DR. KIS ZOLTÁN
DR. KIS ZOLTÁN
DR. KIS ZOLTÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Hogy Font Sándor képviselő úr felszólalásával kezdjem, sok mindenben nem értünk egyet, egy azonban tény: a vidékfejlesztés és a települések népességmegtartó erejének egyik záloga az, hogy milyen foglalkoztatási, milyen szociológiai, milyen kulturális és milyen infrastrukturális környezetben tudnak az ott élők megmaradni, fejlődni, illetve az elszármazottak esetleg még vissza is jönni. Kétségtelen tény, hogy a mezőgazdaság és a földtulajdon meghatározó ennél, hogy milyen folyamatokat indítunk el és hogyan tartjuk ezt fönn, de nyilván nem kizárólagos.
Azzal a fölvetéssel, ami a földtulajdonlás személyi összetételét illeti, nyilvánvalóan egyet kell érteni; elsősorban azt kell preferálni, hogy a helyben lakó mezőgazdasági termelők juthassanak földhöz, és alakíthassanak ki versenyképes nagyságú birtokokat. Természetesen azokkal a jelenleg mezőgazdasági tevékenységet folytatókkal szemben, akik megfelelő állatállományt tartanak fönn, nem lehet negatív, hátrányos diszkriminációt folytatni.
A magunk részéről mi sem tartjuk szerencsésnek, ha a pénzügyi befektetők földtulajdonszerzését akarjuk jogszabályi és esetleges közgazdasági eszközökkel külön támogatni. Ez, úgy gondolom, most nem is vitatéma itt a parlamentben, mert az a kísérlet, amiről Font Sándor úr is szólt, most nincs napirenden és remélhetőleg nem is lesz, mert a megoldást közösen, egyéb úton kell keresni.
No de mi is a vidék helyzete? Gőgös államtitkár úr jól kezdte előadását: azért nézzük meg az előzményeket. Nézzük meg, hogy a '80-as évek végén, '90-es évek elején hogyan is nézett ki egy tipikus falu!
(11.10)
Hallottunk itt Kovács képviselő úrtól mindenféle rákosista szövetkezetet. (Gőgös Zoltán: Ő nem tudja!) Mit nem tud? (Gőgös Zoltán: Hogy hogyan nézett ki a falu.) Hát ő Pápán polgármester, nyilván, amely egy kicsit jobb helyzetben van, de majd arra is kitérünk, mert nyilvánvalóan a kistelepülés és a város meg a főváros egymástól nem független, szerves egységet képez a magyar közigazgatásban és a népességpolitikában is. De nézzük, mi volt ez az átkos a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején! Ha tetszik, ha nem, a tipikus falusi szerkezet úgy nézett ki, hogy a szövetkezetek és az állami gazdaságok voltak a legnagyobb munkaadók, sőt mi több, kitalálták az úgynevezett több lábon állás politikáját, amely úgynevezett melléküzemágak telepítésével járt együtt, tehát sokszínű foglalkoztatást biztosított, ráadásul nem csupán gazdasági profitorientáltsággal működött. Bizony nem. Mit csinált egy szövetkezet? Nyugdíjasokat támogatott. Hogy ez jó vagy nem jó? Hogy profilösszecsúszások voltak? Ezt lehet vitatni, de tény. Csinálta a kulturális támogatást, a helyi infrastruktúra-fenntartást, a villamos hálózatot meg az úthálózatot. Aki abban a helyzetben volt, hogy ennek az áldásait vagy hátrányait élvezhette, az mindenképpen tényként állapíthatja meg, hogy volt egy olyan közeg, amely az alaplétfenntartás eszközeit az államtól átvállalt szerepekkel bizony vitte.
Aztán jött 1990. Az a párt már nincs itt egyébként a parlamentben, hála a jóistennek, amelyik ezt a csodálatos átalakulást elindította, de a kár itt van. 1990 és 1993 között akkori áron 500 milliárd forintnyi tőke ment ki a vidéki településekre, ami nem pótlódott később. Ebben benne volt a kárpótlás is. Azt mondja Font Sándor, egyébként teljes joggal, hogy ne engedjük rá a pénzügyi tőkét a helyi gazdák földjeire. Nos, a kárpótlásban pontosan a külső tőkét engedtük rá a falu vagyonára, azzal, hogy semmiféle olyan vagyontárgyat az állam nem ajánlott föl, amelyet a kárpótlásra jogosultak ki tudtak volna vásárolni. Hanem mi volt fölajánlva? A föld volt fölajánlva, az úgynevezett szövetkezeti, mezőgazdasági vagyon meg az infrastruktúra. Vitte is boldog-boldogtalan, méghozzá olyan szerencsésen, hogy 200 ezer forintos üzletrészért vittek anyakocát a Pick szalámihoz abban a szent pillanatban, mert a 200 ezer forintos üzletrészért kaptak egy darab kocát. Nyilván nem ért 200 ezret az üzletrész sem meg a koca sem, de azt mondta, hogy legalább valami van. Nos, ez olyan sikeresen történt, hogy a kilencvenes évek közepére kiürült a falu mint megtartó erő, kiürült mint munkahely, és kiürült minden szempontból.
