszítsék el a magyar jobboldali radikálisok szimpátiáját? Mondják, megérte abba a hírbe hozni magukat, amely hír most már - ahogy olvasom a világ- és az európai sajtót - elhagyta Magyarország határait, hogy bizony az egyébként jobb sorsra érdemes magyar konzervativizmus folytatására hivatott egyik párt nem a mérsékelt jobbközép hagyományokat folytatja, hanem kokettál az antiszemitizmus vádját folyamatosan magára is vonzó és vonó jobboldali radikálisokkal?
Azt gondolom, hogy - bár a rivális politikai párt képviselőjeként, ellenzékkel szemben kormánypárti politikusként akár önző módon örülhetnék is ennek - őszintén szólva, nincs minek örüljek. Nincs ok örülni annak, hogy a nagyobbik ellenzéki párt elárulta a magyar konzervativizmus hagyományait; nincs ok örülni annak, hogy mára a legnagyobb ellenzéki párt elnöke és Csurka István közé lassan egyenlőségjel tehető; nincs ok örülni annak, hogy Magyarországon egyetlenegy szava nincsen a legnagyobb ellenzéki pártnak azt mondani, hogy szolidáris vagyok Demszky Gáborral, szolidáris vagyok azokkal a politikusokkal, akik ott álltak a téren, akik felé tojást, narancsot, üdítős palackokat, a legvégén pedig köveket dobálták; mert tudják, ezernyi vitám van a liberálisokkal, ezernyi vitám van a kormánnyal, de mi, tisztességes konzervatívok azt gondoljuk, ez az eszköz megengedhetetlen, hogy védeni kell a főpolgármester jogát, hogy ünnepeljen, és nekünk nem kell azoknak a támogatása - öltsenek magukra Árpád-sávos zászlót vagy bármilyet -, akik úgy gondolják, hogy ilyen módon lehet Magyarországon politizálni. Nem, köszönjük, nekünk ez nem kell, és nagyon nagy baj, hogy önöknek ez nem jut eszébe.
Nagyon nagy baj, hogy azt gondolják, hogy azért, mert pár tízezer ember elmegy a gyűléseikre, akkor önök a haza, önök a nép, önök a nemzet, mert szerintem ők is tagjai a magyar népnek, a nemzetnek, a hazának, akik azt mondták, hogy elegük van abból, hogy valakik visszaélnek közös nemzeti, történelmi tudatunkkal és azzal a meggyőződéssel, hogy mi összetartozunk; hogy valakik pártrendezvényekre folyamatosan csak nemzeti zászlót tudnak vinni; elegünk van abból, hogy legszebb nemzeti ünnepeink most már egymás után - március 15., augusztus 20. vagy éppen október 23. - nem az együvé tartozás emelkedett ünnepei, nem a kézfogás ünnepei, nem az összetartás megünneplése, hanem pártoskodó harciasság, a kirekesztés. Mondják, védeni kell azt az Árpád-sávos zászlót, amely alatt az „Ébresztő, ébresztő!” hungarista kórusa énekelt a múzeum előtt? Mondják, nem érezték akkor, hogy itt valami baj van?!
Azt gondolom, hogy hét-nyolc hónapnyi oktalan politikai kevélykedés után be kellene látni: Magyarországnak és az önök pártjának közvetlenül is árt ez a politika. Be kellene látni, hogy céljaikat nem elérik ezzel, hanem önmagukat is elemésztik, felőrlik Magyarország jó hírnevét, tönkreteszik a magyar konzervatív hagyományokat, kétségbe sodorják emberek százezreit és millióit, és elérik azt, hogy ünnepeink ne az örömről, hanem az aggodalomról szóljanak. Lehet folytatni a kettős beszédet, de én inkább egyenesen beszélek: méltatlan és Magyarországot megszégyeníti, ha a legnagyobb ellenzéki párt elnöke március 15-én a kormány elkergetéséről beszél.
De akkor legyen világos: ha bármely népszavazási kezdeményezés érvényes és eredményes, annak végeredményét a kormány, és azt gondolom, a parlamenti többség magára nézve kötelezőnek ismeri el. Nem kell kettős beszédet használni, nem kell azt mondani, hogy ha az emberek majd döntenek így, a kormány meg majd dönteni fog úgy, akkor majd lesz lehetőség elkergetni a kormányt. Ha önök legalább kérdezni tudnak alkotmányosan - eddig ez nem mindig sikerült -, és utána önöknek kellő támogatást fog adni az istenadta nép, utána a magyar demokratikus népképviselet, de legalábbis annak többsége a népakaratot teljesíteni fogja.
