DR. SCHIFFER JÁNOS
DR. SCHIFFER JÁNOS
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Március 27-e 1962 óta a színház világnapja. Ma este Magyarországon több mint száz színpadon megy fel a függöny, több mint 30 ezer néző előtt hangzik el az e napra írt ünnepi üzenet.
Az első magyar hivatalos színház, Kelemen László társulata 1790-ben alakult. Azóta, immár 217 éve szinte töretlen folytonossággal van jelen a magyar színház a változó világban, nagyvárosi palotákban, kis falvak művelődési házaiban, várromokban, köztereken, utcán, aluljárókban, pincékben és padlásokon kialakított színpadon talál újra és újra értő közönségre embernek ember által való ábrázolása.
A színház fontos társadalmi köztér, ahol az elhangzott szónak ereje van, jelentősége, a színházművészet ezért a történelem során folyamatos harci terep volt, a művészet szabadságharca, amely mindig párhuzamosan zajlott a politikai szabadságért folyó küzdelemmel. Ma már más a helyzet, vagy legalábbis másnak kellene lennie. A művészet szabad, és nagyon nem lenne szerencsés újra ideológiák, politikai szándékok, pártok szolgálatába állítani.
Mostanában sok szó esik a színházról, leginkább persze a finanszírozásról, a struktúráról, a színházi törvényről, a direktorválasztásokról, ilyen vagy olyan értelemben vett politikai döntésekről, botrányokról. Mert a botrányok korát éljük, és ez nincs másképpen a színház világában sem. Említhetném Győrt vagy Sopront, vagy talán a legfrissebb példaként Kaposvárt, ahol a színház 56-os témájú, vállaltan abszurd előadásával kapcsolatos reakciók maguk is az abszurditás határát súrolták. Hiszen hogyan lehetne Nagy Imre ábrázolásának történelmi hűségét firtatni egy olyan színházi darab esetében, amelyben az egykori miniszterelnököt James Bond próbálja meg kiszabadítani, ahol mellesleg meglátogatja őt Széchenyi, és a színpadon átlebeg Sztálin is, majd személyesen Neil Armstrong jön kiszabadítani őt és elvinni a Holdra? Lehet szeretni vagy nem szeretni egy darabot, de egy színházi előadás betiltását követelni ma Magyarországon, pert indítani egy darab rendezője ellen vagy benne játszó színész ellen, sokszor a darab ismerete nélkül is, maga az abszurd.
Színház az egész világ, mondta Shakespeare, de sajnos mostanában úgy érezzük, hogy nincs igazán jól megírva ez a darab. A kaposvári botránynak végül is, ha úgy vesszük, pillanatnyilag jó vége lett. Az előadást pedig több budapesti rendező, színész és kritikus látta, mint a manapság játszott összes vidéki előadást. Ami a történetben számomra igazán szomorú, az az a közgondolkodás, amit az előadás által kiváltott reakciók kavartak fel, hogy nem a darab fontos, ami maga is érdekes reflexióra adott volna lehetőséget azzal kapcsolatban, amiről szól, tudniillik hogyan viszonyulunk ma Magyarországon saját történelmünkhöz. Pedig a színháznak, legalábbis részben, az lenne a dolga, hogy a maga sajátos eszközeivel ráirányítsa a figyelmet egy fontos témára, hogy az szűkebb vagy tágabb gondolatokat ébresszen közös gondolkodás, párbeszéd kezdeményezésére. Ezért járunk színházba.
Az emberek színházba járnak, és a színházak minden este kinyitják kapuikat. Ahogy Parti Nagy Lajos írja az idei színházi világnapra készült köszöntőjében, épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat mint a néző és a színész áhítatos performance-át nem lehet megszüntetni. Minél kevésbé kéne lennie, annál jobban kell a színház.
A színház világnapja a több mint 2 ezer éve velünk élő játék ünnepe, mindazoké, akik e játékot játsszák, színészként, rendezőként vagy éppen súgóként vagy ügyelőként. Ez a nap az ő ünnepük kell hogy legyen. Mert nélkülünk, politikusok nélkül van színház, néha pénz nélkül is, néha épület nélkül is, azonban színész nélkül nincs színház. Erre az élet nagyon szomorú módon figyelmeztet bennünket.
Vitázhatunk napestig arról, hogy ki és mennyiből igazgassa a Nemzeti vagy Pesti Magyar Színházat, de ez nem változtat azon a helyzeten, azon a tényen, hogy Kaszás Attila vagy Szakácsi Sándor halála után e színházak bizonyos előadásai soha nem lesznek már ugyanolyanok. Mert egy színész halálával menthetetlenül elvész egy darab abból az egyszeri és megismételhetetlen csodából, amit a színház és a színházi előadás jelent. Ha ezt a mai ünnep eszünkbe idézi, akkor a színházi világnap elérte célját.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