Hogyan kellett volna ezt csinálni? Utólag persze lehet ezen vitatkozni. Ha valamit meg akarok szüntetni, és azt mondom, hogy ez a szövetkezeti struktúra rossz, ez a mezőgazdasági termelési rendszer rossz, akkor elkezdem építeni mellette az újat, és fokozatosan váltok át, illetve adok olyan közgazdasági szabályozási lehetőséget, hogy azt mondom, te, kedves barátom, nemcsak a profitra mész, hanem bizonyos állami feladatokat is átvállalsz ott helyben, ezért az adózásban ezt neked elismerem. Ékes úrral annak idején beszélgettünk arról, hogy a szövetkezeteket ne keverjük már bele a tisztán profitorientált kft.-k, rt.-k meg zrt.-k világába, mert nem ugyanaz a feladatuk. Itt van egy szolidaritási elv is a szövetkezeti tagok irányába, nemcsak egy profittermelés. Mindegy, ezen túl vagyunk. Tehát sikerült a magyar vidéket, elsősorban a politikai izomcsatározások okán olyan szintre vinni, amit az Európai Unió az ötvenes években volt kénytelen megtapasztalni, amikor rájött, hogy hoppá, elnéptelenedés van, elindulnak a falvakból, és váltani kell. S az Európai Unió mit csinált, egyébként nem biztos, hogy helyesen? Azt mondta, hogy akkor óriási agrártámogatásokat fogunk osztogatni, hogy maradjatok ott, az egész európai uniós költségvetés felét csupán agrártámogatásokra, függetlenül attól, hogy ki mit termel, van piac, nincs piac, nyomjuk oda, hadd maradjon ott.
Aztán rájöttek, hogy ez sem tartható, és az Agenda 2000-rel azt mondták, hogy most pedig váltani fogunk, barátaim - egyébként helyesen -, a termeléshez kötött támogatásokat csökkenteni fogjuk, és a vidékfejlesztési támogatásokat növeljük. Miről szól a vidékfejlesztési támogatás? A vidékfejlesztési támogatás nemcsak az útról szól, hogy oda lehessen jutni abba a faluba, nemcsak arról szól, hogy legyen egy munkahelyteremtő feltételrendszer - bár arról is lehetne vitatkozni, hogy ez mit jelent -, és nemcsak arról szól, hogy a gyerekeknek milyen iskolájuk lesz. Ez egy olyan szociológiai közeg, amelynek a fenntartása, a megtartó ereje önmagától is függ. Egy olyan faluban, amely nem egy rossz adottságú falu - most nem mondom meg a nevét -, azt látja az ember, hogy minden helyi gyerek, aki egyetemre vagy főiskolára jár, azt mondja, ha elvégzi az egyetemet vagy a főiskolát, nem hajlandó azon a településen dolgozni. Viszont pedagógushiány van, és 20-25 kilométerről hozzák oda a pedagógust. Aztán most már hál’ istennek van idegenforgalmi szakemberigény is, akiket ismételten máshonnan hoznak, mert a saját faluja nem tudja megtartani a gyerekeket. Azért el kellene gondolkodni azon, hogy mi ennek az oka. Azt mondja a gyerek, hogy én már világot láttam, eljutottam X egyetemre, esetleg - ne adj’ isten - külföldi ösztöndíjjal, akkor nekem most már a világ kinyílik; és barátaim, sokszor még azt is halljuk, hogy már nemcsak arra a településre nem akar visszamenni a gyerek, ahonnan származik, hanem azt mondja, hogy próbáljuk meg külföldön, próbáljuk meg a diplomát valahogy ott konvertálni. Ezzel a folyamattal szemben nekünk nagyon keményen, az összes eszközünkkel élve szembe kell fordulnunk.
