DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hallgatva az előttem szólókat, valóban, én is elmerengtem azon, hogy volt két olyan időszak, amire szívesen emlékszünk vissza. Az egyik az Antall-kormány idején, a másik pedig a polgári kormány idején volt. (Derültség és közbeszólások az MSZP soraiból: Na!) A zászlóátadásokra gondolok, amikor már-már azt hittük, hogy a nagy írónak, Kodolányi Gyulának nincs igaza, amikor azt írja, hogy a magyar agóra mítoszai rendíthetetlenek. Akkor rendíthetőnek tűntek a magyar agóra mítoszai, oldódott vidéken a depresszió, a konokság, a lelki bajok, a magatartászavarok, és optimisták voltunk.
Most pesszimisták vagyunk, bár tudom, hogy vidéken nem egységes a kép. Én elsősorban az egészségügy oldaláról figyelem a helyzetet. De szomorúan kell mondanom, hogy a megbetegedési, halálozási mutatók, a születéskor várható átlagos élettartam, a csecsemőhalandóság az ország bizonyos térségeiben aggasztó méreteket öltött. Északkelet-Magyarországon sajnos vannak olyan térségek, ahol a férfiak születéskor várható átlagos élettartama alig haladja meg a 45 évet. Roma közösségek lakják ezeket a térségeket, sürgős segítségre szorulnak.
Vannak persze az országban boldogabb, jobb térségek is, de általában elmondható, hogy nem jó irányba megy egészségügyi, népegészségügyi szempontból a vidék. Azt hiszem, Csáky András idézett egy verssort, amit Veres Péternek tulajdonított, de a verssor nem Veres Pétertől származik, ugye az ezernyi fajta népbetegség. Bizony hellyel-közzel néhány vidéki településen ma megint kezd érvényes lenni József Attila verse, amikor úgy ír, hogy „Ezernyi fajta népbetegség / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!/”
Elég sok felszabadításra váró térség van ma Magyarországon. Sajnos azt kell mondjam, hogy a szegénységgel, amely önmagában betegségeket indukál, a foglalkoztatási problémákkal, amely önmagában betegségekhez, előbb lelki, majd lelki-testi, később testi betegségekhez vezet, nagyon sok az olyan tehertétel vidéken, amelyek az egészségügy számára, medikalizálódva ezek a bajok, egyre több feladatot adnak. Közben pedig azt látjuk, hogy az egészségügy is vidéken ellehetetlenül, gondolok itt éppen arra, hogy a háziorvosoktól, akik szinte menekülnek az elhagyatott kistérségekből, elvonták, ez a kormány elvonta az amortizációs fedezetet, hogy az egészségügyben nincs fenntarthatóság, nemhogy fenntartható fejlődés, ha a működtetési forrásokban nem jelenik meg a tőkehányad, nincs tőkehasználatidíj-elszámolás, amortizáció, eszközvisszapótlás. Nagyon nagy érvágás volt elsősorban a háziorvosokon ez a lépés.
De napjainkban megéljük azt, hogy az önkormányzatokat fenyegetik éppen ezekben az órákban is, az alkotmányos fenntartói felelősséget viselő, intézményfenntartó önkormányzatokat fenyegetik, rózsaszín ködök eregetésével zsarolják, hogy éppen most írják alá azt a bizonyos OEP-szerződést.
Tehát nagyon sok bajt látunk, és persze én is azzal foglalkozom, és szívesebben foglalkozom azzal, hogy mi a kilábalás, hogyan lehetne kilábalni ezekből a bajokból. Azt gondolom, működtetni kellene azokat az energiaforrásokat, amelyek az elmúlt években sajnos mintha blokád alá kerültek volna, amelyek visszaadhatják a vidéknek az életkedvét, visszaadhatják a faluban a közösségépítés lendületét, egyáltalán valamiféle offenzív, optimista magatartással töltené el a vidék lakóit.
Ezt a négy forrást pedig jól ismerjük: maga az identitás, a kultúra ápolása, amelybe beletartoznak az iskolák, a templomok - ”Ne hagyjátok a templomot és az iskolát!” -, és beletartozik természetesen az egészségügynek, a szociális területnek minden gondozása, minden szerető óvása, törődése is.
A második, amit szeretnék kiemelni, a szolidaritás, amely megkopott az országban, s most, hogy a társadalombiztosítás nagy rendszere bajba kerül, úgy tűnik, hogy tovább kopik.
A harmadik ilyen nagy energiaforrás maga a család. Vidéken is bajban vannak a családok. Számtalan felszólaló említette, elmennek a fiatal családok vidékről, hiszen a gyermeküknek nem látják a biztonságos jövőjét, ennek következtében elöregszik a társadalom, azt mondom, önpusztító szokások uralkodnak el, hiszen vidéken, a kis falvakban messze magasabb például az alkoholisták számaránya, a dohányzóknak, a nikotinabúzust folytatóknak a számaránya, a mintegy prolongált öngyilkosságot folytatók számaránya, mint a városokban, a városi településeken vagy éppen Budapesten. A családok is gondozásra, támogatásra szorulnának.
A negyedik ilyen nagy forrás pedig maga a hit, az a jövőbe vetett offenzív, optimista bizakodás, amely önmagában életvédő faktor. Ha a négyet együtt nézem, akkor ezek mindegyike életvédő tényezőként is aposztrofálható.
Hiányzik a vidékről ma a jólét, a rendezettség, és ezzel fejezem be, hogy hiányzik az az életes jókedv; Jókai Anna jut eszembe - ha már ilyen verselős kedvemben vagyok, de miért ne -, amikor úgy sóhajt fel, hogy „Öregisten, Nagyisten / más remény nincsen / mint igazad, kegyelmed / hogy Te szabj végül rendet / maradék országnak / adj életes kedvet”.
Erre az életes kedvre lenne igen nagy szüksége a vidéknek. Külön elemzést érdemelne, hogy miért nincs évek óta életes jókedv ebben az országban.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
