DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A vezérszónoki kör végén egyrészt nehéz megszólalni, másrészt lehetőség van az eddig elhangzottakra visszautalni. Több felszólaló idézte a birtokszerkezet kialakítása kapcsán az első szabadon választott kormány által beterjesztett és parlament által elfogadott kárpótlási törvényeket negatív textusban. Lassan ez már a politikatörténet részévé válik, de nem árt, ha picit visszaidézzük, és picit felidézzük azokat a kényszerpályákat, amelyek nem alapvetően akkor keletkeztek, hanem negyven évvel korábban, és amelyeket az akkori kormány reparálni akart. De amiről soha senki nem beszél, államtitkár úr, hogy az ügyben volt két alkotmánybírósági döntés, és ezek a döntések eléggé merev keretek közé szorították az akkori lehetőséget. Ezt azért jó lenne egyszer már politikatörténetileg is hűen feltárni.
Kis Zoltán képviselő úr feltette a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a falu, hiszen ha vidékről beszélünk, erről vitatkozunk, akkor nem ártana definiálni korrekten, hogy melyek azok az életterek, amelyekről beszélünk. Innen, Budapestről szívesen alkalmazzuk a szimplán földrajzi megközelítést, olykor még a főpolgármesteri nehezményezéssel megtetézve, mely szerint hogyan is kaphat a mezőgazdaság többet, mint a főváros, mármint forrásokat. Van bürokratikus, nem feltétlenül életközeli definíció, mely szerint a vidék az, ahol a lakosság sűrűsége például 150 fő vagy az alatti négyzetkilométerenként.
Közelebb járunk az igazsághoz, ha a nemzetünk által közösen megtermelt javakból való részesedést vesszük alapul. Ha a GDP elosztási arányából egy terület túlreprezentált, mondjuk, úgy 3,5-szeresen, akkor az nem a vidék. Ha az arány egy, akkor lehet kisváros, esetleg a főváros valamelyik külső kerülete. Ha ez az arány 0,17 százalék, akkor helyben vagyunk: falusi, tanyasi környezetbe érkeztünk.
Ha a kulturális támogatottságot vesszük viszonyítási alapnak, közös hazánk fővárosában egy főre 4 ezer forint jut, kisvárosban 900 forint, falun és tanyán 300-320 forint.
Nem új keletű problémáról van szó. Nem lennénk igazságosak, ha nem idéznénk fel a 3 millió koldust, az ezernyi fajta népbetegséget - idézem Veres Péter (Sic!) tényvalóságát. Persze nem vigasz, hogy az akkori nyugati mintától messzebb voltunk, mint ma. És nagy tévedés, ha azt hisszük, hogy egyedül vagyunk ezekkel a gondokkal. A régi tagországok közül az olasz csizma sarkától a volt NDK jó néhány területéig hasonló gondokkal küzdenek, és akkor még a görög hegyvidéki kecskepásztorról, a portugál és spanyol falvak életkörülményeiről nem is beszéltünk.
Az Unió felismerte azt, amire a hazai közvélemény csak mostanában kezd rácsodálkozni, hogy az egyenlőtlen területi fejlődés önmagában akkora kár, amit egy ország sem engedhet meg magának. A lemaradt körzetek számtalan szempontból fékezik a fejlődést, és újabb más jellegű, például környezeti, társadalomszerkezeti vagy akár etnikai problémákat generálnak.
Kétségtelen tény, hogy a vidéki élet gerincét jelentő mezőgazdasági tevékenység sokat veszített súlyából, elsősorban azért, mert a közgazdasági versenyt más ágazatokkal szemben elveszítette, másrészt a globalizációs hatások a - tegyük hozzá - felkészületlen vidéki térségeket keményebben sújtják. Lehetett választani: a mérleg serpenyőjébe helyezve egyfelől a köz pénzéből az elviselhető vidéki élet kialakítását, a másikban az ennek elmaradása esetén jelentkező kiadásokat. A végletekig leegyszerűsítve, olcsóbb a villanyáramot és az aszfaltozott utat a farmig, de ha úgy jobban tetszik - és jobban tetszik -, a tanyáig vagy birtokig kivezetni, mint ezeket az embereket a városokba kényszeríteni. Olcsóbb olyan jogszabályi, közgazdasági környezetet teremteni, melyben a 30-140 hektárról legalább átlagos jövedelmet képes a gazdálkodó elérni, mint ha ez a gazdálkodó és családja bevonulva a városba, ott növeli a segélyezettek körét. A vidéken egzisztenciát teremtő embereknek alacsonyabb a reprodukciós hányadosuk, magyarán kevesebb a gyerek, növelik a kábítószeresek vagy bűnözők, esetleg áldozataik számát, merthogy ezekből több van a nagyvárosokban.