Nézzük meg, hogyan nézett ki a foglalkoztatottság! A foglalkoztatottság 1990-ben a falvakban, a vidéken 20 százalék körül volt a mezőgazdaságban. Most 5 százalék, tehát egynegyedére csökkent. Hol van a háromnegyed rész? Egyrészt elment nyugdíjba, másrészt elvándorolt, van egy erőteljes népességcsökkenés.
Elindultak a PHARE- és SAPARD-programok, aki be tudott szállni, be tudott, aki nem, az nem. Hogyan tudták ezeket a programokat összerakni, és kik tudták összerakni? Akik elkezdtek gondolkodni. Államtitkár úr nagyon helyesen említette a kistérségi fejlesztési terveket. Ha mi itt nemzeti fejlesztési terveket meg mit tudom én, még mit lepakolászunk, ha azt helyben nem töltik meg tartalommal, akkor semmit nem ér. És itt jön az, hogy humánerőforrás-lehetőségeink vannak, és kiket választ meg az adott település vezetőinek, azt, aki sír-rí és állandóan szidja a kormányt, vagy azt, aki megpróbál menetelni.
Erre is mondok egy példát. 1998-ban, 1999-ben egyéni képviselő voltam a Jászságban, és az egyik városba hoztam egy ország befektetési delegációját, egy miniszteri szintű küldöttséget. Az akkori polgármester azt mondja, hogy jó lenne ide valamit csinálni, mert itt van föld, van villany, van gáz, út is van, az M3-as sincs messze, vasút is van, tehát gyakorlatilag minden van. Akkor ezek kérdezik tőle, hogy mégis mit. Mire ő: hát én tudjam? Maguknak van pénzük, maguknak kell kitalálni! Innentől kezdve nem lesz program, nem lesz fejlesztés! Ha én nem tudom az adott településen, hogy milyen adottságaim vannak, hogyan áll ez össze, akkor jön egy másik polgármester, aki azt mondja, hogy oké, csináljunk egy ipari parkot - meg is csinálták. De ott meg az volt a probléma, hogy a befektetők - most már vannak amerikaiak, franciák - azt mondták, kellene megfelelő képzettségű szakmunkás. Van-e? Hogyne lenne, kérem, annyi van, hogy nem is igaz, itt állnak sorba, minősített NC- meg CNC-képzettségű forgácsolók, hegesztők meg mások! S amikor elindul a termelés, kiderül, hogy negyven-ötven kilométerről kell összeszedni ezeket az embereket, mert nincs szakmunkásunk.
Nézzük már meg a képzést, barátaim! Amikor arról beszélünk, hogy 60 meg 80 ezerrel nő azok száma, akik egyetemre meg főiskolára járnak, még akkor is, ha a tandíj és a tandíjmentesség aránya változik - jelen pillanatban egyébként annyian tanulhatnak majd tandíjmentesen a felsőoktatásban, mint amennyien tíz évvel ezelőtt összesen tanultak, csak az afölötti rész lesz tandíjas, de erről most ne nyissunk vitát -, viszont nem találunk olyan szakképzési rendszert, amelyben az átjárhatóság úgy jelenik meg, hogy van szakmunkásképzettsége, van nyelvismerete és van egy olyan alapindíttatású műveltsége, amivel majd a felsőfokú végzettséget is meg tudja szerezni. És ez vidéken bizony nagyon keményen jelenik meg, amikor arról van szó, hogy milyen jellegű beruházást hozzunk oda. Azt mondja, Kinder-tojás összeszerelő üzemet? Ez most már nem lesz nyerő, mert ezek már mennek kifelé keletre. Vagy sírunk, amikor olyan üzemeket hagynak itt, ahol a hozzáadott érték semmi. Persze, mert sokkal olcsóbb a munkaerő innen keletre három- vagy négyszáz kilométerre, mint Magyarországon, az a munkaerő, amelyet nem kell kiképezni, csak odarakni a géphez, és öt perc múlva vagy tudja, vagy nem tudja, és kész, csinálgatja a sablonmunkát.
(11.20)
Viszont a kvalifikált szakmunkásokkal rosszul állunk, és ha ezen nem változtatunk, akkor megint csak azt kereshetjük majd, hogy a vidéken hogyan tartom meg a népességet, és hogyan hozunk oda tőkét még akkor is, ha van utunk, villanyunk, gáz, minden van, csak éppen olyan munkaerő nincs, amelyre számítana az a befektető, aki komolyan gondolja az ottani letelepedést.