Ezért inkább azt kellene mondani Magyarország lakosságának, hogy bár sok vitánk van a kormánnyal, mert ebben meg abban meg amabban nem értünk egyet, de egy dolog biztos: Magyarország dolgait nem az utcán fogjuk elintézni, hanem okos szóval, felkészült vitával, egymás tiszteletével a parlamentben. Erre tanít 1848, a pozsonyi országgyűlés, a diéta, majd később pedig a pesti országgyűlésnek a tanulsága, mert ’48 szelleméhez, hölgyeim és uraim, csak ez illik. (Taps az MSZP soraiban.)
Be kell fejezni a politikai háborúskodást, be kell fejezni, mert az országnak nem erre van szüksége, hanem arra, hogy okos megállapodások és törvények szülessenek arról, hogy hogyan lesz igazságosabb, fenntarthatóbb, jobb a magyar egészségügyi rendszer, amiben lehet, hogy van vitánk, de akkor meg kell vitatni, és itt lehet megvitatni; hogyan lesz hosszú távon is igazságos és fenntartható, szociálisan méltányos a nyugdíjrendszer; a magyar közoktatás hogyan nem veszít teljesítményéből, mint ahogy veszített bizonyos tekintetben az elmúlt időszakban, és ez nyilván nem a pedagógusoknak, hanem a közoktatás egész rendszerének a fogyatékosságát mutatja; hogy merünk nagy dolgokról okosan beszélni egymással; hogy van programja a magyar ellenzék nagyobbik pártjának, mert ’56-nak és ’48-nak is van egy fontos tanulsága: még a legradikálisabb pesti ifjaknak is, Nyáry Pálnak, Vasvárinak, Petőfinek is volt programja, és nem az volt a programja, hogy mit nem, hanem, hogy mit igen.
(13.20)
A tizenkét pont napokon keresztül készült, azon dolgoztak, hogy mit igen - de az '56-os tizenhat pont is!
Ne abban mérjük össze magunkat, hogy ki tud nagyobb trágárságot a másik fejéhez vágni! Aki az interneten körülnéz, azt látja, hogy bizony ez az ünnep produkált ebből is elegendő példát. Abban kell megmérni magunkat, kinek van jobb adóprogramja annak érdekében, hogy Magyarországon igazságos legyen a közteherviselés, és nagyobb lendületet adjunk a gazdaságnak. Nyújtsanak be átfogó adóprogramot; nyújtsanak be átfogó versenyképesség-javító programot; nyújtsanak be átfogó szociális foglalkoztatási programokat! Ebben mérjük meg, hogy melyikünk az igazi hazafi!
Meg abban, hogy meg merjük mondani a másiknak, hogy bár alig van olyan mondata és szava, amivel egyetértenék, de tudják, abban egészen biztos vagyok - és ehhez talán sem '48, sem '56 nem kellett -, hogy én ezt a vitát az én riválisaimmal itt, a parlamentben akarom megvívni, mert végső soron összetartozunk; mert végső soron felelősek vagyunk egymásért; mert végső soron mi tesszük olyanná ezt az országot, amilyen.
És én egy nyugodt országot szeretnék, ahol az emberek nem elhagyják a fővárost az ünnepeken, hanem a fővárosba tódulnak, hogy megöleljék egymást, és kezet fogjanak egymással. Ahol azt mondják, hogy lehet, hogy a parlamentben vitatkozunk, de amikor a parlamentből kiérünk, akkor megiszunk egy pohár bort, és közösen tartunk ünnepi megemlékezést, mert közös a haza, és közös a felelősség.
Azt szeretném kérni, mert ebben az ügyben a megoldás kulcsa a legnagyobb ellenzéki párt és szövetségese kezében van, hogy kevélység helyett tanúsítson jámborságot; erőszaktevés helyett hívjon fel nyugalomra; pártoskodó nemzeti ünnepek helyett hívjon fel összefogásra. Magyarországnak ma erre van szüksége, és miért ne adnánk meg neki, amire szüksége van?
Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormányzó pártok padsoraiból.)