Az összefüggés persze ennél az egyszerűbb vázlatnál lényegesen összetettebb. Az Unió fejlődésének korábbi szakaszában többletfeladatokat, így például a táj karbantartását, a szövetkezések elősegítését és ezzel a versenyképesség növelését tették a vidéki gazdák egyben finanszírozott feladatává.
(11.40)
Jelenleg az újonnan csatlakozók versenyképességét az egyenlőtlen támogatásokkal leszorítva segítik elő saját gazdálkodóik térnyerését és fennmaradását. Ahol a tradicionális kötőerő a közösségben megmaradt, képesek helyes és logikus válaszokat adni a globalizáció kihívásaira, a regionális gazdasági-bizalmi kapcsolatok kiépítésével. Azt hihetnők, hogy ez az Unió által több évtizedre megfogalmazott, jó ideje gyakorolt szintkiegyenlítési munka, miután értelmes emberek számára példákkal bizonyítottan hatásos, s a demokratikus elveknek megfelel, a köz által itthon is elfogadott. Ez bizony nem így van.
Nézzünk néhány példát, mutassuk be, hogyan áll a vidékfejlesztés kérdéséhez, szereplőihez a társadalmi közhangulat, valamint a felelős magyar kormányzat! Karsai Péter képviselőtársam a mezőgazdaságot hátrányba hozó, a versenytársakénál lényegesen nagyobb forgalmiadó-terhek miatt intézett kérdést a tárca képviselőjéhez. A képviselők többsége - mondhatjuk nyugodtan -, természetesen elfogadta az államtitkári választ, melynek egyetlen adata sem felelt meg a valóságnak. Még ez sem különös, hiszen sok mindent láttunk, hallottunk már, de az alábbi idézet sok mindent elárul a hozzáállásról, és itt idézem az államtitkár urat: „Én azt gondolom - és itt az őstermelők kapcsán az írásbeli anyagban utal is a képviselő úr a kompenzációs felárra, egyéb ügyekre -, tudja, itt az az alapvető probléma, hogy 1,1 millió őstermelői igazolvány van jelenleg forgalomban, s ebből 12 ezer az, aki hivatalos adóalany. Tehát van egy olyan réteg, amelyik gyakorlatilag adócsalásra használja - nem tudok mást mondani - ezt az igazolványt.” (Gőgös Zoltán: Ez így van.) Nemcsak az a minősíthetetlen, hogy egy államtitkárnak nincs fogalma, hogy nagyságrendben mekkora a kör, az őstermelők nincsenek 600 ezren sem, de őket még csak nem is potenciális, hanem hivatásos adócsalóknak tekinti. Nos, ez valahol minősíti a szaktárca hozzáállását. Átérződik ebből a megjegyzésből a mély ellenérzés a gazda, a gazdálkodó iránt, aki tulajdonát saját eszközeivel és erejével művelő, minden baloldali formáció rémálma és maga festette ellensége, a tradicionális középosztály tagja.
Vagy stratégiákat készítünk - elhangzott szintén Kis képviselő úr szájából. Ezzel elérkezünk egy generális problémához. Képviselőtársaim közül az ágazattal, pontosabban a vidékfejlesztéssel foglalkozóknak semmilyen gondot nem jelentene az elmúlt tizenöt esztendőből körülbelül húsz, nagy vehemenciával megindult, majd csendesen elhalt vagy hibernálódott programot, fejlesztési elképzelést felsorolni az ágazat területéről. A most ismert vidékfejlesztési stratégiák alapkoncepciója nem valódi vitákban kristályosodott ki, sem a hazai lehetőségeken nem alapul, sem a nyugati mintákat nem követi. Nem alapul például átgondolt termőföld- vagy birtokpolitikán, hiszen ezeknek nyugati önvédelmi mintájú jogi szabályozása önmagában éveket követelne meg. Az ellentmondásokat órákon át lehetne sorolni.