Kis- és középvállalkozások fejlesztése. Nézzük csak meg, ha most megkérdezzük a kistelepülési polgármestereket, hogy mit is akar a falva, és kilátástalan helyzetben van: 80 százaléka azt mondja, hogy falusi turizmust akarok. Nem tud mást kitalálni szerencsétlen. Milyen szép, tiszta környezetünk van, van itt egy régi kastély, azt majd fölújítjuk, és jön ide a vendég, és hordja a pénzét. Kényszerből mondja a szerencsétlen, mert ő sem tudja kitalálni, hogy mit akar! Ezért kellenek azok a kistérségi programok és hozzá az a szakszolgálat, amelyet most itt négy-öt minisztérium vezet föl, de jó lenne, ha ez egységes lenne végre. Mióta beszélünk róla, hogy a kormányon belül vidékfejlesztéssel hányan foglalkoznak! Most fölvezetik itt négyen-öten, mindenki nagyon szépen, és még Bajnai úr nem is vezette föl az ő koncepcióját, mert nála van a nagy zseton, mint európai uniós pénzek, még ő is hozzászólhatott volna. Kérem szépen, amíg nincs meg az a hálózat, ami nemcsak tanácsadással, hanem menedzseléssel is foglalkozik, és intakt szervezet, amely a kistérségektől, a településektől egészen a régiókig megy, és nem biztos, hogy minden a kormány kezében összpontosul, addig ezek nehezen megvalósítható dolgok.
Még egy nagyon fontos dolog, hogy közgazdasági eszközökkel hogyan tudjuk segíteni azokat, akik kistelepülésen akarnak vállalkozást. Egyik oldalát hallottuk a Gazdasági Minisztérium részéről, hogy azokban a térségekben és területeken, ahol a mutatószámok alapján a szükség nagyobb, mint egyéb részen, ott differenciáltak a támogatások, illetve a kamat, a vissza nem térítendő beruházási, fejlesztési pénzek odaítélése. Helyes. Helyes, ezt a térképet egyébként úgy kell megcsinálni, hogy az nagyjából intakt legyen, hogy ne szabjunk bele protekcionális alapon kétpercenként, hogy ez a térség most ez. Mert megértük mi azt egyszer, mikor FM-államtitkár voltam, hogy ki voltak jelölve azok a területek, ahol a mezőgazdasági vállalkozások nagyobb támogatást kaptak, mint az egyéb részeken. Ezerrel jöttek lobbizni, hogy még ez is kerüljön be, az is kerüljön be, az kerüljön ki, és nem volt egy adott, meghatározott paraméterekkel rendelkező terület, ami hosszú távon tervezhető. Ez az egyik oldal.
A másik oldal az adók. Az adóknál is figyelembe kell venni, hogy egy adott térségben, egy vonzáskörzetben, amire azt mondom, hogy igenis itt a fejlesztéseket hosszú távon akarom elindítani, milyen adókedvezményeket adok pontosan azoknak a kis- és középvállalkozásoknak, amelyek lehet, hogy csak kényszerből próbálkoznak azon a területen valamiféle munkahelyteremtéssel, jóllehet, ezeket az adókedvezményeket bizony, hogy finoman fogalmazzak, nem mindig osztottuk egyforma mércével. Egy időszakban nagyon elterjedt volt, hogy minél nagyobb, annál nagyobb kedvezményt kap. Itt multinacionális cégekre is gondolok, ami nyilvánvalóan lehet, hogy kényszer volt, de ezt a teret meg kellene próbálni a térséghez kötött fejlesztéseknél is elővenni.
Aztán vannak nekünk olyan nagy programjaink, amelyekről időnként beszélünk, sőt törvényt is alkotunk róla, aztán valahogy ilyen-olyan költségvetési kényszer, ez az, amaz miatt, de leülnek. Ott a Vásárhelyi-terv, ami ha tetszik, ha nem, az Alföldön körülbelül háromszáz település életminőségét azonnal javítja, a lehetőségeket hozza, és nemcsak munkahelyet teremt, hanem egy egészen komoly tájátalakítással jár a homokhátsággal együtt. Törvény van róla. Tessék, tartalma megvan, hiszen elkészült, ott ül Herbály úr, mint a fejlesztési tanács egyik embere. Minden kész van.