Kiállná-e a kritikát a kedvezőtlen adottságú területek besorolása? Valóban a mezőgazdaság, a vidék érdekét szolgálja? Egészen biztosan nem. Ellentmondásosak az uniós vidékfejlesztés szemléletével a meghirdetett egyéb programok. Tételes felsorolásra itt nincs idő, de bizonyos például, hogy nem az európai mintájú, életképes kisgazdaságok körét fogja gazdagítani az az etanolprogram, mely Európa legnagyobb etanolgyárait fogja kiszolgálni a miniszterelnök korábbi nyilatkozatai alapján. Nem illeszkedik ez a nagygazdaságokat igen előnyösen kiszolgáló elképzelés szomszédaink racionális, valóban vidékfejlesztési igényeket kielégítő gyakorlatához.
Sok százból emeljük ki a gyorsuló ütemben terjedő lengyel gyakorlatot, amely a kisüzemekhez, kis szövetkezetekhez rendeli a bioüzemanyag- és a biomassza-előállítás és -felhasználás lehetőségét, egyben támogatja az ehhez szükséges technológiai beszerzéseket, és ehhez a gyakorlathoz alakítja uniós elfogadottság mellett a jövedéki szabályozást is. Ez valódi vidékfejlesztés, amely teret ad a termelőnek, esélyt ad a vidéken maradáshoz, és nem szakítja szét az energiastruktúrát alapanyagot termelő és feldolgozó szektorra, egy helyen, egy kézben a termelői kockázat és az eredmény. Még egyszer mondom: helyben marad az egész struktúra. Ez a valódi vidékfejlesztés. És nálunk?
Vagy nézzünk mást! Magára hagyja a tárca várhatóan a gyümölcstermelő gazdaságokat, ezeket a túlnyomó részben helyben lakó gazdálkodók által művelt, nagy értékű és sok munkáskezet foglalkoztató gazdaságokat. A farmtámogatás tervezett formában és időben történő átvétele a versenytársainknál jóval alacsonyabb szinten konzerválja ezeknek a gazdaságoknak a támogatását, garantálja gyors sorvadásukat. S ha rémálmaink szerint megvalósul az egy gazda-egy falu modell, amely felé sajnos úgy tűnik, haladunk, egész egyszerűen nem lesz meg vidéken az a közeg, az a tömeg, az a valódi gazdatársadalom, amely az esetleg mégoly ésszerűen kialakított vidékfejlesztési célú támogatásokat igénybe vehetné.
Ha a vidék megmaradása valódi cél, a vidék és a mezőgazdaság komplex, egyenrangú fejlesztésére lenne szükség. Az uniós csatlakozás minden diszkriminatív intézkedése - már ami a régi és új tagok közötti támogatási szinteket jelenti - ellenére újabb esélyeket teremt a vidék életében. A közös agrárpolitika, a klasszikus árutermelés helyébe lépő többfunkciós tevékenység a felemelkedés lehetőségét teremti meg. A helyi feldolgozáshoz kötődő iparágak vagy új típusú szolgáltatások megjelenése a vidék felértékelődését vonhatná maga után. Ezt erősítheti az informatika, a számítástechnika robbanásszerű fejlődése, hisz ezzel kinyílhat a világ a legkisebb település előtt is. Az elkövetkező időszak kérdése tehát, hogy mennyire tudjuk hasznosítani ezeket a lehetőségeket, s mennyire tudjuk növelni a vidéki élet minőségét.
Ha élni hagyjuk a kisgazdaságot, a kisembert, a kis falut, akkor a középosztály hagyományos alakja, a földjét művelő, a tulajdonát működtető gazda s vele az egész ország megerősödhet. Véleményünk szerint jelenleg ilyen folyamatnak sem a szellemi megalapozása, sem a kivitelezése nem látható. S akkor még nem beszélünk a közigazgatás átalakításáról, hogy annak milyen hatásai vannak, nem beszélünk az oktatás átalakításáról, nem beszélünk az egészségügy napjainkban zajló, tragikusnak is nevezhető, financiális alapú átalakításáról, ami kifejezetten káros a kistelepülésen élő állampolgárok számára, káros és rontja az élethelyzetüket. Ezekről a kérdésekről kell és kellene ma vitatkoznunk, megoldási javaslatokat megfogalmazni, és akkor lehet majd abban bízni, hogy ha alapvető kérdésekben egyet tudunk érteni, akkor valóban a vidék, a falu felemelkedését szolgálhatja a tisztelt Országgyűlés. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