Kész van a terv, megvan a törvény, csak éppen nem nagyon futnak a dolgok, mert az a pénz - most hadd legyek demagóg, jó? -, ami az egész Vásárhelyi-tervre kellett volna, 150 milliárd. Most nagyobb összegről vitatkozunk a 4-es metró kapcsán a különbségben, hogy mennyibe került volna vagy mennyibe fog kerülni. Nagyobb az a különbség, mint ami az egész Alföld-program összes költségvetésében van! Most demagóg vagyok, bocsánatot kérek. Nem akarok itt fővárost és vidéket szembeállítani, csak a nagyságrendekről beszélünk, hogy 150 milliárddal hat év alatt rendbe tesszük az Alföldet, míg aztán vitatkozunk, hogy egy metrónál hány kijárat vagy hány nem kijárat van, hogy most az 400 milliárd vagy 450 vagy 280. Nem tudom, mennyi, mert nem a területem, de legalább azt, amit elfogadtunk, meg kell csinálni.
Időnként, amikor választási kampány előtt vagyunk, akkor csinálunk vidékfejlesztési programokat. Csinálunk, és nagyon tetszett nekem, amit elindított az Akadémia Glatz Ferencékkel az élen: párbeszéd a vidékért. Ez lefutott, körbejárta az országot, kész van az anyag. Aztán elkezdtünk 2006 tavaszán egy törvényt alkotni, az úgynevezett vidékfejlesztési tanácsról szóló törvényt. Meddig jutottunk el? Már a módosító indítványokat is megszavaztuk nagyon szépen, csak a zárószavazásra nem jutott idő, mert jöttek a választások.
Barátaim, elő kellene venni ezeket az anyagokat, mert egy év már eltelt, most már itt ülünk, szépen meg vagyunk választva, most megint nem annyira fontos. Időnként elővesszük a zászlót, meglengetjük, aztán letesszük, négyévente, mint ahogy itt idézett valaki a választási programokból. Én is tudnék idézni a Fidesz választási programjából. Hogy szeretjük a vidéket? Négyévente imádjuk a vidéket, főleg, ha a szavazatokra van szükség. Most el kellene kezdeni dolgozni is, és azokat a programokat és azokat a pénzeket, amelyeket most hála a jóistennek meg tudunk szerezni, megfelelő jó programok mentén úgy elkölteni, hogy abban azok is szerepet kapjanak, akikért szól ez a program. Itt a kistérségi polgármesterekről van szó elsősorban és azokról a fejlesztési tanácsokról, amelyeket előbb-utóbb, ha tetszik, ha nem, jó lenne most már regionális közigazgatásba bevinni.
Nagyon sajnálom, hogy a kétharmados törvények okán ez a kísérlet az elmúlt év tavaszán megbukott. Most egyébként mindenki már sokkal nyugodtabb lenne. Az ellenzék azért, mert ott ülne a teljes regionális tanácsokban a képviselete, mert matematika alapján a választásokat ott is megnyerték volna, és mehetnének a programok, és nem kellene a kormányra mutogatni. A kormány meg azért lenne nyugodt, mert okos emberekre van bízva a pénz, és a szubszidiaritás elve alapján könnyen hozzáférhető, remek programfejlesztéseket tudunk elindítani úgy, hogy azt a kormány csak koordinálja, de nem kézi vezérléssel viszi.
Tehát ésszerű, okos kompromisszumokra szükség van a kétharmados törvényeknél is ahhoz, hogy valóban a vidékfejlesztésről úgy tudjunk beszélni, hogy azok ne csak számadatok legyenek, hogy 1300 vagy 1500 milliárd, ne csak arányszámokon vitatkozzunk - egyébként Ángyán professzor úrral egyetértve -, hogy most a nagy fejlesztési összegek és az egyéb kisegítő programok aránya hogyan alakul. Ezt majd államtitkár úrral majd egyszer még beszéljük át, hogy itt az arányokon próbáljunk egy kicsit finomítani, mert torzulást is eredményez. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha ennek megvan a közigazgatási háttere, megvan a pénzügyi háttere, és megvan az a többpárti akarat és nem utolsósorban az a kezdeményező készség is a települési vezetők részéről, akik a saját és az ott lakók sorsát javítandó együttgondolkodásra kényszerülnek.
Mert ez kényszer, ha tetszik, ha nem, és ehhez a kényszerhez mi megkaptuk a legitimációt, amikor ebbe a parlamentbe kerültünk, és ennek hatására nekünk ezt meg is kell csinálni, nemcsak vitanapokon, hanem szakmai fórumokon és a konkrét programmegvalósításon keresztül is.
Köszönöm szépen. (Taps.)
